December 18.

Természetesen reggel első utam az étterembe vezetett, ahol is NaEun már hevesen integetve jelezte hollétét és várt tele kíváncsisággal az arcán. Szinte sütött róla, hogy már kérdezne is ki, hogy mi volt a bajom. Bár túl nagy újdonság nem lehetett számára a kedvtelen arcom és hogy nem mentem be a végén a vízbe. Mindig is így viselkedtem, most viszont valamiért hirtelen furcsának találta, amit meg én nem értettem.

- Tehát... Mi történt tegnap ? - tette le maga elé egy kis idő után az étlapot és az asztalon megtámaszkodva nézett velem farkasszemet. - Esetleg összevesztetek a félisteneddel ? - találgatott, mire sóhajtva én is leraktam az étlapomat és magam előtt összefonva a karomat húztam résnyire a szemeimet. - Így túl vészjósló vagy - húzta el a száját a lány, mire azonnal halvány mosoly költözött az ajkaimra és fejemet ingatva kortyoltam bele a vizembe, mielőtt még belekezdtem volna az én szerencsétlen próbálkozásaim sorozatának az elmesélésébe. Nem mondom, hogy NaEun faarccal hallgatta végig a kis mesémet, ugyanis egyáltalán nem tett így. Már az első elszalasztott csók után kinevetett és azonnal megjutalmazott egy szerencsétlen jelzővel. Mondhatom, kedves barátom volt. Mindenki más vágyott egy ilyen emberre a közelében, ugye ? Nem volt időm rosszallóan nézni rá, ugyanis még nem fejeztem be a történetet. A második elszalasztott alkalomnál már szó szerint verte az asztalt nevetés közben. Többen is felénk tekintgettek, szemügyre véve a megkergült lányt. Próbáltam ugyan csitítani, de mivel nem hatottam rá nagyon, így végül legyintve ráhagytam a dolgot és megvártam, amíg lenyugszik. Ilyenkor mást nem igazán tudtam tenni.

Végül eljutottam addig a részig, amikor visszatértünk a kabinunkba aztán... Igen, szóval a fürdőszobai jelenetet sem hagytam ki, habár éreztem tarkómon, hogy jócskán égett. Arcomon valószínűleg nem látszott zavarom, hisz több olyan regényem is volt, amiben a két főszereplő nem csak sima csókig jutottak el. Akkor valamiért a megbeszéléseken soha nem éreztem magamat ilyen kényelmetlenül, mint jelen helyzetben. Hisz ez mégiscsak velem történt és nem pár kitalált karakterrel, akik az én agyamból pattantak ki egy-egy könyv erejéig.

- És azt hiszem ennyi, utána elmentünk aludni, mivel mind a ketten eléggé kifáradtunk a...

- ....csókolózásban - fejezte be helyettem a vigyorgó lány a mondatot, mire szememet forgatva dobtam meg egy szalvétával.

- Az úszásban fáradtunk ki, az úszásban - hangsúlyoztam ki jól a szavakat, de láthatóan NaEun nem hitte el nekem, hogy én valójában így akartam folytatni a mondatomat.

- Én azt is megérteném, ha másban - kacsintott, ami miatt legyintve feladtam, hogy a továbbiakban értelmesen tudok vele beszélgetni, így inkább visszatértem az étlap cikornyás betűinek a kiolvasásához, hogy eldöntsem mit egyek. Bár tény, ami tény, ezen nem sokat segített NaEun, aki ahelyett, hogy a menübe temetkezett volna, inkább arról kérdezgetett, hogy mennyire olvadtam el, milyen volt és még ennél is több értelmetlen kérdéssel sorozott meg. Rájöttem, hogy lehet nem kellett volna elmondanom neki a dolgokat, de már nem vonhattam vissza a szavaimat. Bár akár még az is lehetett volna, hogy tulajdonképpen mindent álmodtam és valójában semmi sem történt meg a tegnapi csókból. Na akkor valóban egy végtelenül szerencsétlen ember lettem volna.

NaEunt nagyon hamar leráztam, ugyanis semmi kedvem nem volt tovább hallgatni a kérdéseit. Szerencsére ő jelenleg nálam sokkal jobban benne volt a kapcsolat világában, ugyanis amint észrevette, hogy már dél is elmúlt, futott Jiminhez, hogy együtt elmenjenek megnézni egy filmet, a hajó mozitermébe. Egyáltalán nem állítottam meg, még integettem is neki, mikor beszállt a liftbe, majd sóhajtva folytattam utamat vissza a szobánkba, hogy neki kezdhessek az írás igazi folyamatába. Már tulajdonképpen mindennel meg voltam, így semmi sem állított meg, hogy a nyugodt és csöndes szobában alkothassak. JungKook már nagy valószínűleg pincérkedett, hogy aztán utána folytathassa munkáját a bárban. Azon azért elgondolkoztam, hogy esetleg beugrok hozzá, hogy szórakoztathassam a hülyeségeimmel. Taehyungra ismét szükségem volt, így legalább kettő legyet üthettem volna egy csapásra. Csak hát a dolgok ugye soha nem úgy alakultak, ahogyan azt én szerettem volna.

Épp befordultam az egyik folyosón, amikor is majdnem neki mentem az egyik utasnak. Még épp időben visszaléptem, így megakadályoztam, hogy valaki a saját hülyesége miatt kiakadjon rám. Már léptem volna arrébb, hogy kikerüljem az előttem lecövekelt két embert, amikor is megszólaltak, ezzel rávettek, hogy felemeljem eddig lehorgasztott fejemet - ami az elgondolkozásom következménye volt - és a két utasra nézzek.

- Sokat változtál, HaNi - mondta apa a jól érződő felsőbbrendűséggel a hangjában, ami miatt magam mellett lógó kezeim ökölbe szorultak, de nem tettem meg nekik azt az örömöt, hogy nem néztem rájuk. Fejemet felemelve, továbbra is érzelemmentes arccal bámultam a sötét szemekbe, amik, mint mindig, semmi fényt nem árasztottak magukból. Pont olyan volt, mint az én tekintetem. Örülhettek, legalább valami ragadt rám róluk. Apa haja szokásosan le volt zselézve, most sem viselte szemüvegét, pedig tudtam, hogy nem látott már túl jól. Hasonló öltönyben és szövetnadrágban volt, mint legutóbbi találkozásunkkor. Anya mellette szokásosan belé kapaszkodva állt, hisz egyedül soha nem tudott járni azokban a hülye magassarkúkban. Valami szörnyű fekete, apró virágos ruhát viselt, vállán egy kis fekete táska volt. Soha nem volt ízlése. Na és voltam én, aki egy citromsárga kapucnis pulcsiban, fekete nadrágban, fehér, agyonhasznált tornacipőben és kontyba fogott hajjal állt előttük. Semmi hasonlóság, ugye ?

- Tulajdonképpen nem változtam semmit. Három éve találkoztunk, pont ugyanígy néztem ki akkor is, csak a hajam rövidebb volt és a bőröm is sápadtabb, de mivel valószínűleg csak illedelemből mondtad, hogy változtam, így ez neked valószínűleg fel se tűnt - daráltam szinte a szavakat, de érzelemnek nyoma sem volt az arcomon. A kezem viszont egyre inkább szorult össze magam mellett.

- Látszik, hogy rég találkoztunk, a modorod eléggé romlott - szűkítette össze szemeit anya és még csak nem is úgy nézett rám, mint egy szülő a gyerekére. Annyira érződött rajta, hogy mennyire is lenézett. Talán amiatt, hogy író lett belőlem. Talán azért, mert én nem értem fel hozzájuk semmivel sem. Mondjuk nem mintha bármikor tudtam volna tőlük tanulni, hisz soha nem voltak ott mellettem.

- Látszik, hogy rég beszéltünk, el is felejtetted, hogy milyen vagyok. Bár az is kérdéses, hogy valaha tudtad volna - gondolkoztam el a végére, az előttem álló nő pedig szinte levegőért kapkodott a szavaimat hallva. Nem mutattam, de igen is elégedettséggel töltött el mindez.

- Már megint ugyanaz a téma. Mi beszélgetnénk veled, erre felhozod ezt a hülyeséget. A lányunk vagy, miért ne ismernénk ? - vágott vissza élesen és annyira kiérződött a hangjából, hogy szinte már magával akarta elhitetni a szavait, hogy ki is váltott belőlem egy gúnyos fintort, de azonnal le is nyeltem mindent és visszaöltöttem faarcomat.

- A lányotok vagyok és már vagy három éve nem találkoztunk, több hónapja nem is hívtatok, az se érdekelt titeket, hogy élek e még.

- Láttuk a hírekben, hogy egy ideje eltűntél, mint író. Ezzel természetesen minden barátunkból azt váltottad ki, hogy hozzánk jöttek és kérdezgették, hogy mi lett veled. Szörnyen kínos helyzetbe hoztál minket - magyarázta anya, apa pedig szokáshoz híven megint kimaradt ebből a kis vitából és csak hallgatta, ahogy lerendezzük mi ketten. Őt még annyira se érdekeltem, mint anyámat.

- Mert a hírek mindig igazat mondanak, ugye ? Mert nem könnyebb felhívni, megkérdezni hogy vagyok, ugye ? Mindig is könnyebb volt nektek engem szidni anélkül, hogy tudnátok rólam bármit...

- Te se hívtál minket, úgyhogy ne hidd, hogy te egy szent vagy.

- Veletek ellentétben én ezzel tisztában vagyok. Ismerem minden hibámat és el is fogadom őket, de ti erre soha nem voltatok képesek. Mindig is azt hittétek, hogy olyan mintaszülők vagytok - szorítottam össze fogaimat a dühtől, ami keletkezett bennem ettől a nyamvadt beszélgetéstől. - És mi az, hogy én nem kerestelek titeket ? Mindig is ezt csináltam ! Én voltam az, aki hívott titeket kis korom óta. Ha féltem soha nem vettétek fel, ha egyedül éreztem magamat, akkor meg azt mondtátok most nem értek rá, kapcsoljam be a tévét. Bármi problémám volt soha senkivel nem tudtam megosztani, mert nem voltatok ott. Mindig azzal a nyamvadt munkával törődtetek A cég így, a cég úgy. Engem is megcsináltatok, de velem soha nem törődtetek úgy, mint a nyamvadt cégetekkel. Olyan volt, mintha nem is lennének szüleim. Tudjátok ti milyen érzés, így felnőni ? Hogy nem támaszkodhatsz senkire magadon kívül ? - emeltem fel a hangomat és szemeim már szinte szikrákat szórtak. Remegtem a dühtől, attól a tudattól, hogy miattuk ilyen emberré váltam.

- Mindig is mindent ránk akartál fogni - szólalt meg apa, ugyanis anya nem éppen tért még magához a kiabálásom okozta sokkból. - Abba soha nem gondoltál bele, hogy mennyi mindenben akadályoztál minket ? Mi is sok dolgot adtunk fel miattad - közölte velem mély és igen nyugodt hangon. Mintha csak tény lett volna minden szó, amit kimondott, mintha bele se lehetett volna kötni. Neki viszont fogalma sem volt, hogy ezek a szavak ártottak nekem a legtöbbet.

- Akkor minek csináltatok meg ? Várj, ne is válaszolj - tettem fel a kezemet. - Én csak úgy összejöttem és ha már így lett, akkor hagytátok, hogy legalább megszülessek. Okos döntés volt, hisz végül is a ti gyereketek a világ egyik lelkileg teljesen káros embere. Gratulálok - tapsoltam meg őket, majd ellépve mellettük próbáltam a lehető legmagabiztosabban elmenni a szobánkig. Viszont alig vártam, hogy odaérjek és végre az ajtón túl lehessek. Kezem már a kilincsen volt, de a kulcsot képtelen voltam bedugni a zárba. Ujjaim rettentően remegtek, szemeimre könnyfátyol ült, ami csak még jobban nehezített a bejutásban. Minden egyes levegővétel egy kész kínszenvedés volt a számomra. - Mit is vártam ? - motyogtam az ajtót bámulva, majd lassan feladtam, hogy bejussak és engedtem, hogy a kulcs leessen a földre, ezzel megtörve a folyosó csendjét. Ránéztem a kezemre, csak bámultam egy darabig, végül ökölbe szorítottam és felpillantottam a halványzöld falra. Elegem van... Ütésre készen felemeltem a kezemet, majd szememet lehunyva készültem fel, hogy már pedig én feladom, csakhogy mielőtt még előre tudtam volna lendíteni a kezemet, valaki hirtelen megfogta még a levegőben és saját markába zárta. Szemeim azonnal kipattantak és értetlenül figyeltem a mellettem álló fiút, aki sötét szemekkel és összepréselt ajkakkal bámult a szemeimbe, majd a kezemre.

- Mégis mit akartál csinálni te idióta ?! - kérdezte Taehyung idegesen, mire azonnal kirántottam kezemet szorításából és hátrálni kezdtem tőle.

- Menj innen - szóltam rá hűvösen, ugyanis a könnyek már túlságosan is marták a szememet és a torkom is rettentően fájni kezdett, nem akartam, hogy így lásson engem. Soha nem akartam, hogy bárki is lásson igazából sírni. Amikor azért sírtam, mert tényleg fájt. Viszont hiába próbáltam volna menekülni, valakinek nekiütköztem, aki gyengéden megfogott a vállamnál fogva és nem eresztett.

- Szeretnél kicsit feljönni a tetőre ? Most van egy kis időm - kérdezte JungKook és kedves hangja miatt már valóban úgy éreztem, hogy hamarosan eltörik nálam az a bizonyos mécses. Szörnyen fájt a szüleim viselkedése. Minden egyes alkalommal...

- Mégis mit kerestetek ti pont a folyosón ? - kérdeztem, miközben kezemmel el nem eresztettem a fiú puha és meleg ujjait. Miközben feljöttünk szinte ez volt az, amibe kapaszkodni tudtam, hogy ne törjek meg. Már kicsit sikerült megnyugodnom, nem haragudtam, már nem voltam szomorú, ismét nem éreztem semmit.

- Nekem most van egy óra szünetem, Taevel pedig útközben találkoztam össze. Ő volt az, aki meghallotta a hangodat és előre sietett, amíg én bemutatkoztam a szüleidnek... - mesélte, habár a legutolsó információ kissé váratlanul ért, így nagyra nyílt szemekkel kaptam fejemet felé és nyitottam szólásra a számat, csakhogy nem tudtam semmit se mondani.

- Hogy... Hogy kiknek mutatkoztál be ?

- Hát, a szüleidnek. Habár szerintem nem zártak a szívükbe - ráncolta a homlokát elgondolkozva, mire nekem nem sokkal ezután muszáj volt nevetnem. Nem bírtam visszatartani, egyszerűen a szüleim elképedt tekintete boldogsággal töltött el.

- Őrült - töröltem meg a szememet, ami kissé könnyes lett a nevetésemtől, na meg, még mindig nem sikerült sírnom.

- De neked tetszik ez az őrült - jelentette ki önelégülten, majd lehajolt és nyomott egy apró csókot a számra. - Most pedig beszélgessünk valami vidámabb dologról, mondjuk...

- Nem vagy kíváncsi a szüleimre ? - szakítottam félbe, mire azonnal elhallgatott és komoly tekintettel nézett vissza rám.

- Nem erőltetem, ha te nem akarod - vonta meg a vállát. - Egyszer már a kíváncsiságom miatt pórul jártam...

- De, szívesen beszélek róla - válaszoltam tekintetemet elszakítva meglepett arcától, és inkább a sötét vizet kezdtem el kémlelni. - Minden ott kezdődött, hogy megszülettem...

Sokáig beszéltem. Néha hangom megremegett, néha valóban szomorúvá is váltam. Ilyenkor Jungkook még jobban rászorított a kezemre, de nem szólt semmit. Hagyta, hogy beszéljek, amit már valóban rég tettem meg. Régen voltam őszinte, régen volt ilyesmire lehetőségem. Régen volt már, hogy ez bárkit is érdekelt volna. Talán ezt szerettem az egyik legjobban a fiúban. Mindig érdeklődő volt, ezzel mutatta, hogy valóban komolyan gondolja. Vajon én mivel tudtam ezt mutatni neki ?

- Sajnálom HaNi, tényleg - húzott magához a fiú a vállamnál fogva, mire kezemmel körbe fogtam a derekát és fejemet erős mellkasába fúrtam.

- Hm... Nem kell, ha más emberré váltam volna, akkor most nem lennék veled. Legalább van valami jó oldala is ennek - néztem fel rá komolyan, mire a fiú lehajolt és nyomott egy puszit a homlokomra.

- Na de most már tényleg beszéljünk valami vidámabb témáról. Szeretném elterelni a figyelmedet legalább addig, amíg veled vagyok. Nem sokára vissza kell mennem dolgozni - magyarázta csalódottan, ami miatt halvány mosoly költözött az ajkaimra, de lenyelve azt, elléptem tőle és kezemmel megtámaszkodtam a hideg korláton, úgy bámultam ismét a messzeségbe. A tenger hangja már egészen megnyugtatta viharzó szívemet.

- Akkor beszéljünk a karácsonyról... Vagy nem tudom. Az szép dolog, meg díszes, meg hangos... - mondtam kicsit se meggyőzően, ugyanis én soha nem gondoltam ezt erről az ünnepről, de nem tudtam, hogy JungKook mégis hogy állt hozzá. Nem akartam megint elrontani a hangulatot a saját kevésbé szép emlékeim miatt, amik a karácsonyhoz kötöttek.

- Nem értem miért kell a karácsonyt mindig ilyen nagydobra verni... - sóhajtott fel mellettem a fiú, ami miatt meglátszódott lehelete a levegőben, majd szép lassan eloszlott, ahogy haladt a hajó a vízen. Én kijelentésére csak szótlanul bámultam a tükörsima víz felszínét és a korlátról a zsebem mélyére süllyesztettem a kezemet, hogy ne fagyjon teljesen szét. - Csak nem te is azok közé az emberek közé tartozol, akik szívügyüknek tartják a karácsonyt és minden áron elakarják másokkal is hitetni, hogy az milyen jó ?

- Nem, dehogy - nevettem fel keserűen. - A karácsony csak időpazarlás mindenki számára. Számomra is...

- Valamiért sejtettem - nézett le rám szomorúan a fiú és ezek után inkább nem is próbálkozott azzal, hogy terelje a témát, hisz sikeresen ismét elrontottam a hangulatot. Lassan megfogta a kezemet, majd saját pulcsija zsebébe csúsztatta, egyik kezével pedig levette a saját nyakából a sálját, amit félig az enyém, félig pedig a saját nyakába tekert, ezzel még közelebb vonva magunkat egymáshoz. Megnyugtató volt csak így álldogálni egy ideig, minden problémát elfeledve, csak nézve a Nap által megvilágított tenger habjait, visszagondolva a keserű múltra.

" - Macinéni és Macibácsi mit kaptak karácsonyra ? - fordultam két barátom felé, majd kis kezeimet szám elé kapva tettettem meglepettséget. - Ooo, Macibácsi megkérte Macinéni kezét ! Boldogságot az ifjú párnak - szórtam a két kedvenc plüssömre műhavat miközben beraktam egy esküvői zenét a zenelejátszón. Énekelgetve érintettem össze a két plüss arcát, hogy megpuszilják egymást, ami után szégyenlősen elnéztem és inkább tovább bontogattam a többi ajándékot. A továbbiakban inkább magukra hagytam az ifjú párt. A sütő csipogni kezdett, jelezve, hogy kész lett a torta. Azonnal felpattantam és futni kezdtem a hideg kövön a konyha felé. Csupasz talpam szinte csattant a földön. Elzártam a sütőt, majd egy széket húzva az egyik polc alá, felálltam rá, hogy levegyek egy tányért neki. Nagy nehezen sikerült elérnem, bár nagyon lábujjhegyre kellett állnom, hisz kis termetem miatt nem igen értem el sok tányért. Belebújtattam kezemet egy kesztyűbe és kivettem a sütőből a sütit, habár véletlenül hozzáértem másik kezemmel, így azonnal elejtettem, de szerencsémre nem lett semmi baja. - Ez fájt - motyogtam könnyeimet visszatartva, majd ismét segítségül hívva a szék magasító erejét, felmásztam rá és a csap alá tartottam piros kezemet. A hideg víz lassacskán enyhített a fájdalmamon, már szinte lezsibbasztotta a kezemet. Miután meg volt a kellő perc, elzártam a csapot és ismét visszamentem a tortához. Kiraktam egy tányérra, majd rákentem a tetejére a már rég elkészített eperkrémet. Nagyon ínycsiklandozóan nézett ki, így alig vártam, hogy anyuékkal együtt ehessek belőle. A telefon csörgött is, ami miatt vidáman futottam, hogy felvegyem, ezzel megtudva anyuék mikor érnek haza.

- HaNi, drágám, sajnálom, de nem tudunk hazamenni. Itt ragadtunk a hó miatt egy barátunk házánál. Valószínűleg csak holnapután tudunk elindulni - magyarázta anya és hiába próbált úgy tenni, mint aki sajnálta a dolgot, a háttérből kiszűrődő vidám hangok alapján nem igazán tudtam elhinni.

- Semmi baj, megleszek Macinénivel és bácsival - magyaráztam kissé sejpítve, ami miatt a szüleim mindig rám szóltak, hogy beszéljek rendesen, de most még csak mintha észre sem vette volna, úgy kezdett el köszönni tőlem.

- Rendben, rendben, szórakozz jól - rakta is le, anélkül, hogy én bármit is reagálni tudtam volna. Szomorúan hallgattam a telefon csipogását, majd lassan leraktam én is és könnyezve elindultam a két hatalmas mackóm felé.

- Akkor eszem veletek. Ti lesztek most anyu, és apu - határoztam el magamat és kezüknél fogva behúztam magammal őket a konyhába. Ráraktam őket az én székem melletti két helyre, majd nagy nehezen felmásztam és vágva egy-egy szeletet a barátaimnak, adtam nekik egy villát is, hogy enni tudjanak. - Boldog karácsonyt - motyogtam, miközben bekaptam az első falatot a tortából. Torkomat valami nagyon marta, azt hittem, hogy a sütinek volt ilyen íze, így rá is szóltam a macikra, hogy lassan egyék, mert lehet fájni fog a hasuk. A végére már a torta mellett könnyeim sós ízét is éreztem, a szívemben lévő magánnyal együtt. Boldog karácsonyt, HaNi... "