December 14.

Nem akartam elhinni, hogy mégis mit műveltem. Valamit rakhattak előző este az italomba, ugyanis ha én képes voltam úgy érintkezni egy fiúval egy rakat ember szeme láttára, akkor valóban valami gikszer lehetett velem. Az írás sem ment már, mikor visszatértem a kabinba. Inkább helyette aludtam és reggel megpróbáltam olyan halkan elhagyni a szobát, hogy JungKook ne ébredjen fel. Nem akartam vele beszélgetni a tegnapról, tulajdonképpen semmisnek akartam az egészet, de ő pont olyan fiúnak tűnt, mint aki tisztázni akarta a történteket. Én meg pont olyan lány voltam, aki ezt soha nem akarta volna. Nekem minden cselekedetem meggondolatlan volt, néha felelőtlen, igazából nem érdekeltek a következmények, de most kivételesen nagyon is foglalkoztatott a dolog.

Éjszaka nem sokat aludtam, így akkora sötét foltok voltak a szemem alatt, hogy minden szembejövő ember arrébb ment tőlem minimum két méterrel. Reggelizni is inkább egyedül ültem le, az ablak mellett magányosan falatoztam, de most különösképpen az étel sem boldogított. Próbáltam hát olyan helyet keresni, ahol JungKook nem nagyon talál rám és egyedül is lehetek, ez a hely pedig nem más volt, mint a hajó teteje.

Direkt vittem már reggel magammal a kabátomat, így azt magamra véve léptem ki a hidegbe és nyugodtam meg afelől, hogy egyedül vagyok. Most különösen fagyos volt a levegő, a hó sem esett, így mindenki inkább bent foglalta el magát. Közelebb mentem a korláthoz és azon megtámaszkodva néztem a távolba. Semmit sem lehetett látni a nyílt vízen kívül, ami engem most nagyon is megnyugtatott.

- Esküszöm, ha nem lenne az írás már rég beledőltem volna - tekintettem le a jeges tengerre, majd karomra hajtva fejemet ereszkedtem lejjebb és bámultam tovább a tükörsima vizet. Jó volt egyedül lenni. Minden gondom elfeledtem és szinte kitisztult a fejem. Mintha problémák nélküli ember lettem volna. Lehet másnak furának tűnt, hogy egy szimpla fiút ennyire túldramatizáltam, nekem ez mégis más volt. Sok ember nem érthette meg, hogy miért félek mindeztől. Vagy inkább miért irtózom. Aki egy boldog harmónikus életet élő családban nőtt fel és minden szeretetet megkapott, az ostobának kiáltott volna ki. NaEun se érthette, neki nem voltak szülei, akiktől azt a bizonyos szeretetet megkaphatta volna, de az árvaházban olyan emberekre lelt, akik pótolták mindezt neki. Nála pont ezért is alakult ki egy bizonyos szeretetéhség. Nálam pont az ellentettje volt az igaz. Nem vágytam az emberek szeretetére. Miért is vágytam volna, ha úgy sem tapasztaltam szinte soha ?

- Hát itt vagy, már mindenhol kerestelek. Bezzeg a telefonod most tuti nincs nálad, minek is az, hiszen... - trappolt felém NaEun, de rá se hederítve néztem továbbra is a tengert. Igazából nem mutattam, de örültem, hogy megjelent. Talán a gondolataim túl messzire mentek volna, hogyha egyedül maradok a továbbiakban is. - Valami baj van ? - érintette meg a karomat, minek hatására lassan kiegyenesedtem és ásítva felé néztem.

- Fáradt vagyok...

- Hát azt látom - húzta el a száját a karikáimra célozva, mire csak megvontam a vállamat és ismét előre néztem. - Mégis mi van veled ? Először a szüleid most pedig JungKook... Jó értem a helyzetet, de mégsem.

- Na látod, az a vicces, hogy én sem - nevettem fel keserűen és levegőmet kifújva figyeltem, ahogy a fehérség lassan elhalványodik.

- Jó, kezdjük a szüleiddel. Azt tudom, hogy találkoztatok, mi történt ?

- Semmi, csak a szokásos. Elmondták, hogy milyen rossz lányuk vagyok, úgy, hogy fel sem ismertek. Látnod kellett volna az arcukat, mikor közöltem velük, hogy amúgy én vagyok az. Na az felejthetetlen volt...

- Komolyan, nem változnak - rázta a fejét barátnőm, amire csak egyet értően bólogattam. - És emiatt ittál annyit ?

- Aham...

- Miattuk nem éri meg - simogatta meg a hátamat NaEun, amin halványan elmosolyodtam. Na pont ő miatta vagyok még itt és nem a halak között. - És... JungKookkal mi van ? Mégis mi volt az a csókhoz hasonlító valami ?

- Én sem tudom, csak úgy megtörtént - tártam szét a karomat.

- Nem csókolunk meg csak úgy senkit sem - rázta a fejét mosolyogva a lány, ami miatt azonnal egy fokkal csökkent az életkedvem.

-Ha ezt folytatod, holnap már egy utassal kevesebb lesz a hajón...

- Jó, jó... Ne mond, hogy ennyire...

- ...félek ? - fejeztem be helyette a kérdést, mire csak komolyan bólintott. - El sem tudod képzelni mennyire. Félek, hogy nem tudom viszonozni azt, amit ő ad nekem. Félek, hogy úgy bántom meg, hogy észre sem veszem. Félek, hogy nem tudok reagálni a kedvességeire. Félek, hogy én nem tudok majd semmit sem mutatni felé. Rettegek attól, hogy ennél is jobban megkedvelem... - sütöttem le a szememet és szavaimmal valószínűleg annyira megleptem NaEunt, hogy reagálni se tudott azonnal. Pedig az nála nagy szó volt.

- Jaj, te szerencsétlen - ölelt meg, ami miatt meg az én szavam akadt el. - Már tudod, hogy mióta várok ezekre a szavakra ? Ne aggódj semmi miatt te buta lány, csak kövesd a szívedet, így, hogy végre érzel is vele valamit. Ha rosszul is sül el a dolog, gondolj arra, hogy mindez már csak két hétig fog tartani.

- Igen, és pont ettől félek - húzottam el a lánytól, aki csodálkozva várta, hogy miként is akarom folytatni. - Félek, hogy a varázs véget ér és elmúlik ez a tökéletesnek tűnő álom. Nem attól tartok, hogy ő bánt meg, mert engem nehezen lehet. Attól tartok, hogy majd én tiprom el, mert nem ez lenne az első eset - komorult el a tekintetem, ami miatt NaEun csak sóhajtva lehunyta a szemét és kezével gyengéden megpaskolta a fejemet. Ismert. Kívülről, belülről. Mindenhogy. Előtte nem voltak titkaim és emiatt hihetetlenül boldog voltam. Örültem, hogy legalább egy ember volt az életemben, akiben megbízhattam, akit nem kellett ellöknöm magamtól. JungKookot pedig kezdtem annyira megkedvelni, hogy ne akarjam összetörni. El kellett döntenem, hogy mégis mit kezdjek velünk, mert nagyon úgy vettem észre, hogy kezdtem megváltozni a szemében. Ez pedig nagy bajt jelentetett, nagyon nagy bajt.

- JungKook szemszöge -

Elbambulva törölgettem az imént elmosott poharakat és néztem a bárban díszítő embereket. Tae mellettem már valószínűleg öt pohárral kész volt, míg én továbbra is csak egyet tisztogattam. Lehet emiatt vagy csak ránézett a kissé fáradt fejemre, de végül megelégelte a dolgot és a már igen fényes poharat kivéve a kezemből szólalt meg.

- Mi van veled ? - vonta fel fél szemöldökét, mire én nagyot pislogva jöttem rá, hogy hol is voltam, majd vállamat megvonva válaszoltam. Nem mondtam semmit, hisz én magam sem tudtam mi is történt velem. - Nehogy már azért légy ilyen, mert adott egy puszit a szádra... Azt még csak rendes csóknak sem lehetett nevezni ember - folytatta értetlenül, minek hatására felemeltem a kezemet és inkább befogtam vele a száját.

- Te ezt nem értheted. Ez nem csak szimpla szájra puszi volt. Maga HaNi volt az, aki kezdeményezett...

- Véleményem szerint azért, mert idegesítették az emberek - osztotta meg saját nézeteit, mire sóhajtva neki dőltem a pultnak és lehunytam a szememet.

- Ja, én is pont ugyanezen gondolkoztam. Mégis úgy érzem, hogy kezdek elérni nála valamit. Már fél attól, hogy egy légtérben legyen velem - mosolyodtam el önelégülten, mire Tae homlokát ráncolva bámulta az arcomat.

- És ez jó ? Mármint... Velem is fél egy légtérben lenni huzamosabb ideig, de nem hiszem, hogy ennek pozitív oka van.

- Te egy perverz állat vagy - legyintettem. - Tőlem azért tart, mert kezd megkedvelni, de valami miatt vissza akarja tartani magát ettől az érzéstől. De vajon mi miatt ? - gondolkoztam el hajamba túrva és figyelmen kívül hagyva Taehyung sértett képét vettem kezembe egy újabb poharat. Kellett valami, ami miatt kénytelen lett volna velem lenni. Hisz a szobánkban simán tettethette azt, hogy elaludt. Ahogy így gondolkoztam és figyeltem közben az utolsó simításokat elvégző embereket, eszembe jutott egy remek ötlet. Díszítés közben ! Úgy is még tartozik nekem... - Taehyung, a végét rád bízom. Nekem meg kell találnom HaNit - nyomtam barátom kezébe a poharat, és először ugyan felháborodva nézett rám, de végül sóhajtva beletörődött a sorsába és hagyta, hogy idő előtt lelépjek.

Megkerestem a raktárt, ahol a díszítő elemeket tartottuk és egy dobozt megfogva indultam a lány keresésére. Nem tudtam, hogy vajon ő mit is gondolt rólam, de már biztos, hogy jobban a szívébe zárt, hogyha ennyire nem akart velem beszélgetni.

Sokáig jártam a hajót, még a tetejére is felmentem, de sehol sem akadtam rá a lányra. Már kezdtem feladni a dolgot, de mikor benyitottam a kabinunkba minden mindegy alapon, meglepetten ejtettem le majdnem a dobozt, mikor megpillantottam az ágyon ülve, ölében a laptopjával. Még mindig nem tudtam rájönni mit csinált ilyenkor olyan nagy beleéléssel, de úgy gondoltam, hogy egyszer csak megosztja velem. Ha ez megtörténik, talán akkor már valóban közelebb enged magához.

- Oh, szia... - nézett fel rám nem túl lelkesen, ami miatt ugyan kiakadtam volna, de most inkább visszább fogtam magamat. - Mit csinálsz itt ?

- Tudod, ez az én kabinom is, ha nem emlékeznél rá - világosítottam fel őt erről az apró tényről a szemöldökömet ráncolva, mire sóhajtva lehunyta a szemét, majd laptopja tetejét lecsukva nézett ismét rám. Szemei ugyanolyan megfejthetetlenek voltak, mint mindig, de testtartásából arra tudtam következtetni, hogy kicsit tartott tőlem. - Gyere, díszítsük a folyosót egy kicsit - emeltem fel a dobozt, mire először ugyan nagyon tiltakozni akart, de aztán meggondolva magát kiszállt az ágyból és nem túl lelkesen, de megindult felém. Nagyon is boldoggá tett ezzel, de nem mutatva felé, csak egy apró mosolyt megeresztve indultam el utána. Már többen is díszítették a folyosót, így nekünk sem volt túl sok dolgunk, de ez az idő pont elégnek bizonyult ahhoz, hogy elbeszélgessek vele. Legalábbis én így gondoltam.

Girlandokat, gömböket, hópelyheket és egyéb karácsonyi hangulatú díszeket rakosgattunk fel a falakra és képkeretek fölé. Viszont, HaNi eldöntötte, hogy csak azért sem marad huzamosabb ideig mellettem és ő elvitt egy kis doboz fagyöngyöt és azokat rakosgatta fel minden kabin ajtaja fölé. Magamban szitkozódva néztem a lányt, miközben én magam már vagy egy halomnyi dolgot felrakosgattam. Körülöttünk mindenki vidáman beszélgetett egymással, egyedül mi ketten tartottunk távolságot és dolgoztunk lényegében teljesen külön. Nekem a dobozom kiürült, HaNi viszont még mindig a fagyöngyökkel foglalatoskodott. Mély levegőt véve leraktam a fal mellé az üres dobozt és határozott léptekkel megindultam felé. Nem akartam gyerekesen viselkedni többet. Szerettem volna kellemesen eltölteni a maradék két hetet, ehhez viszont muszáj volt vele dűlőre jutnom. Utáltam, ha egy lány azt csinálta, amit ő.

- Túlságosan is feltűnően kerülsz - dőltem neki a falnak, miközben azt néztem, ahogy egy széken állva tette fel a mi ajtónk felé a fagyöngyöt. Hangomra ijedten rezzent össze, majd sóhajtva leengedte kezét maga mellé és meglepetten vette észre, hogy a kis dísz már fent is maradt.

- Akkor a továbbiakban megpróbálom nem feltűnően csinálni - nézett le rám karba tett kézzel, szavait hallva pedig hajamba túrva ráztam meg a fejemet.

- Gyerekes vagy.

- Tudom, de ha ez kell ahhoz, hogy ne beszéljünk akkor még ezt is bevállalom. Nem igazán érdekel mit gondolsz rólam - szállt le a székről és ugyan azt megfogva állt volna arrébb, de én nem hagytam. Felcseszte az agyamat ez a hülye hozzáállása.

- Azt hiszem kezdelek megkedvelni - böktem ki és ugyan baromira zavarbejtő volt mindezt pont a folyosó kellős közepén bevallani, de úgy éreztem, ha ezt nem mondom ki akkor abba beleőrülök. Szavaimat hallva tágra nyíltak szemei és meglepetten engedte el a széket és torpant meg.

- Nem gondoltam volna, hogy ezt ki is mondod - pislogott nagyot, mire halkan felnevettem és lehajolva arcához mosolyodtam el.

- Sok minden van, amit nem mondok ki, de úgy gondolom - suttogtam ajkaira, végig tartva a szemkontaktust vele. Meg akartam törni, látni akartam a reakcióját a közeledésemre. Nem hajolt hátrébb, egyhelyben maradt, végig a szemembe nézve, viszont éreztem ahogy lélegzetvétele egy hangyányit gyorsabbá vált.

- Hidd el, én szinte semmit nem mondok ki. Fölösleges - válaszolta, ami miatt értetlenül néztem vissza rá. - Figyelj JungKook - hunyta le a szemét, majd szomorkásan elmosolyodva felemelte kezét és lassan megérintette vele az arcomat. Meglepetten bámultam rá, érintése hatására megborzongtam és már kevésbé magabiztosan vártam, hogy folytassa. - Nagyon aranyos fiú vagy, zavarban érzem magamat amikor ilyen közel vagy hozzám, dübörög a szívem, mikor mellettem alszol, de nem foglak ennél is jobban megkedvelni - fejezte be, majd arcomat elengedve sóhajtott fel és ment volna el, de nem hagytam. Csuklóját még mindig fogva, tartottam vissza és néztem mélyen a szemébe.

- Már csak tíz napunk van hátra ezen a hajón, de úgy érzem kezdelek annyira megkedvelni, hogy ezek után is tartani akarjam veled a kapcsolatot. Egyezünk meg abban, hogyha ezalatt a tíz nap alatt nem kedvelsz meg úgy igazán, akkor békén hagylak, de ha mégis, akkor nem fogsz tudni levakarni magadról - magyaráztam és a végén elvigyorodva hajoltam rá ajkaira és csókoltam meg. Ugyan tartottam attól, hogy eltol magától, de szerencsére nem tett így, egy kis idő után pedig ő maga is visszacsókolt, ami miatt szorításom csuklóján enyhült és megfogva kezét vontam közelebb magamhoz. Olyan puhák és édesek voltak ajkai, hogy legszívesebben egész nap ízleltem volna őket. Csókja olyan volt, mint egy varázs, ami megszüntette a gondolkodást fejemben és úgy irányított, ahogy neki tetszett. Érdekes, hogy minden egyes ilyen kis pillanatunk egy fagyöngy alatt történt. Az érzéseink közlése, az igazság felfedése és a búcsúnk is...

- Úgy látom nehezen adod fel, Jeon JeongGuk - hajolt el tőlem, majd elmosolyodva megrázta a fejét. - Sok sikert - ütögette meg az arcomat, majd a széket húzva maga után díszítgetett tovább. Először ugyan csak egyhelyben álltam és bámultam utána, de végül elmosolyodva követtem, magamban motyogva.

- Kihívás elfogadva...