December 1.

Amikor én belementem abba, hogy elmegyek pár hétre egy hajóra kikapcsolódásképpen, arra nem gondoltam, hogy emiatt egy normális élőlényhez hasonló valamit kellene magamból varázsolnom. Az pár nap elzárkózás a világtól, nem éppen tett jót nekem. Természetesen NaEun tett róla, hogy azért valahogy ki is nézzek mellette, hamár kimozdulok a lakásomból. Először is elküldött egy jó hosszú fürdőzésre, ami közben ő feltakarított a lakásomban. Utálta a rendetlenséget, főleg a közvetlen közelében, így nem is csodálkoztam, mikor hajamat törölgetve kiléptem a fürdőmből és egy csili-vili lakás tárult a szemem elé. Kb. másfél órát töltöttem a fürdőben és a menedzserem már egészen lakhatóvá is tette a házamat. Sőt, túl is teljesítette magát.

- Mit nézel ? - ültem le a lány mellé, aki az előkerült laptopommal az ölében nézte elmélyülten az utazás hirdetését.

- Azt akartam megnézni, hogyan is vannak a kabin elosztások, de valami gebasz történt a gépen, így kidobott. Viszont a jegyeket már ki is nyomtattam - mutatott az üvegasztalkára, amin ott hevert a két papír.

- Igen alapos munkát végzel, mint mindig - jegyeztem meg, miközben kezembe vettem a két jegyet és sóhajtva vettem tudomásul, hogy innen már valóban nincsen menekvés. Mit is gondoltam, amikor erre vállalkoztam ?

- Azért egy kicsit megjátszhatnád, hogy tetszik az előtted álló út - kattintgatott a lány az egeremmel.

- Juhé - emeltem fel két kezemet és egy megjátszott boldog fejet vágva engedtem is le őket. - Ez megfelel ? - kérdeztem felállva, hogy előkerítsem a hajszárítómat.

- Tökéletes - mosolyodott el a lány halványan és majdnem biztos voltam benne, hogy már nem is rám figyelt, hanem éppen az alkalmazottak listája kötötte le ennyire a figyelmét. Csak nem megint pasit akar szerezni magának ? Rosszallóan ráztam meg a fejemet, miközben hátat fordítottam neki és felmentem az emeletre, hátha ott rátalálok a hajszárítómra. NaEun már a kezdetektől mindig az igazit kereste, ami valamiért soha nem jött össze neki, így szerencsétlennek csak az egy éjszakás kalandok maradtak, amik után általában én pátyolgattam a szívét. Már kis kora óta éhezett az emberek szeretetére, hisz szülei meghaltak, így árvaházban nőt fel, ahol ezt nem igazán kapta meg az emberektől. Valamiért pedig a férfiakban kereste a támaszt, akik közül eddig egyik sem bizonyult igazán jó embernek. Ellenben én tökéletes könyvet tudtam írni barátnőm helyzetéről, amiről természetesen ő maga is tudott, de nem zavarta különösebben a dolog. Szerettem a környezetemből ihletet meríteni, de mivel mostanában túlságosan is elzárkóztam az emberek elől, így ez nem igazán jött össze. Talán valóban jól is jött nekem ez az utazás.

Végül a vendégszobában találtam rá a hajszárítóra, amit fogalmam sem volt, hogy mikor raktam oda, de mindenesetre mentem tovább alakítani a kinézetemen. Kemény egy nap alatt pedig ismételten olyan fiatalnak néztem ki, mint egy húsz éves, amit gyűlöltem is magamon, de lényegtelen. Tenni nem igazán tudtam a génjeim ellen, így maradt a beletörődés.

- Megbeszéltem a lektoroddal és a főnökkel, hogy elmész egy kicsit pihenni, amit teljes mértékben támogattak is, úgyhogy mostantól hátra dőlhetsz és élvezheted az előtted álló dolgokat.

- Juhé - sóhajtottam fel.

- Viszont előtte még be kell pakolnunk a szükséges holmikat a bőröndödbe. Én már magammal hoztam a sajátomat - magyarázta, majd előre is ment a szobámba.

- Amikor kijelentetted, hogy elmegyünk erre az útra, nem hittem, hogy ennyi gonddal fog járni - motyogtam az orrom alatt, majd nagy nehezen rávettem magamat a segítségnyújtásra. Habár a végére már igazán untam az egész felhajtást. Hiszen csak egy utazásról volt szó. Na de még milyen utazásól.

Másnap reggel legszívesebben el se mentem volna a hajóhoz, de mivel NaEun nem állt le a rángatásommal, így kénytelen voltam megmozdítani a szerinte nagy seggemet. Hát köszönöm szépen... A vonatállomásra kiérve még volt időnk a szerelvény indulásáig, így nyugisan elfoglaltuk a helyünket és a csomagjainknak is találtunk helyet. NaEun mellettem a telefonját bújta, miközben én egy újságot lapozgattam.

- Hamarosan zombik fognak megjelenni a vonaton és mindenkit legyilkolnak - szólaltam meg olvasás közben, mire a mellettem ülő lány értetlenül nézett rám.

- Jól vagy ? - kérdezte bizonytalanul, mire vállamat megvonva összehajtottam az újságot és komolyan nézve rá megvontam a vállamat.

- Ha a Train to Busant nézzük, bármi megtörténhet.

- Túlságosan is megártott neked a bezártság - rázta a fejét a fekete hajú lány, majd ismét bele is mélyedt valami cikkbe.

- Tuti nem ezt mondanád, hogyha neked hadakoznának egymással a gondolatok a fejedben - morogtam, majd oldalra nézve észrevettem, hogy egy fiatal lány az én könyvemet olvasta. Ezt látva egy halvány mosoly költözött az ajkamra, amiatt pedig csak még jobban éreztem magamat, hogy annyira belemélyedt a lány az olvasásba, hogy fel se tűnt neki, hogy az anyja éppen mutatni akart valamit. Talán az olvasóim látványa volt mindig az a dolog, ami miatt soha nem adtam fel az írást. Habár ebben az ihlet hiányban sanszos volt, hogy az írói éveim végére közeledek. Pedig még egyáltalán nem voltam a kiégés korában. Talán, csak túl sok ötlet volt egyszerre a fejemben.

Előhalászva a hátizsákomból az ötletfüzetemet, lábaimat felhúzva helyeztem magamat kényelembe, majd a fejhallgatómat is a fejemre téve mélyültem bele az ötletelésbe. Leragadtam egyenlőre egy ötletnél és azt megpróbálva kidolgozni mélyültem bele az írásba. Ezzel pedig egész úton el is voltam.

Arra figyeltem már csak fel, hogy a vonat megállt és az emberek szedelőzködni kezdtek körülöttem. Ki-ki a csomagját kereste, mások a kabátjukat rángatták fel magukra. Ahogy kibámultam az ablakon, észrevettem a bepárásodott üveget. Valóban tél volt már. Nagy nehezen felálltam és kinyújtóztatva tagjaimat sikerült szépen orrba vágnom egy épp mellettem elhaladó embert.

- Aish... - állt meg mellettem az illető, ami miatt bocsánat kérően néztem oldalra.

- Úgy sajnálom - szólaltam meg, és valóban bántam, hogy szerencsétlen srácot sikerült leütnöm. - Nem volt szándékos - tettem hozzá dühös szemeit látva és valóban bűnbánó tekintetemet észre véve végül szerencsére megenyhült és sóhajtva legyintett.

- Mindegy. Ez a nap már nem lehet rosszabb - válaszolta és orrnyergét masszírozva fogta meg leejtett sporttáskáját, csakhogy nem akartam, hogy így elmenjen, ezért gyorsan kivettem táskámból a kis tasakot, amiben a ragtapaszaimat tartottam és egyet ráragasztottam a fiú kezére. Ő csak értetlenül lesett fekete szemeivel a pandás tapaszra, majd rám.

- Bocsánatkérésem jeléül - magyaráztam meg, ugyanis idegenként természetesen fogalma sem lehetett, hogy mindezt miért csináltam. - Gondolom nem örültél volna neki, ha az orrodra ragasztom - mosolyodtam el halványan, mire felnevetve bólogatott, majd biccentve el is tűnt a leszálló emberek között.

- Úristen, de helyes volt - vette fel mellettem NaEun a sálját és ámuldozva nézett a fiatal srác után. - Komolyan úgy nézett ki, akár egy idol. Mégis hogy létezhetnek ilyen helyes pasik a Földön ? - kérdezte még mindig elvarázsoltan, ami miatt én magam is visszaemlékeztem az arcára. Fekete haj, sötét szemek, kis piros száj és nyuszi fogak.

- Én inkább kisfiúsnak mondanám, habár valóban egész helyes volt - bújtam bele fekete kabátomba és hátizsákomat felvéve a bőröndünk keresésére indultam.

- Még te mondod, hogy kisfiús ? - pislogott nagyokat barátnőm, mire morogva leraktam elé a bőröndjét, majd a sajátomat is megfogva elindultam az ajtó felé, hogy leszállhassak.

- Még mindig megtámadhat egy zombi - vetettem oda neki, mire nevetve megrázta a fejét és keresgélni kezdett a busz után, ami elvitt minket a kikötőhöz. Végül nagy nehezen ráakadtunk a megállóra, ahol velünk együtt még elég sok ember várakozott a hidegben. Én magam is jócskán orrom közepéig húztam a sálamat, miközben kezeimet kabátom zsebébe mélyesztettem. Utáltam a hideget és a várakozást. Ez a kettő egyszerre pedig a halálom volt. - Ennél komolyan még az is jobb lenne, ha megtámadna egy zombi - vacogtam, mire NaEun felpillantva a telefonjából sóhajtott fel.

- Vagy írj egy zombis sztorit, hamár ennyire rá vagy kattanva a témára vagy hagyd abba, vagy pedig magadban áradozz a zombiaidról - magyarázta, mire felhorkanva ültem le a bőröndöm tetejére. Ahogy szememmel az emberek között nézelődtem, egyszer csak kiszúrtam egy ismerős alakot. Valóban elég magas volt, ahogy az már a vonaton is feltűnt és éppen pár szintén fiatal sráccal beszélgetett. Nem saccoltam egyikőjüket sem több, mint huszonötnek és még abban is eléggé kételkedtem. Végül inkább elnéztem róluk és a távolba meredtem, ahol éppen most fel is bukkant a régen várt busz.

- Végre - sóhajtottak fel többen is, én pedig lassan felálltam és bőröndömet megfogva beálltam az időközben kialakult sorba. Szinte megváltásképp ért a fűtött busz, ahol le is tekertem magamról sálamat és leültem két szabad helyhez. NaEun mögöttem baktatott, miközben telefonján pötyögött valamit, így majdnem el is ment mellettem, ami miatt utána kapva rántottam le a szabad székre.

- Most még a szokásosnál is többet lógsz a telefonodon. Mi van veled ? - kérdeztem összevont szemöldökkel. Hangomat hallva pedig a lány azonnal felpillantott és sóhajtva lezárta a készüléket, ami miatt már azonnal tudtam, hogy a dolog velem volt kapcsolatos.

- Éppen egy cikk alatt vívok háborút az olyan agyament emberek ellen, akik azt hiszik visszavonulsz - sóhajtott fel gondterhelten és arcomat lesve várta a reakciómat.

- Tedd, amit jónak látsz - mondtam, ugyanis ő volt a menedzserem és teljes mértékben megbíztam a döntéseiben. Ő volt talán a környezetemben az egyetlen ember, akiben ennyire bíztam. Hirtelen megrezdült a zsebemben tartott telefonom, így kihalászva onnan néztem meg, hogy mégis ki volt az, aki akkor keresett, mikor épp hivatalos szüneten voltam. Mikor megpillantottam a villogó nevet, azonnal kinyomtam a mobilt és az ablakon kibámulva néztem az elhaladó autókat mellettünk. Most pont rájuk nem vagyok kíváncsi. Bárki mással szívesebben elcsevegnék, mint velük.

Már alig vártam, hogy megérkezzünk a hajóhoz és felszállhassunk, ugyanis ezután az utazós nap után semmire sem vágytam jobban, minthogy aludhassak egészen másnap délig. Utána elég volt neki kezdenem a hely feltérképezésének. Csakhogy történt egy igen kellemetlen dolog eközben, ami keresztbe húzta a számításaimat.

Ahogy közeledtünk a nagy tömeggel együtt a kikötő felé, úgy rajzolódott ki előttünk a hatalmas fehér cirkáló. Nem viccelt a hirdetés, ez valóban egy luxushajó volt. Volt neki vagy hét emelete, amelyből négy szinten az emberek kabinjai voltak, egy szint az étkezőnek, a bárnak - amihez egy tánctér is tartozott - és a konyhának volt fenntartva, míg egy, a játékteremnek és medencéknek kellett. A legfelső emeleten pedig különböző ruhaboltok, élelmiszerüzletek és egyéb boltok voltak még. Plusz valahol a négy szint egyikén egy moziterem is volt. Mindenki nagy szemekkel lesett a hajó felé és még nekem is átfutott a fejemben az a gondolat, hogy ez az út mégsem lesz olyan szörnyű. Én kis naív...

Beálltunk a hosszú sorba, ahol mindenki vidáman beszélgetett, nekem mégis a hajó elején lévő felírat kötötte le a figyelmemet. Igazán találó név volt a Mistletoe egy Decemberben közlekedő hajónak. Az aranyló betűk pedig egész szépen festettek a fehér hajón.

- Már nagyon izgatott vagyok - mozgolódott mellettem NaEun és lábujjhegyre állva nézte, hogy mennyi választ még el minket a fedélzetre lépéstől.

- Nem leszel ettől még magasabb - bámultam, ahogy a lány ügyeskedett, de látszólag nem látott többet az emberek sokasága miatt.

- Mindegy, érzem, hogy hamarosan ott vagyunk - dörzsölte össze kezeit az izgalomtól és valószínűleg acélból is, hogy felmelegítse egy kicsit lefagyott ujjait.

- Én meg érzem, hogy hamarosan elalszom - ásítottam és azonnal meg is borzongtam, ugyanis kirázott a hideg. - Komolyan, mindjárt ide fagyok - álltam egyik lábamról a másikra, miközben azért fohászkodtam, hogy minél hamarabb fedett helyen legyek.

Még vagy húsz percig a sorban vacogtunk, mire végre elérkeztünk az ellenőrhöz, aki a jegyeinket olvasta be a gépébe.

- Köszöntjük önöket a Mistletoen ! - szólalt meg a fiatal lány mosolyogva és elvélve a jegyeinket beolvasta őket, majd vissza is adta a kezünkbe. - Élvezzék a hajón eltöltött heteket. A kikötés helyeit a bent kapott prospektusban megnézhetik - mondta gépiesen a lány, habár valóban látszott rajta, hogy élvezte azt, amit csinált. Mondjuk én ezen igen csodálkoztam, ugyanis ilyen lenge egyenruhában én már rég szétfagytam volna.

- A zsigereimben érzem, hogy ez az út mesés lesz - magyarázta lelkesen NaEun, miközben ő maga is megkönnyebbült, ahogy beléptünk a hatalmas előtérbe. Emberek itt-ott lézengtek, mások a szobáikat keresték és alkalmazottak vitték a csomagokat a kabinokba. Mi magunk is megindultunk a recepció felé, ahol elvettük a kirakott tájékoztatót és jegyeinket leadva a fiatal hölgynek vártuk, hogy megkapjuk a kulcsainkat.

- Hm... - ráncolta össze a szemöldökét a nő, majd zavartan kattintgatni kezdett a gépén. - Ezt nem értem... - rázta a fejét, majd ismét beütötte a jegyeink kódját.

- Miért érzem úgy, hogy valami baki történt ? - suttogtam, mire a mellettem álló lány csak mosolyogva megrázta a fejét, mint aki már meg sem lepődött az ilyen poénjaimon, majd várakozóan nézett a pult mögött álló dolgozóra.

- Nem tudom pontosan, hogy mi is történt, de a jegyük mellé járó szobák kulcsai már ki lettek adva - nézett ránk bocsánat kérően a nő, mire mind a ketten összezavarodva néztünk egymásra.

- Hogy micsoda ? - szólaltunk meg egyszerre felfogva a szavakat. Még hogy mesés lesz az út... Bár otthon maradtam volna, az sokkal kényelmesebb lett volna.

- Szörnyen sajnálom. Kell egy kis idő, hogy rájöjjek a hibára, így kérem írják fel a nevüket és telefonszámukat erre a papírra, holnapra igyekszem megoldani a dolgokat - magyarázta a nő, mire NaEun kíváncsian tette fel azt a kérdést, amire én is igazán kíváncsi lettem volna.

- Akkor a ma éjszakát hol tudjuk tölteni ? - tudakolta igazán nyugodtan.

- A bár éjjel-nappal nyitva van, így ott tudnak maradni. A csomagjaikat nyugodtan adják ide. Holnap azokkal együtt a szobakulcsukat is megkapják.

- Rendben... Köszönjük - varázsolt egy mosolyt az arcára a menedzserem, majd a bőröndünket beadva fogtuk a táskánkat és álltunk arrébb, hogy mások is el tudják kérni a kulcsukat.

- NaEun... Most mégis mihez akarsz kezdeni ? - kérdeztem már igen nyűgösen, ugyanis rettentően fáradtnak éreztem magamat az egész napos utazgatás miatt.

- Várj, éppen ezen gondolkozom - emelte fel kezét és szemét lehunyva kezdett elmélkedni. Úgy pár perc gondolkodás után végül kinyitotta szemeit és megvilágosulva fordult felém. - Te a bárban maradsz, én pedig keresek valakit akinél meghúzhatom magamat egy éjszakára.

- Tessék ? - tátottam el a számat hitetlenkedve. - Komolyan mondom... Pfu... Tudod mit, inkább nem is mondok semmit - néztem rá szememet forgatva, majd nagy léptekkel megindultam felfedezni ezt az istenverte hajót. A fenének kellett nekem ebbe beleegyeznem. Csak a saját életemet nehezítettem meg vele.

- Na, HaNi, várj meg ! - futott utánam NaEun és belém karolva felmosolygott rám. - Hidd el, hogy jó móka lesz.

- Ja, nagyon - morogtam. Barátnőm egész végig arról magyarázott, hogy majd csak megoldják és lesz hol aludnunk, de valamiért nem tudott azzal megnyugtatni, hogy én nekem egészen addig a pillanatig a bárban kell aludnom. Csakhogy a nap végére ez mégsem így alakult. Már nem is tudom, hogy jó döntést hoztam-e akkor vagy sem. A következményeket nézve talán...