Heyho! ^^

Itt lenne a következő rész. Köszönöm a kommenteket. Jó olvasás! ❤️

El sem hiszem, hogy tényleg igent mondtam. Egy idióta vagyok. Most majd kettesben kell vele órákat eltöltenem. És ki tudja mennyit? Mi lesz, ha nem fogja fel, amit magyarázok, és ezért csak még több órát kell korrepetálnom? Mi van, ha rám mászik vagy rosszabb?

Nyugalom Jisung! Majd tanultok a könyvtárban. Emberek közt csak nem csinál semmit, igaz?

- Oh, szia Mókuskám! – éreztem meg egy kezet a vállamon. Hogy kerül ide? Várjunk! Kicsengettek? Mégis mikor? És én miért nem vettem észre? És hova lett Felix? – Megijesztettelek? Nem volt szándékos.

- Mit... Mit akarsz? – pillantottam rá, majd visszafordultam könyveimhez, hogy elpakoljam őket.

- Csak beszélgetni. Ne légy ennyire ellenséges!

- Mégis miről? – néztem rá meglepetten.

- Hát a korrepetálásokról. Szólt a tanár, nem? – most olyan más. Nem zaklat, nem fogdos. Mégis mi ütött belé? Bár nem mintha zavarna. Örülök, hogy végre normális. Már amennyire annak mondható.

- Nekem bármikor jó. – most komoly? Mint valami élettelen senki, akinek mindig van szabadideje, mert nincs mit csinálnia. Találj ki valamit! – Vagyis, nem teljesen. Elég sok programom van, de megpróbállak valahová besuvasztani.

- Igazán nagylelkű vagy. – nevetett fel. – Mit szólnál a ma délutánhoz? Ma átmegyek hozzátok, aztán majd megbeszéljük a továbbiakat.

- Re..Rendben. – bólintottam rá.

- Akkor suli után nálatok. – kacsintott, majd távozott. Miért viselkedek így? Dadogok. Sose szoktam. Furcsa dolgokat vált ki belőlem. Várjunk! Én most tényleg belementem abba, hogy átjöjjön hozzánk?

A sulis szekrényemhez sétáltam, és leraktam a könyveimet. Most, ha minden igaz rap óránk lesz, ami az egyik kedvencem. Dalszöveget tanulunk írni, illetve különböző légzési technikákat, hogy ne fulladjunk ki egy-egy gyorsabb szövegnél.

- Jisung! Beszélhetnénk? – szaladt utánam Hyunjin. Már csak ez hiányzott.

- Szerintem már tegnap mindent megbeszéltünk. – indultam el a termünk felé.

- Ez nem igaz! – ragadta meg a csuklóm, s a falnak lökött. – Még csak esélyt sem adtál. Én tényleg szeretlek Hanie. Jobban, mint azt gondolnád.

- Engedj el! – néztem rá elszántan, azonban rettegtem. Magasabb, emellett sokkal erősebb is nálam. Esélyem sincs ellene.

- Nem akarlak bántani. Csak próbáljuk meg! – villantotta meg kisfiús báját.

- Nem vagyok meleg! Fogadd el! – rántottam ki kezem szorításából, s amilyen gyorsan csak tudtam, beviharoztam órára.

- Minden rendben? Ki vagy pirosodva. Futottál? – nézett rám aggódva Felix.

- Jól vagyok. – tudtam le ennyivel, amit ő sem firtatott tovább.

- A mai órán dalt fogtok írni. Arra kérlek titeket, hogy magatoktól írjátok. Lehet a témája bármi. Kitalált, valós. A lényeg, hogy tükrözzön benneteket. 3 órát kaptok. – adta ki a feladatot a tanár, amihez azonnal hozzá is láttam. Nem volt nehéz dolgom, hisz nem rég írtam egy dalt. Most csak fel kellett elevenítenem, és leírnom a lapra.

Viszonylag hamar megvoltam vele. Már csak ültem, és firkálgattam a füzetembe.

- Csak nem az új fiút rajzolgatod? – zökkentett ki firkálgatásomból Felix.

- Nem! Már miért rajzolgatnám az....új...fiút...? – jobban megnézve, tényleg eléggé hasonlít rá. 

– Ez csak egy firka! A véletlen műve. – téptem ki a lapot, s összegyűrtem. Nem ismerek magamra.

- Persze! Persze! Vagy csak az én kis egyetlen unokaöcsikém jobban hasonlít rám, mint azt gondolta. – nevetett.

- Dehogy is! Én nem járulok hozzá a globális felmelegedéshez, mint te. – forgattam szemeimet.

- Ez gonosz volt. – vágta be a sértődöttet. Az óra további részében nem beszéltünk. Ő szorgosan írt, míg engem megölt az unalom.

Miután minden órámnak vége lett, fellélegezve sétáltam a szekrényemhez, hogy cuccaimat felvéve induljak haza, amikor is valaki megállt mögöttem. Mögöttem? Fogalmazzunk úgy, hogy inkább hozzám préselődött.

- Már hiányoztál Mókuskám! – karolta át derekamat egyik kezével, így közelebb húzva magához.

- Nee...Nem unod mééég.... a mm..molesztálásomat? – dadogtam. Ez most komoly? Ennyire nem lehetek szerencsétlen.

- Édes vagy, hogy ennyire zavarba tudlak hozni. – hajolt nyakamhoz, amitől furcsa borzongás járta át a testem. – Tudod, egész ügyesen rajzolsz. Ahhoz képest, hogy „utálsz", mégis engem rajzolgatsz.

- Az nem te vagy! Csak egy firka. – fordultam szembe vele, de túlságosan is közel volt. Mélyen a szemembe nézett, közben keze még mindig a csípőmön volt. Ajkaimat bámulta, s egyre közelebb hajolt.

- Már megkértelek rá, hogy ne érj hozzám! – hajoltam el. Most gondolatban vállon veregettem magam. – Ha így folytatod, nem segítek neked.

- Induljunk! – csapta be a szekrényajtóm, s csuklómnál fogva vonszolt maga után, figyelmen kívül hagyva előző mondatom.

- Au! Ez már fáj! – nyavalyogtam, ugyanis iszonyatosan elszorította a csuklóm.

- Ha így folytatod, máshol is fájni fog! – fordult felém komoly tekintettel. Jobbnak láttam csendben maradni. Egy kocsihoz vitt, aminek ajtaját udvariasan kinyitotta előttem, hogy beülhessek. Komoly, hogy még autója is van? – Változott a terv. Ma inkább nálam tanulunk. – indította be a kocsit. Hatalmasat nyeltem. Félek tőle. Erősebb, mint én. Mi van, ha elrabol?

- Mi... Miért nem jó nálunk? – tettem fel félve a kérdést.

- Nem szeretem a közönséget. – rántotta meg a vállát.

- A közönséget? Mégis mihez? – vontam fel értetlenül szemöldököm.

- Hamarosan rájössz Mókuskám. – simított combomra, amitől újra végigfutott rajtam a borzongás.

Megérkeztünk egy hatalmas házhoz, amit egy elég magas, bekamerázott kerítés vett körül. Mégis mi ez a srác, hogy ennyire szép helyen él? A kert gyönyörű volt. Formákra nyírt sövények és bokrok, egy tó, és tömérdek csodás szobor.

- Gyönyörű az otthonod. – néztem körbe ámuldozva.

- Te sokkal gyönyörűbb vagy! – simított oldalamra. Meglepetten pillantottam rá, s próbáltam messzebb lépni, de ő a ház felé kezdett tolni. Ház? Jó vicc. Inkább volt egy kastély, mintsem ház. Tágas előtér, amiben egy hófehér zongora, hatalmas, kézzel faragott ebédlőasztal, óriási plazma tv, és egy csodás kanapé. Tátott szájjal néztem körbe. Még sohasem láttam ilyet. – Gyere! – húzott maga után, egyenesen a kanapéhoz, ami előtt egy dohányzó asztal volt. – Itt jó lesz?

- Persze! – bólintottam. – Remélem átnézted valamennyire, mivel elég sok mindent kell átismételnünk.

- Átnéztem, ne aggódj! – foglalt helyet mellettem. – Kezdhetjük!

- Rendben. Hol is jártatok pontosan? – nyitottam ki a tankönyvem a tartalomjegyzéknél, miközben válaszára vártam. Az azonban nem érkezett el. Csak bámult, ami engem nem kicsit hozott zavarba. – Szóval?

- Gyönyörű vagy! – suttogta. Értetlenül néztem sötéten csillogó szemeibe. – Sajnálom Mókuskám, de nem bírom magam tovább visszafogni! – hajolt közelebb.

- Minho! Mégis mit...? – nem tudtam befejezni, ugyanis ajkaimra tapadt. Egyik kezével derekamnál tartott meg, míg másikkal a tarkómnál. Mégis mit művelünk?