A zenei ajánlás :3 

 Annyira hátborzongató hangzása van. A CORA áruházban voltak kirakva régen olyan disclejátszók, amiken bele lehetett hallgatni az új lemezekbe egy fülesen keresztül. Kíváncsiságból belehallgattam és annyira bele zsibbadtam, hogy meg kellett vetetnem anyuval. Mivel ritkán kértem bármit is, jófej volt és megvette.  >.<

https://youtu.be/nmlhgP7XjaU

– Nézz csak rájuk! A fiatalok szerelme a legszebb.

– Ó, az a kislány olyan édes! Honnan szerezhette azt a ruhát? Emlékeznék rá, ha már láttam volna hasonlót.

– Képzelem Gabriel milyen elégedett lehet. Fizetnék a fiamnak, azért hogy egy ilyen lánnyal randizzon.

– Nézd! Egymás kezét fogják! Emlékszem, amikor még én is ennyire szerelmes voltam,hogy folyton fogtam a fiúm kezét.

– Komolyan abban a hitben voltam, hogy Adrien még mindig 12 éves. Le kéne állnom a piálással.

Marinette élénk piros ábrázattal feszített Adrien oldalán, miközben ilyen és ehhez hasonló kommenteket csípett el a vendégek felől feléjük röppenni. Adrien a legtöbbjüknek bemutatta őt, és ők örültek neki, hogy együtt vannak. Bókokkal halmozták el a haját, a ruháját, az ékszer választását, és leginkább a divattal kapcsolatos tudását. Határozottan úgy nézett ki a helyzet, hogy Marinette jobban tisztában volt a jelenlévőkkel és azok munkásságával, mint Adrien valaha is volt. Ráadásul a lány azt is kívülről fújta, hogy milyen ágazatban dolgoznak, milyen téren tevékenykednek, és mely évszakok kollekcióiban volt jelentős részük. Aztán Gabriel belépett a helyiségbe és az embercsoport lassan elhalkult.

– Üdvözlök mindenkit!– köszöntötte a vendégeit, s azonnal odavonult a fia és az ismeretlen lány mellé.

– Jó estét!

– Jó estét apa! – köszöntötték egymást kölcsönösen.

– Gabriel! Jó, hogy újra látom – köszöntötte az idősebb férfit Adam, ezzel időt nyerve a fiataloknak. Gabriel bólintott, majd egy türelmetlen mosollyal fordult az imént üdvözöltekhez, hogy szemügyre vehesse a lányt.

– Adrien, már alig várom, hogy bemutass ennek a kedves fiatal hölgynek.

– Ó, ehm, elnézést. Ő itt Marinette Dupain-Cheng, a barátnőm – dadogta idegesen Adrien, miközben a lány bájos mosolyt villantva előrenyújtotta a kezét.

– Örülök, hogy találkozhatok önnel Monsieur Agreste

Gabriel elmosolyodott és futó érintéssel kezet fogott a lánnyal.

– Enyém a megtiszteltetés. Sajnos nem sokat hallottam még önről – válaszolta kimérten. Adrien a célzást értve zavartan elpirosodva félrenézett. Marinette csilingelően felkacagott.

– Tényleg? Érdekes. Azért remélem jó dolgokat hallott.

– Csak jókat. Úgy tudom, hogy nagyon kedves és jó a humora. Népszerű és közkedvelt – mondta kínosan lassan, majd a fiára emelte szikrázóan hideg tekintetét. Adrient kirázta a hideg arra a gondolatra, hogy néhány nappal ezelőtt mennyire ki volt borulva a találkozó miatt. Annyira ideges volt, nehogy az apja hazugságon kapja.

– Oh, ez nem is igaz. Egyáltalán nem vagyok népszerű. Csak egy átlagos lány vagyok – hebegte Marinette idegesen.

– Úgy látom túlontúl elfogult magával szemben. Már értem Adriennek miért akad meg a szeme magácskán.

– Ez túl kedves –felelte a lány felbátorodva. Adrien kezdte magát egyre kínosabban érezni magát az apja választékos szóhasználata miatt. Szinte elgyengítette, s manipulálhatónak érezte magát, sőt gyávának.

– Érdekelne honnan szerezte ezt a páratlan ruhát. A dizájnja kivételes és a kivitelezése is egészen merész – kérdezte hirtelen Gabriel, nem kis zavart okozva ezzel az alanyának.

– Ó. Nos. E-ezt én késztettem – vallotta be szégyenlősen, észre sem véve, hogy ezzel már ki is vívta a házigazda elismerését, ami az ő szemében egy váratlan csillanásként materializálódott.

– Le vagyok nyűgözve. Adrien, hogy sikerült egy ilyen páratlan lányt találnod? – tudakolta az apja, de a fiúnak csak ideges dadogás jött ki a száján.

– No-nos, mi osztálytársak vagyunk, szóval már egy éve ismerjük egymást.

– Értem. Hogy találtatok egymásra?

Adrien szóra nyitotta a száját, de apja meg sem várta a választ a saját kérdésére, inkább belé fojtotta a szót.

– Feltétlen meg kell osztanod velünk ezt a történetet, még a vacsora előtt. Hamarosan kezdünk. Biztos vagyok benne, hogy mást is érdekel.

Az ifjú idegesen helyeselt, s figyelte, ahogy a kinyíló ajtón át a konyhai személyzet zsúrkocsikon tolja be a letakart fogást. Nyomukban Nathalie lépett be, s körülnézett az egybegyűlteken.

– A vacsorát tálaljuk! – jelentette be, amire az emberek elindultak, hogy helyet foglaljanak a megterített asztalnál. Gabriel az asztalfőn foglalt helyet, míg mindenki más a hosszú megterített étkezőasztal oldalán kapott helyet. Adrien, aki normál esetben az asztal másik végén ült egymaga, de most hogy Marinette is vele volt, ketten osztoztak a helyen, ami elég széles volt a két terítéknek. Kettejük problémáját átvitt értelemben mégis a végen lévő kiemelt hely okozta, ugyanis ezzel minden egyes vendég tökéletes rálátást kapott a párra, s azok legnagyobb zavarára rendszeresen pillantottak feléjük.

A személyzet elkezdte felszolgálni a vacsorát . Serényen körbejártak és minden egyes vendég elé egy tányért helyeztek. Míg mindenki szó nélkül fogadta, Marinette halkan megköszönte a dolgot, ami egy kicsit furán vette ki magát. Adrien magában megmosolyogta a dolgot, s ő is halk köszönetet mondott, ahogy azt általában tenni szokta, de azért örült a lány kedves gesztusának.

– Milyen figyelmes – jegyezte meg a dolgot Adam, aki közvetlenül az asztal első helyére tartott igényt, amikor ülőhelyet választottak.

– Ez csak természetes. Megköszönni, hogy keményen dolgoznak, hogy megbizonyosodjanak róla, a legjobb, legízletesebb ételt teszik le elénk. A nagybátyám egy nagyon lelkiismeretes séf, így tudom mennyire fontos a munkájuk elismerése – válaszolta szerényen, s Adam egyetértőn biccentett neki, s ezt követően ő is halk köszönetet motyogott a legközelebbi pincérnek.

– Köszönöm, hogy eljöttek ma este is a havi vacsorapartimra – szólalt meg Gabriel, s ezzel minden szem reá szegeződött. – Ma este először is szeretném büszkén köszönteni a fiamat, s barátnőjét Marinette-et – jelentette be. Az egybegyűltek köszöntésképpen odabólintottak a fiataloknak, szolid mosolyt villantottak, s vártak a folytatásra. Marinette félénken visszamosolygott rájuk, s Adrienre pillantva látta, hogy neki is kényelmetlen a szituáció.

– Köszöntünk az Agreste családban! – emelte föl a folyadékkal félig töltött kristálypoharát a lány arcát vizslatva. Vendégei hasonlóképp cselekedtek.

– A végén még eljegyzésbe torkollunk – motyogta bele a poharába Adrien, mielőtt egy rövidet belekortyolt volna, s ezt meghallva Marinette lenyelt egy kuncogást, majd gyorsan ő is kortyolt egyet.

– Valami vicces? – kérdezte hirtelen Gabriel, s Adrien arca teljesen elvörösödött.

– Ne-nem, semmi. Én csak-

– Épp csak megemlítette, hogy milyen furán formálisan hangzott, pedig csak megkérdezett szeretnék-e vele járni – válaszolta helyette óvatosan a lány, s néhányan felcsuklottak.

– Valóban? Ez igaz, még nem is hallottuk a történetet. Kérlek osszátok meg velünk – utasította a férfi olyan hangon, ami határozottan nem lehetett kérésnek nevezni.

– Te akarod elmondani, vagy nekem kell? – suttogta izgatottan a fiúnak.

– Majd én mondok valamit – súgta vissza a szőke.

– Nos?

– Hát. Igazából elég vicces történet. Marinette és én egy osztályba járunk, és valójában ő mögöttem ül.  Azt hiszem mindig is tetszett, csak magam sem vettem észre, és hát..-

– Csak most hétfőn mert megkérdezni – vette át a szót a lány mosolyogva. Adrien bólogatott, miközben a hallgatóság feszülten figyelt. – Iskola előtt épp a barátnőmmel Alyával beszélgettem, s amikor megérkezett egyből félrehívott, hogy kérdezzen tőlem valamit. Már régóta odavoltam érte titokban, ezért nagyon meglepett, hogy ő beszélni akar velem, szóval követtem a folyosóra, és akkor megkérdezett – nevette a lány egy gombóccal a torkában, s Adrienre nézett. Hirtelen úgy érezte túl sokat adott ki a valódi érzelmeiből, s zavartan emelte fel a poharát és kortyolt bele a tartalmába, hogy lenyelhesse az ott dagadozó csomót.

– Leszel a barátnőm? – játszotta el a párbeszédet a fiú, kihasználva a kínálkozó csendet, s halk nevetéssel leplezte zavarát. Az asztaltársaságban is felütötte a fejét a meghatódott nevetgélés, így Adrien a kezébe temette az arcát.

– Mindig ilyen aranyosan szoktál kérni – kuncogta valaki a tömegből.

– Egyszerű és imádnivaló – hangoskodott egy másik vendég.

– Lássunk egy csókot!– kiabálta egy bátrabb, amire Adrien felkapta a fejét. Ezt tuti nem éli túl. Nem volna képes megcsókolni Marinette-et. Úgy látszik a halála már akkor az iskolában eldőlt, mert mostanra már mindenki kántálni kezdte.

Csókot! Csókot! Csókot!

– Úgy sejtem látni akarják, hogy csókolózunk – motyogta neki oda a lány.

– Igen, és nem fognak leállni, amíg meg nem tesszük.

– Akkor adjuk meg, amit akarnak!

– Mi- ?

Adrient hirtelen félbeszakította, hogy a lány mindkét kezével megfogta a fejét és egy fordulattal a fiú mögé kerülve odahajolt hozzá. A szőke ijedten lehunyt szemmel várta, hogy érezze a száján a puha ajkakat, de e helyett azt vette észre, hogy Marinette az arcáról a hüvelykujját egy mozdulattal a szájára csúsztatja, s arra nyomja rá a saját száját. A feje elfordítása, az arca lágy megsimítása mindannak a tervnek a része volt, amiben elfordult a nézelődők kíváncsi szeme elől, akik egy olyan csókot véltek látni, ami valójában meg sem történt.

A kántálás elhalt, s rövid tapsvihar volt a produkció jutalma.

Marinette egy kaján mosoly kíséretében visszafordította a fiút az eredeti pozícióba,s megpaskolta az orcáját.

– Ne pánikolj! Ez nem volt igazi.

*****

haha, ilyet mi is játszottunk a középsuliban a lányokkal, csak hüvelykujj helyett egész tenyérrel :D