újabb zenei aláfestéssel toldom meg a fejezetet.

Élvezd!

*****

– Hogy nézek ki? – kérdezte Marinette a társaságától. Tikky, aki ott ült a lány asztalán egy félig megrágott sütivel a pofazacsijában, míg másik felébe kitartóan kapaszkodott tovább.

– Totál lenyűgöző vagy – csiripelte vidáman, amint lélegzethez jutott a lenyelt falattól. Ez persze nem volt akadálya annak, hogy beszéd közben némi morzsával köpdösse körbe a környezetét. – Ha Adrien le akar majd venni a lábadról, az elég valódi lesz.

Marinette szégyenlősen elpirult a választ hallva, s újfent végigmérte magát a tükörben. Arra már inkább nem is akart reagálni, hogy a társa ezt bóknak, vagy inkább lelkiismeret buzerálásnak szánta.

– Szót sem érdemel. Hi-hiszen tisztán elmagyarázta, hogy az egész csak színjáték, és én rábólintottam. Nekem nincs bajom ezzel, és tartom magam az ígéretemhez – szónokolta a tükörképének, mintha csak magát akarta volna meggyőzni a monológgal.

A tükörből ijedten visszapislogó lánynak világoskék ruha simult a lágy vonalú testére, deréktől lefelé virágos szoknyában végződve. A felsőnek a rétegeit puha sifonból, készítette el, s a mellrészét három szív alakú gombbal díszítette. Karjaira rövid puffos ujjakat tervezett, a derekát pedig csinos kicsi masnival dizájnolta. Az egyébként szép világoskék anyagon kis fehér pöttyök szóródtak szét egyenletesen tartva egymástól a távolságot, amihez tökéletesen passzolt a kis fehér táska, amivel kiegészítette a megjelenését. Kékes fényű fekete haját összefonta és hátul kontyba fogta. Hattyúfehér karcsú nyakára visszafogott gyöngysort illesztett.

Mikor Adrien közölte vele, hogy az apja formális vacsorára kívánja őt elhívni, gyorsan előkapta ezeket a ruhákat, amiket egy ehhez hasonló alkalomra tervezett, és valósított meg. Amikor még álmatagon rajzolgatta a vonalakat, vagy tervezgette a szabásmintát, még fogalma sem volt róla, hogy egyszer majd valóban szükség is lesz ezekre a darabokra. Most, így utólag kifejezetten örült neki, hogy ennyire előrelátó és szorgalmas volt.

– Biztos vagy benne, hogy az a tény, hogy szerelmes vagy Adrienbe, cseppet sem fog téged összetörni, ha véletlenül másként sülne el a helyzet? Nem kellene ezt újra átgondolnod ezt az egész kapcsolatosdit? – nyammogta Tikky halkan, mintha csak valami leheletszerű lelkiismeret lenne, s egy újabb sütit tolva a szájába. A kwaminak mindig helyesek voltak a meglátásai, ezt a lánynak is el kellett ismernie, de Marinette makacsabb volt, mint valaha.

– Figyelj Tikky! Néha félre kell tennünk az érzelmeinket, és azt kell tennünk, amit a szívünk súg. Ha Katicaként meg tudom ezt tenni, akkor miért ne próbálhatnám ki Marinette-ként is? Nem mellékesen Adrien a barátom, és neki most szüksége van a segítségemre. Az apja annyi ember közül éppen Chloeval akarta összehozni, szóval boldog vagyok, hogy - ha csak látszatból is – randizhatok vele, mert ez azt jelenti velem szívesebben van, mint ő vele – adott egy hosszú kimerítő választ a kusza érzelmeire a tükörképét vizsgálgató lány. Tikky hosszan felsóhajtott.

– Bárhogy is tégy, próbáld meg nem feláldozni magad, ha úgy hozza a sors. Az érzéseid igenis fontosak, és nem teheted félre őket örökösen. Nem egészséges, ha csak úgy szögre akasztod őket, és figyelmet sem fordítasz rájuk.

– Igen, igen. Tudom – válaszolta vonakodva, miközben a szétcsúszó haját rögzítette egy csattal. – Ajh! Ez a haj lehetetlen!

– Akkor miért nem engeded le egyszerűen? – kérdezte Tikky megunva a néhány perce csak nyögdécselésből és bosszús fújásból álló kommunikációját a lánynak.

– Nem is tudom. A konty az olyan klasszikus és elegáns. Leengedve olyan közönségesnek érzem. Jó benyomást akarok tenni az apjára attól függetlenül, hogy mi csak látsza-...

Marinette-et hirtelen a csapóajtótól hallatszó kopogás némította el. Ijedten tömte be a rémülten menekülni próbáló Tikky-t a táskájába, s rohant kinyitni az ajtót.

A villanásra egy ijedt sikollyal reagált, majd meglepetten bámult a telefonja mögül előbukkanó édesanyja mosolygó arcába. A félszeg anyuka leeresztette az imént elsütött telefonját és felsóhajtott.

– Ezt sikeresen megörökítettem! Olyan gyönyörű vagy drágám – mentegette a viselkedését.

– Anyaa! Ne ijessz halálra ilyenekkel – vinnyogta a lánya, akinek a szemei előtt még mindig csillagocskák táncoltak a vakutól.

– Nem tudtam kihagyni.

– Adrien megjött már?

– Már legalább tíz perce megérkezett. Mondtuk, hogy jöjjön fel hozzád nyugodtan, de ez a fiú annyira elbűvölő, hogy muszáj volt tovább beszélgetnünk vele – válaszolta az anyukája. Marinette inkább nem reagált semmit, inkább fogta magát és óvatosan letipegett a lépcsőn. Amikor lelépett az utolsó lépcsőfokon, az anyukája mögött, akkor vette észre Adrient. Éppen a nappaliban ácsorgott és elmélyülten tanulmányozott egy bekeretezett fotót. Elegánsan nézett ki. Szmokingot viselt és minden élére vasalt és extra igényes volt rajta. Elmerengett rajta, mit nem adna érte, hogy ha odamehetne és jól összeborzolhatná a kényesen hátra egyengetett haját.

– Marinette drágám, egyszerűen gyönyörű vagy! – kiáltott föl az apukája egy szeretetteljes mosoly kíséretében, amikor meglátta. Adrien odakapta a fejét a lány nevét hallva, s hirtelen a szava is elakadt a látványtól. A lány rámosolygott, és két orcáján halvány pír jelent meg.

– Köszi apu – mosolygott rá majd félénken pillantott vissza Adrienre. A szőke pislogott párat, hogy visszanyerje a lélekjelenlétét, majd viszonozta a gesztust és közelebb lépett hozzá. Lassan a kezéért nyúlt, megemelte, s ajkát odaérintette futólag a porcelán-fehér bőrhöz.

– Ragyogó – suttogta mellé a bókot. Marinette visszaigényelte a mellső végtagját, mikor a fiú végzett vele, de lelkében mély nyomot hagyott a gesztus. Félre kellett néznie, hogy a hirtelen kimelegedéstől valami nyugtató látványon állapodjon meg a tekintete. Nem értette miért kell így túljátszani a szerepét.

– Oké, meddig kell várnunk, hogy visszakapjuk a kislányunkat? –szakította meg Sabine a feszültséggel egyre csak telítődő légkört. Kérdése jogos volt, hiszen még nem is beszélték meg a dolgokat tüzetesebben. Marinette éppen csak hazaért és közölte velük a meghívás tényét. Semmi részletet nem árult el, sőt kifejezetten titokzatosnak tűnt azzal, hogy terelte a témát, amikor kérdezgetni kezdték. 

– Nemsokára. A vacsora fél óra múlva kezdődik, szóval kilenc vagy tíz felé – válaszolta a fiú, miután futó pillantást vetett a karórájára.

– Nos, akkor érezzétek jól magatokat! – mosolygott a fiúra Tom. Adrien biccentett a fejével válasz gyanánt, s az ajtó felé vetett egy gyors pillantást.

– Igyekszünk.

Mikor a Gorilla megállt az Agreste kúria előtti kocsifelhajtón, még mindig volt húsz percük a hivatalos kezdésig. Adrien tisztában volt vele, hogy apja ilyenkor a konyhai személyzetnek néz a körmére, hogy a kezdésre minden tökéletes állapotba legyen a vendégei számára.

Az est jellegzetessége az volt, hogy a cég havi gyűlésével volt egybekötve. A teljes hálózatnak a vezetőivel ültek összetanácskozni és beszélgetni minden hónap utolsó csütörtökén az Agreste kúriában.

Adrien ebből kifolyólag névről ismerte valamennyi területi igazgatót, bár az utóbbi években valamelyest cserélődött az állomány. Egyikükért sem volt különösebben oda, de nem is zavarták őt az ilyen alkalmakkor. Olykor némelyik egész normálisnak bizonyult, s Adriennek sikerült szert tennie ezáltal egy kettő barátra is az apja alkalmazottai között. Apja folyamatosan elvárta tőle, hogy névről és arcról mindegyiküket bármilyen körülmények között felismerje, bárahányan is voltak. Ez volt az ő kis szorgalmi feladata, bár a háta közepére sem kívánta.

Adrien udvariasan sietett előre és nyitotta ki Marinette előtt az autó ajtaját, majd felajánlotta a karját, hogy abba kapaszkodva vonuljanak föl a lépcsőn.

Nathalie volt ez első, aki üdvözölte őket. Tartása és viselkedése ugyanolyan tartózkodó és higgadt volt, mint általában, de amikor Marinette hátrapillantott a válla felett, elcsípte a nő ajkán átfutó elégedett mosolyt. Adrien mindebből semmit érzékelve kísérte kimért léptekkel a lányt az étkezőbe, ami már félig meg volt telve különféle emberekkel. Az Agreste divatcégnek változatos vezetői voltak. Vegyes bőrszínűek, vegye neműek, vegyes életkorúak, s megannyi sokféle személyiségű ember mind egy helyen. Ránézésre a legifjabbak harmincas a legöregebbek ötvenes éveiket taposhatták.

– Adrien! Örülök, hogy látlak! – köszönt a fiúra egy sötét bőrű férfi, akinek virító sárga nyakkendője volt.

– Hali Adam! Téged is jó viszontlátni! – mosolygott rá Adrien, mikor a férfi játékosan megbokszolta a vállát. Nem lehetett több 34 évesnél, de külseje azt sugallta, hogy a lelke sokkal fiatalosabb.

– Csak egy hónapig voltam távol, de esküszöm te már megint nőttél az alatt az idő alatt  – vigyorgott rá Adam, s jól megborzolta Adrien szőke üstökét. Na ennyit a gondosan befésült séróról.

– Kizárt! Biztos csak képzelődsz – felelte neki az inzultált, kócosan.

– És ki ez az ifjú hölgy melletted? – kérdezte hirtelen, Marinette-re irányítva a figyelmet.

– Ó, ő itt a barátnőm Marinette Dupain-Cheng – mutatta be megkésve a partnerét.

Adam üdvözlésre nyújtotta a kezét, amit a lány örömmel elfogadott és illedelmes mosoly kíséretében udvariasan megrázta.

– Adam Delphi – mutatkozott be a fickó.

– Örülök, hogy megismerhetem – mondta olyan halkan és kedvesen, ahogy általában beszélni szokott.

– Ugyan,enyém a megtiszteltetés – kontrázta vissza a férfi a lány udvariaskodásnak vélt mondatát.

– Ó, minden bizonnyal az enyém a szerencse, hogy találkozhatok az igazgatótanács tagjaival, különösen önnel Delphi úr. Nagyon tetszett az a szövet, amit a 2012-es bemutató vonalához választott. A mintázata különösen figyelemreméltó volt. Egyedülállóan virágos hatást keltett, ugyanakkor rendkívül rugalmas volt – hadarta a lány. Adrien csak meglepett pislogásra volt képes. Nem volt tudatában annak, hogy Marinette ennyire ismeri az apja alkalmazottait. Pedig gondolhatta volna, hiszen a lány tervező is volt, és még ruhákat is varrt. Adam felnevetett.

– Kérlek nyugodtan tegezz, és hívj Adamnek. A többit pedig köszönöm. A virágok annyira nyilvánvalóak lettek volna egy tavaszi irányzathoz, de amikor megláttam azt a sejtelmes mintát, azonnal beleszerettem. Az a hálófinomságú vékonyság, az a fekete alap, és hozzá a háttérből előtűnő kamuflázs növényzet. Személyes szerelmem az egész kollekció – sóhajtotta szenvedélyesen megemlékezve, majd halkan felnevetett az önnön lelkesedésén.

– Mesélj gazfickó! Hogy sikerült elnyerned ennek az intelligens és csinos lánynak a szívét? – kérdőjelezte meg hirtelen az együttlétüket a fickó egy ravasz mosoly kíséretében. Adrient váratlanul érte a személyeskedő kérdés, így csak szerényen vállat vont.

– Szerencsém volt.

– Hol találkoztatok? – puhatolózott tovább a sejtelmes mosollyal előadott választ firtatva.

– Semmi különös, csak egy iskolába járunk.

– Ó, szóval azt akarod bemesélni, hogy semmi izgalmas háttere nincs annak, hogy miként is kezdtetek el randizni? – kérdezte személyeskedve, s megveregette a vonakodni látszó Adrien vállát. A szőke alaposan elvörösödött, amit az egyszemélyes faggató bizottság harsány nevetéssel jutalmazott.

– Há- hát. Nos... mi -

– Oké, oké! Apád biztos nem szeretné, ha a vacsora előtt lelőnéd az ilyen szaftos részleteket, amikor mindenki ugyanúgy kíváncsi rá.

A modellpalánta látványos sápadást produkált a mondata félbeszakításával járó szöveget meghallva.

– Ho- hogy mit?

A fiú reakciója újabb nevetést váltott ki a beszélgetőpartnerből. Marinette ezalatt szótlanul figyelt, és elemezte a szituációt.

– Na ne légy olyan szégyenlős fiacskám! Mindannyian izgatottan várjuk a beszámolódat a barátnőddel kapcsolatban. Hidd el fogalmunk sem volt róla, hogy partnered van. Miért is ne mutathatnád be őt ennek a rakás lúzernek? – javasolta, amitől Adrient kissé kiverte a víz.

– D- de miért is kellene ezt tennem? – kérdezte akadozó lélegzettel. Marinette észlelte a fiúban rohamosan növekvő stresszt. Borzasztóan sajnálta, hogy ilyen elvárásokat támasztanak vele szemben, s, hogy ő folyamatosan ezeknek az embereknek próbál megfelelni. Adam megvonta a vállát a kérdéssel kapcsolatosan.

– Ismered apádat. Ez olyan dolog, amit még a vacsora előtt kérni fog tőled. Nem hiszem, hogy aggódnod kellene e-miatt, hisz gyakorlatilag családtagok között vagy. Nem kell, hogy kellemetlenül érintsen!

Egy újabb vállveregetést kapott a fickótól bátorítás gyanánt. Nyilvánvalóan sikertelen volt a kísérlet, mert az újabb elvárástól Adriennek pingponglabdányi gombóc kezdett duzzadozni a torkában.

– Később még látjuk egymást. Most megyek és elkapom Marcell-t. Volt egy fogadásunk apád nyakkendőjével kapcsolatban – kacsintott rá Adam, és tovalépdelt a nagyobb hézagokkal álldogáló emberek között, akik beszélgetésüket meg sem szakítva, automatikusan utat nyitottak neki.

Adrien remegő ujjaival idegesen túrta hátra a nemrégiben inzultálásnak alávetett szőke tincseit, és mélyet sóhajtott a távozó alak után meredve. Marinette elkapta a panaszos sóhajt, s aggódón figyelte a partnere kényszeres hajfésülgetési próbálkozását.

– Minden oké? – puhatolózott óvatosan. A rámeredő zöld szemek kisebb pánikban úsztak, ezért a választ betudta „nem" nek.

– Meg vagyok. De lövésem sincs mit fogok mondani, ha az apám valóban felkér rá, hogy osszam meg a történetet, hogyan is kezdtünk el randizni – válaszolta megremegő hangon. Marinette gyomrába befészkelte magát egyfajta izgatottan, fickándozva csiklandozó érzés. Ebben a percben Adrien annyira hihetetlenül jóképű volt, hogy arról fogalma sem lehetett. Elesettnek látszott, elszántnak, s mindezt tetézte a zilált szőke tincsek szénakazal halmaza. A lány visszanyelte a torkában dobogó szívét, és megmakacsolta magát. Adriennek most támogatásra van szüksége. 

Baráti támogatásra! Szögezte le magában.

– Minden rendben lesz! – sóhajtotta nyugtatóan, s a vállait megfogva gyengéden magával szembe fordította a fiút. Néhány mozdulattal gondosan rendbe hozta a csíntalanul kusza frizurát, közben lassan és kedvesen folytatta a nyugtatását.

– A jó dolog, hogy szembesültünk ezzel és így van időnk kiötölni valami agyrohasztón romantikus történetet és túl is leszünk rajta, még mielőtt észbe kapnál. Szóval nem kell aggódnod!

Egy gyors nyakkendő és szmoking igazítás a percekkel ezelőtti méretes ölelkezés és vállbokszolgatás után, s a közben elhangzó kis lelkifröccs igazán megtette hatását az idegeskedni látszó szőkén. Marinette dolga végeztén bátorító mosolyt villantott a anyáskodása alanyára, aki óvatosan vissza mosolygott rá.

– Köszönöm. Annyira jó, hogy a barátom vagy.

Marinette szívszakadva kuncogott a helyzet abszurditásán.

– Tudom!