Adrien nagyot ásított, majd kinyújtóztatta tagjait óriási ágyában. Csak néhányat pislogott a mennyezetre mielőtt eldöntötte, hogy összegömbölyödik és lustálkodik egyet. Alvás lett belőle.

Úgy 36 órával ezelőtt vallhatta be az apjának, hogy Marinette a barátnője, és legalább 24 órája gyónta meg Marinette-nek az előbbi kirohanását. Mármint, hogy már akkor „ők" együtt voltak, mielőtt még a lány tudott volna róla.

Meglepően jól viselte a dolgot, sőt azóta folyamatosan tartották egymással a kapcsolatot és üzeneteket küldözgettek a másik mobiljára az iskolán kívül is. Azelőtt nem sok mondanivalójuk volt egymásnak,de Adrien próbált nem rámenős lenni és beszélgetést kikényszeríteni a lányból. Ehelyett most az alvásra fókuszált,hogy később majd kimehessen és Katicával lófrálhasson.

Azon őrlődött, hogy elmondja-e a problémáit a partnerének, vagy sem. Egyrészt szerette volna megosztani vele az életének ezen részét is, még akkor is ha kicsit féltékennyé teszi őt ezzel. Másrészről viszont teljesen megértette azon kérését, hogy maradjanak egymás számára teljes ismeretlenségben. Rengeteget gondolkozott rajta, és sülhetett volna el úgy a szituáció nemegyszer, hogy ha tudtak volna egymásról, akkor talán belebuknak. Szóval arra jutott, hogy nem jó ötlet megosztani a gondjait vele, így egyébként sem kelti az olyan lúzer benyomást, akinek csaj gondjai vannak. Mellékesen még a végén megharagszik rá, ha megpróbálja féltékennyé tenni őt. A végén még bűntudata lesz, hogy egyáltalán megpróbálta, pedig csak annyi volt a célja,hogy megkérje őt valamire.

Bár eredetileg az volna a vágya, hogy megkedveltesse magát valahogy a piros ruhás társával, megnehezíti a tény, hogy neki is nehezére esik kedvelnie önmagát.

Már-már élvezettel telt önmarcangolásából az szakította ki, hogy ellebegett a szeme előtt egy fekete folt lassú, vontatott nyávogással hozva tudtára, hogy ő bizony éppen éhenhalni készülődik abban a szent minutumban.

– Adrieeeeen! Hol a saaaaajtoom?

– Valahol – morogta válasz gyanánt a mélázásból kirángatott tinédzser.

– A „valahol" az sajnos nem „itt" van. Szükségem van a napi betevőmre, a drága Camembert- emre – vonyította panaszosan, mintha csak a farkára léptek volna. Adrien kénytelen volt félbeszakítani a szundikálós- öngyötrős terveit, hogy felüljön és az ágy széléhez hajolva a táskája mélyéről előkotorjon egy szeletke büdös élvezetet az éhezőnek. A feketeség száján élveteg mosoly terült el. Szempillantásnál gyorsabban hussant, vetődött, és végül forgott a levegőben a frissen bűzölgő, mit sem sejtő sajttal.

Szokásától eltérően ezúttal köszönetét fejezte ki, egyféle elérzékenyült hangon, s hozzálátott a bekebelezéshez.

– Ahogy akarod – nyugtázta a szőke az egérfarknyira sikeredett hálálkodást, és hosszan ásított egyet. Mikor visszadőlt, hogy folytassa, amit a lebegő éhenkórász félbeszakított, halk kopogás zavarta meg kárászéletű terveit.

– Szabad – nyögte az ajtónak, a falnak dőlve. Nathalie lépett be a szobájába méltóságteljesen, egyenes háttal, méricskélő tekintettel.

– Az apád...

– Szeretne beszélni velem? Máris megyek – kérdezte, válaszolta meg a saját kérdését, majd rövidke sóhajjal búcsút intve a további sziesztának kikászálódott az ágyból.

– Igazából veled szeretne vacsorázni ezúttal – közölte vele jövetele okát, türelmesen hallgatva a monológját. Adrien meglepetten pislogott rá. A korábbi álmatag hangulata tovaszállt, nyoma sem volt. Hirtelen teljesen magához tért.

– Hogy mit?

– Az apád a te társaságodban szeretne vacsorázni ma este – ismételte el a nő, amit az imént kis félbeszakítással tudott csak elmondani.

– Ó. Nos. Rendben. Mondott pontos időt is? Esetleg öltözzek át, vagy...

– Félhivatalosan jelenj meg. 8 órakor.

Francba. A járőrözést is nyolcra tervezték Katicával – szentségelt egy gyorsat magában az időpontot meghallva.

– Vettem, ott leszek! – mondta végül kelletlenül. Nathalie bólintott,bmajd magára hagyta őt a nagy és üres szobájában. Adrien az ajtó csukódását érzékelve bosszús kifejezéssel nyúlt végig az ágyán, és hosszan, gondterhelten felsóhajtott.

– Szóval, hogy tervezed, hogy egyszerre találkozol Katicával és vacsorázol az apáddal ugyanabban az időpontban? – kérdezte hirtelen Plagg kárörvendését leplezve. Mi tagadás, élvezte, amikor a talizmánhordozóját jobbnál jobb szituációs játékokba kényszerítették. Mancsát és bundáját nyalogatva szerette nézni a fiú őrlődését, tépelődését.

– Le kell mondanom a találkozót – döntött hirtelen, homlokát ráncolva.

– Mi? Igazán? Komolyan lemondod a közös programodat az igaz szerelmeddel, csak azért hogy apáddal vacsorázhass? – kérdezte, s Adrien vonakodva bólintott neki.

– Nem akarom, de elég fontosnak hangzott. Még sosem kért fel arra, hogy együtt vacsorázzunk.

– Te tudod. Ha neked ez a fontosabb.

– Higgy nekem! Normál esetben semmiképpen nem mondanék le egy közös programról, és inkább elhalasztanám a találkozót mint töröljem. Ha az apám felkért erre a vacsorára, akkor annak oka van, és én tudni akarom. Tudod a jelenlegi helyzetem nem éppen rózsás, és ha újabb terveket szövöget, azokról jobb mielőbb értesülnöm.

– Oké!

– Tudnál küldeni egy üzenetet Katicának, hogy nem tudok ott lenni ma éjjel?– kérte hirtelen. Plagg megjátszott egy tüntető sóhajt és bólintott.

– Rendben.

Mikor az óra 7:59 et mutatott Adrien már a székén fészkelődött az apjával szemben. Szó szerint egy perccel később, 8 órakor kezdték el a vacsorát. Egy kicsit nevetséges érzés volt ketten vacsorázni, egy száz főre tervezett asztal mellett. De hát mégiscsak étkező asztal volt - vagy mifene – és Gabriel ennek megfelelően tartotta magát a formalitáshoz.

Mintha csak egy üzleti partnerrel vacsorázott volna, nem a tulajdon fiával, ami Adrient egyre jobban feszélyezte. Hogy kicsit lazítson magán, kigombolta az ingje felső gombját, amitől mérföldekkel jobban érezte magát.

Az első fogás valami okból, zöldborsókrém leves volt. A sötétzöld trutyi undorítóan nézett ki, de Adrien már kiskorában megtanulta, hogy nem szabad egy étel kinézetén megbotránkoznia, s rezzenéstelen arccal kell a szájába lapátolnia azt. Halálos nyugalommal kanalazta be, s öblítette le egy nagy pohár vízzel.

Apja szokatlanul csendes volt a megszokott rövid megjegyzéseivel ellentétben. Hűvösen megkérdezte milyen napja volt, s válasz gyanánt megosztott néhány eseményt a sajátjával kapcsolatosan.

A kiürült leveses tányérokat kicserélték, s helyükben finoman illatozó sült marhaszelet várta a küldetése beteljesülését. Adrien elmosolyodott. Végre valami ehető. Tudatosan emlékeztette magát, hogy a vászonszalvétáját az ölébe kell terítenie, mielőtt beleássa magát a tányérja tartalmába. Ezzel megadta a módját, lerótta a tiszteletét a vágyott étel felé.

Gabriel megköszörülte a torkát azután, hogy Adrien épp elfogyasztotta a húsának a felét.

– Már biztosan nagyon kíváncsi vagy rá, hogy miért akartam veled együtt vacsorázni – kezdett bele a mondanivalója felvezetésébe a tőle megszokott hűvös és tartózkodó hangnemben. Adrien merengve hagyta félbe a falat megrágását, majd határozottan bólintott válasz gyanánt, mielőtt lenyelte volna a szájában lévő ételt.

– Igen, sejtettem, hogy oka van.

– Elnézésedet kérem ezért, de volna valami, amit feltétlenül szeretnék megbeszélni veled – mondta kimérten, majd megpamacsolta a szája szegletét a textilszalvétájával.

– Ahh. Valóban? – dadogta Adrien. Már várta mikor térnek a tárgyra.

– Kíváncsi vagyok a barátnődre, akiről a nevén kívül mást nem tudok – jelentette ki, amitől a fiúban megfagyott a sza.. akarom mondani a vér is. Pislogott néhányat, de a makacs rángatózás a szeme sarkából nem akart távozni, lehunyta hát és elszámolt tízig. Most komolyan azért szervezte ezt a vacsorát, hogy a publicitásáról csevegjenek?

– Marinette-ről? Mit szeretnél tudni róla?

– Mikor is kezdtetek el jàrni?

– Hát. Nem régen. N-nem könnyű megállapítani, de azt hiszem akkor, amikor elkezdtem barátnőt keresni. Szinte azonnal megtaláltam őt– válaszolta néhol akadozva, néhol tökéletesen beleélve magát a szerepébe. Gabriel rövidet bólintott.

– Értem. Szóval komolyak vele a szándékaid?

– Persze. Te-teljesen. Ő egy nagyon szép lány! – felelte odaadóan.

– Értem. Szóval csak szép?

– Nem! Ő annyira csodálatos, és okos, nagyon szeretetre mél... azaz kedvelem, bár néha kicsit szétszórt tud lenni. De azt hiszem ettől csak még aranyosabb.

– Hogy reagáltak a barátaid a kapcsolatodra?

– A barátaim? – Adrien egy pillanatig elgondolkozott rajta. Nino és Alya az első perctől tudtak a barátnő keresős akciójáról. Az osztály többi tagja azonban kifejezetten boldog és izgatott volt a kapcsolatuk láttán, ellentétben azokkal akik 100% -osan dühösek voltak rá emiatt a húzás miatt.

– Hogy őszinte legyek elég sokan kívánnak most a pokolra, mert mások is szerelmesek Marinette-be – mondta a valóságnak megfelelő információkat.

– Ó? Szóval népszerű a lány?

– Igen, azt kell mondjam. Úgy értem mindenki szereti őt, vagy szerelmes belé.

– És te voltál a szerencsés, aki elnyerte a szívét?

Gabriel kérdése kicsit váratlanul érte Adrient. Elmerengett rajta egy pillanatig, hiszen a hangsúly, amivel feltette elég gyanús volt. Nem kívánt volna még egy a „sajtó kapcsolat" - féle csapdába belesétálni.

– I-igen, így történt – helyeselt óvakodva a reakciótól

– Jól hangzik. Jobban tetszik, hogy te találtál valakit, akit kedvelsz, mintha én választottam volna melléd valakit. – Gabriel ajkán keskeny mosoly rajzolódott ki. Adrien egyre kerekedő szemekkel figyelte apja reakcióját, és csak nagy nehezen sikerült visszatartania magát attól, hogy elvigyorodjon.

Ez most komoly?

Valóban egy emberi emóciót kapott a mindig hideg és tartózkodó apjától?

Lehet, hogy tényleg azt akarja, hogy ő boldog legyen?

– Így sokkal meggyőzőbb lesz szerepelni a kamerák előtt. Azok a firkászok mérföldekről kiszagolhatják ha egy kapcsolat nem igazi– folytatta elégedetten. Adrien mosolya lehervadt. Szóval ez van az elégedett arc mögött. Erről szól minden – gondolta elkeseredetten.

– Oh, igen. Ez igaz – válaszolta elkedvtelenedve. Gabriel odabiccentett neki, s fölállt az asztaltól.

– Öröm volt veled vacsorázni – jelentette ki kimérten. Adrien visszabólintott, s szomorúan turkálta a villájával a tányérján maradt ételt.

– Nekem is – morogta csüggedten, mielőtt az apja az ajtóból visszafordult volna még egy szóváltásra.

– Oh, és, Adrien.

Az apa egy ajtógombra nyúló mozdulat közepén megmerevedett és visszapillantott a meglepetten fölocsúdó fiára, majd rámosolygott, miután sikerült a szemkontaktust létrehozniuk.

– Mielőbb szeretnék találkozni Dupain-Cheng kisasszonnyal. Hívd meg a csütörtöki vacsora partinkra! – Kérésnek hangzott, de Adriennek volt már annyi tapasztalata, hogy tudja, ez egy parancs volt a divat diktátor részéről. Ebből kifolyólag arcából minden vér kiszökött. Naná, hogy az apja találkozni is akar vele. Ez a tortúra csak így lehetett tökéletes. Persze a maga szarkasztikus értelmében tekintve.

– Uhh. Öm. Oké – makogta halkan.

– Helyes! Ésszerű időben menj aludni, és nem is tudom, moss fogat is rendesen – tanácsolta, mielőtt elhagyta az étkezőt.

Adrien némán meredt az asztal túlsó végére, ahol eddig az apja ült, és szeme sem rebbent elkeseredésében.

Ez most komolyan megtörtént?

Tényleg ez volt a szándéka?