A hét fele már eltelt, de Adriennek még mindig nem volt lövése sem, hogy Nino szerint kit kellene megkérdeznie. Mivel a fiú vég nélküli ódákat zengett első nap a kiszemeltjéről, nem is szerette volna később felhozni az ejtett beszélgetést, amit kimondhatatlan szerencséjére a terembe érkező tanár fojtott el csírájában.
Szóval Nino nem tárta a nyilvánosság elé, hogy miféle csodalányról regélt, ezzel egy időben apja mindennap közölte vele hány napja maradt még az általa összehozandó találkozóig. Miután már álmatlan éjszakát is okozott neki ez a stresszes számonkérés, úgy döntött mégiscsak jobb, ha ő választ magának, és nem az apja.
A Nino által lefestett „Adrien Agrestenek ez pite" és az általa elképzelt „csajt fogni smafu" elméletek megdőlni látszottak, amitől csak nőttön – nőtt a zabszem a seggében.
Midőn elbeszélgetett egy másik osztálybéli leányzóval, aminek az lett a vége, hogy a nőnemű lény a lelkébe tiportan zokogva hagyta el az aulát. Adrien nem is értette mi történt, hisz a járás említésétől nagy izgalomba jött a kis barna-hajú, ám a látszat kapcsolat szavak után tök bunkón faképnél hagyta a megilletődötten pislogó modellpalántát. Valami rejtélyes okból kifolyólag a megkérdezett nőstényállatok nagy része ugyanilyen heveny reakciókat produkálva „koptatta le" a magát egyre szerencsétlenebbnek vélő divatikont.
Az eredményt összegezve néhányan a fenti reakciót választották, néhány lány pirongva bevallotta, hogy már rendelkezik hím társsal, s kevesük valami oknál fogva azzal a kifogással bújtak ki szerencsés kiválasztott szerepük alól, hogy röstellve beismerték – már szerelembe zuhantak Marinette-tel. Ez utóbbi eléggé mellbe vágó élmény volt számára, az istennek nem bírta fölfogni hogyanis eshettek szerelembe éppen ő vele.
Ezen negatív tapasztalataiból kifolyólag kénytelen volt a hímtársaiba vetni minden hitét, miszerint mi a jó ég van ezekkel a tyúkokkal, hogy egyet sem képes rávenni egy szívességre. Megkérdezte hát a hetero társait ki jön náluk számításba. Legtöbben szintén Marinette-et emlegették. Ő már tapasztalatból tudta, hogy Marinette egy kedves lány, és jóleső érzés a baráti körében tudni, de elgondolkodtató volt hallania, hogy ilyen sok ember reagál rá romantikus értelemben. Leginkább azért lepődött meg, mert mindenkinek más ízlése van, mégis annyi ember szerint volt Marinette a megtestesült barátnő ideál.
Kis időbe beletelt mire ráébredt, hogy lekanyarodott az eredeti ösvényről, szóval újfent a saját küldetésére próbált fókuszálni.
– Haladtál valamit? – tudakolta Nino az asztallapra borult barátjától.
– Nem – hangzott a komor felelet.
– Tudod valószínűleg jobban járnál ha csak simán randira hívnál valakit ahelyett, hogy ál randit akarnál kicsikarni.
– Az lehet, de én nem akarok senkitől igazi randit kérni – morogta Adrien válasz gyanánt, majd tehetetlen dühében lágyan megfejelte az asztalt.
– Miért is olyan fontos ez a faterodnak?
– A nyilvánosság – sóhajtotta a szőke, mint aki már ezerszer végigrágta magát ezen a mondaton. – hatalmas előnyt jelentene az üzletben.
– Hát, ez tényleg hülye dolog.
– Nekem mondod?
– Mi van Alyával? Őt kérdezted már? – dobta föl a labdát Nino.
– Hm, még nem. Gondolod, hogy ő belemenne? – pillantott hátra a válla fölött az átlósan mögötte ülő barna-bőrű leányzóra.
– Talán. Ez csak akkor derül ki, ha megkérdezed – felelte nyugodt hangon.
– Hé – szólalt meg a szőke hátrafordulva, hogy megragadja a vöröshajú lány mogyorószín figyelmét, aki éppen Marinette-el diskurált bizalmasan. A kapcsolatteremtés sikeres volt, Alya meglepett tekintettel fordult az első pad irányába.
– Ó. Hali Adrien. Mizu?
– Szeretnék egy hatalmas szívességet kérni tőled – kezdett bele a puhításba a fiú, s enyhén feltörő örömmel nézte, ahogy a szólított rá fókuszálva akaratlanul is közelebb hajol hozzá.
– Ki vele! Bár nem garantálom, hogy teljesíteni is fogom, de attól még beszélhetünk róla.
Mindkét könyökével az asztalra támaszkodott, s várakozón hajtotta az állát az ily módon kitámasztott tenyerébe.
– Te volnál a legtutibb arc a világon, ha ezt megtennéd a kedvemért...
– Köpd ki!
– Oké – mély lélegzet. – Nem lennél a hamis barátnőm? – bukott föl a kérdés, miközben érezte, hogy az egész arcát fölemésztik a zavar lángjai. Alya meglepetten hőkölt hátra. Csak pislogásra futotta a hirtelen kiégő agyi funkciókból. A mellette ülő Marinette helyette is elvörösödött.
– Ha?
– Hamis. Úgy értem csak úgy teszünk mintha járnánk – próbált magyarázni, miután látta, hogy a kiszemelt áldozat semmi jelét nem mutatja az érdeklődésnek.
– Miért? – szúrta be a kérdést hirtelen a szemüveges lány.
– Ahh. Az apám szeretné ha több nyilvánosságot kapnék, és szerinte ennek a legegyszerűbb módja, ha felmutatok egy barátnőt.
– Hű. Bocsi Adrien, de én nem vagyok kapható ilyenre – magyarázta Alya, s a fiú kedvtelenül felsóhajtott a negatív választ hallva.
– Semmi baj, sejtettem, hogy ilyen választ kapok – mormolta, majd csalódottan fordult vissza a saját asztalához.
– Várjunk csak egy kicsit – szólt utána Alya elnyújtott szavakkal, s megbökte a szőke karját is. – Marinette tökéletes álbarátnő lenne. Ő szuper kedves, és nem ismerek nála izgalmasabb és udvariasabb csajszit.Tökéletes a nyilvánosság számára is, mert szuper szerethető – menedzselte barátnőjét hirtelen, aki nem győzött egyre mélyebbre süllyedni az ülőhelyén a sok dicséret hallatán. Szemei csészealj nagyságúra kerekedtek, s tenyere oly mértékű izzadásba kezdett, hogy a saját verejtékén csúszhatott volna hazáig.
– A-Alya! Fejezd be! – dadogott közbe, hogy megszakítsa az ingyenes reklámozást.
– Úgy értem nézz csak rá! Egy ilyen arcot örömmel fotóznak le veled a parkban. Őszintén mondom, hogy ha egy olyan lányt akarsz, akivel élvezet mutatkozni is, akkor ő a te embered – folytatta a kufárkodást Alya, miközben élvezettel belecsípett a már így is paprikavörös Marinette arcocskájába, s kissé megrázta azt.
– Kedves, hogy felajánlod, de...
– Ó! Ráadásul tehetséges művész és tervező is. Miért is ne tetszene neked?
– Nyugodj le Alya, nincs semmi ellenvetésem Marinette ellen – torkolta le Adrien a hihetetlenül beinduló marketingbemutatót és az ajánlott felé fordult egy charme-os mosollyal az ajkán.
– Szóval mit mondasz rá? – hagyott föl a kufárkodással a lány, s nézett le a szőkére hevesen csillogó szemmel. Egyikük sem realizálta közben, hogy Marinette visszafojtott lélegzettel várja a választ.
– Oh, hé. Nem is tudom. Marinette te tényleg nagyszerű lány vagy, de nem hiszem, hogy tisztában vagytok vele, hogy mennyi embert bosszantanék föl vele, ha mi ketten randizni kezdenénk. Igaziból vagy sem – motyogta zavartan, s a körülötte ülők őszintén megdöbbentek a hallottaktól.
– Várjunk csak, ezt, hogy érted?
– Ha ál kapcsolatot létesítenék Marinette-el, és mindenki azt gondolná, hogy mi ténylegesen együtt vagyunk, az iskola háromnegyede szívesen seggbe rúgna ezért a húzásért. Ha nem vettétek volna észre, tele a suli olyanokkal, akik totál odavannak érte.
Magyarázta meg nekik a helyzetet. Marinette őszintén elvörösödött.
– H-hogy? Honnan veszed ezt? – kérdezte zaklatottan.
– Először is mert már megkérdeztem tőlük, hogy segítenének e nekem ebben a látszatkapcsolat dologban, és ők nemet mondtak, mert te tetszel nekik. Igen, a lányoknak – sóhajtotta. – Utána merő kíváncsiságból megkérdeztem a fiúkat milyen az ideális barátnőjelölt a szemükben és a legtöbben téged említettek. Név szerint.
– Hűha. Sosem gondoltam volna – ámuldozott Alya.
– Úgyszint – értett egyet vele Nino.
– Na igen, és mivel én is tisztában vagyok vele, hogy mennyire csodálatos személyiséged van, nem szívesen éreznék a hátamban úgy kétszáz dühödt tekintetet, miközben kézen fogva sétálok veled. Abban is biztos vagyok, hogy Chloe lenne a legnagyobb problémánk.
– Ez így van – sóhajtotta Alya megadón. A terve, hogy összeboronálja a legjobb barátnőjét a szíve szerelmével, Adrien összeomlásával együtt dugába dőlt. Marinette szóra nyitotta a száját, ám ekkor belépett a tanerő és jelenlétével megkezdődött a tanítás. Adrien ismét előre fordult és a téma veszendőbe ment.
Úgy látszott ez a probléma megoldás nélkül marad.


Adrien mélabúsan vánszorgott be a magasztos és hideg kastélyba, melyet otthonának tudhatott. Totálisan leszívták minden erejét a nap -a hét- eseményei. Fizikailag leszívta minden energiáját a sok kutatás a megfelelő ember után, aki nem rohan hanyatt homlok a látszatkapcsolat ötletétől világgá. Lelkileg pedig az szipolyozta ki belőle az életet, hogy még egy lépést sem sikerült előrébb haladnia az ügy megoldása felé.
Vágyai netovábbját képezték a zuhanyozás és egy örökké tartó alvás körüli gondolatai. Szerencsétlenségére az ajtón belépve Nathalie üdvözölte őt egy notesszel és a tőle megszokott pókerezéshez kiválóan fölhasználható kifejezéstelen tekintettel. Halk, ámde annál nagyobb sóhajjal dobta a földre a táskáját, mert tudta, hogy mi következik.
– Apád beszélni akar veled – jelentette be ellenkezést nem tűrve, s kecses mozdulattal kapta föl a földre dobott iskolatáskát.
– Sejtettem – válaszolta, s kiszáradt torokkal-lélekkel lépdelt be apjának irodájába. 

Amikor bedugta fejét a kinyíló ajtórésbe, meg kellett állapítani, hogy apja valóban várta az érkezését. Nem dolgozott, nem számítógépezett- tabletezett, vagy telefonozott, csak ült és az érkezésére várt. Kénytelen volt hát teljesen bejutni az ajtón, majd óvatosan bezárni azt maga mögött.
– Látni akartál? – kérdezte óvatosan lépdelve az iroda közepe felé, majd megállt.
– Így van.
Gabriel bólintott, s immár minden idegszálával a megérkezett gyermekére összpontosított.
– Oké, mi lenne az?
– Nemrég beszéltem telefonon M. Bourgeois-val. Tudod miről akart velem beszélni? – mérte végig a megszeppent szőkét, aki egy pillanatra megkérdőjelezte, hogy akarja-e tudni.
– Hát... Párizs politikai és gazdasági életéről? – kérdezte reménykedve, de apja megcsóválta a fejét. Gondosan lefésült haja rezzenéstelenül tűrte ezt a mozdulatot.
– Nem. Azért hívott, mert nagyon aggódik a lánya miatt. Biztosan emlékszel rá, hiszen fiatal korotok óta ismeritek egymást, s ha jól tudom most ugyanabba az osztályba jártok.
A hosszúra sikeredett választ hallva Adrien meggyőződött róla, hogy nem akarta tudni a beszélgetést, annak kimenetelét, sőt annak fejleményét a háta közepére sem kívánja, de jól nevelt bólogatással asszisztált az egyoldalú monológhoz. Azért a bólogatás után sietve hozzátette.
– Valóban egy osztályban vagyunk.
– M. Bourgeois amiatt akart velem beszélni, mert Chloe nagyon magányosnak érzi magát. Valami Sabrina új barátot szerzett magának és azóta hanyagolja őt. De ez mellékes.
– Ez borzalmas – próbálta lenyelni a hangjában lévő gúnyt, s apja meglepett kék szemeibe pislantva észre kellett vennie, hogy talán nem sikerült túl meggyőzőre az alakítása. Valószínűbbnek vélte, hogy Sabrina képtelen volt mind a 24 órában Chloe mellett strázsálni, és bókjaival elhalmozni őt, ezért a szőke lány kiverte a hisztit és most a város polgármesterének ilyesmi miatt ég a feje. Általában így szokott ez menni, de sajnos ebben az esetben elég kellemetlen időzítést választott a depressziózásra. Ezzel még keresztbe tehet neki és a barátnőkeresős küldetésnek. Az utóbbi időben egyszerűen nem bírta levakarni magáról a gyerekkori pajtást, már arra is gondolt, hogy talán a fülébe jutott, hogy alkalmi kapcsolatot keres. Akárhogy is, nagyon bosszantotta a dolog.
– Valóban az. Mindenesetre szerette volna tudni, hogy nem töltenél-e vele kicsit több időt, mint amikor még rendszeresen találkozgattatok – dobta fel a témát Gabriel. Adrien szinte előre félt tőle, hogy ez fog következni. – Annyira nagyon aggódott az állapota miatt, és polgármesterként nem sok ideje van a lányával foglalkozni.
– Uhh. Nem is találkoztunk olyan sokat régen. Manapság meg folyton tanulok vagy az iskola melletti edzésekre összpontosítok – füllentette gyorsan, mielőtt még konkrétan elhangzana az a kérés, ami ellen minden porcikája visítva tiltakozik. Valójában képtelen lett volna beismerni, hogy mindezeket megszakítva tudja csak elvégezni, hiszen a támadások nem a maréknyi szabadidejében szoktak ám bekövetkezni. Valamivel mindig csúszásban vagy futtában végzett az ilyen besikerült esetek miatt.
– Én megemlítettem neki, hogy éppen barátnőt keresel.
NEM NEM NEM!
– I-igen?
– Képzeld azt mondta, hogy Chloe örömmel lenne a barátnőd.
Gabriel közlendőjétől Adrien ajkai vészesen elfehéredtek és kiszáradtak, s legalább olyan meredten bámulhatott apjára, mint az őzek a hirtelen feltűnő autó fényszórójába.
– Hogy mit akar Chloe?
– Ő maga közölte velem, hogy szeretne neked ebben segíteni. Plusz mivel ő is elég híres, talán kétszer annyi nyilvánosságra számíthatunk – válaszolta a férfi olyan fellépéssel, mint aki teljességgel elégedett önmagával.
– De, de hiszen azt mondtad, hogy... hogy van egy hetem magamtól választani, s csak azután hozod meg te a döntést! – emlékeztette teljesen kiszáradt torokkal.
– Igen, de hogy mondhattam volna nemet egy ilyen lehetőségre?
– Nos... um... borzalmasan sajnálom de... de nem randizhatok Chloeval.
Hangja a mondanivalója végére teljesen elhalt, szinte úgy kellett kipréselnie a pozdorjává száradt torkán, mit sem törődve apja elégedetlen pillantásával.
– Miért is nem? – vonta föl ezüstös szemöldökét türelmetlenkedve. Adrien idegesen nyögdécselt és helyezte át súlyát egyik lábáról a másikra.
– Én...um É-n már randizok... valakivel – bukott ki belőle a kétségbeesett hazugság, amivel kivívta, hogy Gabriel ne csak felvonja, hanem egyetlen vonallá is egyengesse a két szemöldökét. Azonnal rákérdezett a személy kilétére, amitől a fia idegességében csak bután nevetgélt és vakargatta hol a karját, hol a nyakát. Közben sebesen járt az agya hogyan mászhatna ki a kulimászból, amibe hirtelen és lélegzet nélkül ugrott fejest.
– Ho-hogy kivel... há-hát egy lánnyal... és mindjárt mondom is a nevét. Azét, akivel randizok... ah.
– Elfelejtetted a saját barátnőd nevét? – hangzott az enyhén gúnyos, de határozottan hitetlenkedő érdeklődés.
– Nem! De-dehogyis...
– Akkor, ki az?
– Ő...
– Köpd már ki!
– Én már Marinette Dupain-Cheng-el járok!

*****

Hát ennyi lenne mára.
Az események a maguk módján elkezdenek beindulni...