Az Agreste fiú kényelmetlenül fészkelődött a nagy bőr széken, amin éppen helyet kapott. A fényes lámpák, amik a stúdió tetejéről lógtak, majdnem megvakították az elmúlt fél órában. A kamerák, amik egyenesen rá bámultak hatalmas lencséikkel, mintha ott sem lettek volna, mert azokhoz teljesen hozzá volt szokva. Aggodalma tárgya az interjúztató férfi volt, aki az ő oldalán foglalt helyet, s a figyelmes tömeg intenzíven csüggött a szavain. Eddig az interjú abszolút a divat körül forgott. Látni fogják-e a kifutón? Részt vesz-e bármelyik programon? Csinál-e bármi mást az apja a városban? Fog- e fotózásra menni, vagy egyéb divatrendezvényre az itt tartózkodása alatt? - Ezekre a kérdésekre válaszolt eddig őszintén, udvariasan s a legjobb tudásának megfelelően, de a következő kérdés meglehetősen váratlanul érte.

– Szóval, ki volt az a lány, akivel érkezett néhány nappal ezelőtt Alsatsar vacsora partijára?

Adriennek még a szíve is hevesebben kezdett verni, ahogy visszagondolt arra az estére. Annyira kétségbeesetten próbálta kitörölni az emlékezetéből. Feledni a lágy ajkakat és az éles fájdalmat, mert annyira szerette volna folytatni a csókot. Minden lehetséges módon próbálta tagadni, hogy valójában tetszik neki Marinette, akinek mindez biztosan nem volt több a színészkedésnél. Hiszen ő maga mondta neki, ugyan mi másra valók a barátok? Barátok...ő a barátja. Szeretett a barátja lenni. Csak barátok. A sok felesleges érzelem pattogott a fejében. Muszáj volt a kérdésre fókuszálnia, szóval elmosolyodott.

– A barátnőm volt – felelte végül büszkén, teljes nyugalommal, s a riporter felnevetett.

– Lefogadom még nem láttad a rólatok keringő videót – mondta.

Még mindig kirázta a hideg annak az emléknek a gondolatára, amikor Marinette suttogva követelte, hogy dugja csak vissza a nyelvét a szájába. Hidegvérét megőrizve vont vállat, s a lehető legnyugodtabb választ adta.

– Az emberek állandóan képeket készítenek rólam. Feltételezem, hogy van onnan is pár.

A riporter, akit egyébként Charles-nak hívtak, megveregette a fiú vállát.

– Okos kölyök vagy te. Szóval hogy hívják? Mennyi ideje vagytok együtt? – kérdezte, s már hangzott is a válasz.

– Marinette a neve, és úgy egy hónapja vagyunk együtt.

– Nagyszerű. Nagyon szép lány, és úgy hallom a Francia média megőrül érte.

Adrien halkan felnevetett.

– Igen, ők nagyon odavannak érte.

– Miért nem mesélsz még róla? – javasolta a férfi.

A mosoly lassan leolvadt a fiú arcáról, miközben azon merengett ugyan mit is mondhatna. Millió dolog volt, amit megtudott Marinette-ről. Charles felnevetett, ahogy az alanyát figyelte, ezzel kiváltott Adrienből egy zavart nevetést.

– Hát... hol is kezdjem? Ő... csodálatos, tudod? Ő az a fajta ember, akiről azt gondolod „miért nem beszéltem vele hamarabb?", ugyanakkor az fajta, akiről az gondolod „miért csak beszélgetek vele?". Már ha érted, hogy gondolom

Charles jólesőn felkacagott, s a közönség sorain is nevetés futott végig.

– Wow. Na ez volt aztán a vélemény.

– Nehéz őt ennyivel jellemezni. Ő sokkal több mint kedves, vagy kreatív, vagy gyönyörű. Ő tényleg elragadó, nehéz nem kedvelni. Valójában nagyon sok osztálytársam mérges volt rám, mikor járni kezdtünk, mert ők is odavoltak érte.

– Komolyan?

– Ja, nagyon kemény időszak volt. Ő igazán tehetséges. Egymaga tervezte és készítette el azt a ruhát, amiben a partin megjelent, és csodálatosan nézett ki benne.

– Tényleg jól nézett ki.

– De vissza Párizsba. A szülei egy pékséget vezetnek, és nekik vannak a legjobb süteményeik a városban, de Marinette tényleg lenyűgöz. Komolyan, túl jó nekem. Mióta együtt vagyunk annyira nyugodt és boldog vagyok. Mindig azt mondja, hogy túl stresszes vagyok, és szó szerint kényszerít, hogy lenyugodjak – nevette el magát a szőke.

– Mi ennek a stressznek az oka?

– Hát. Hogy őszinte legyek, az apám. Van egy csomó dolog, de első sorban az apám...-

– Wow. Ez aztán a szép munka – jegyezte meg Marinette a tévét bámulva.

Adrien hümmögött egyet s közelebb hajolt a lány karcsú fehér nyakához. Szorosan karolta át a lány derekát, s lábai valahol a takaró alatt kanyarogtak, amin az első éjszaka óta osztoztak. Az interjú amit néztek, még tegnap este készült.

– Különösen az a részlet tetszett, hogy hogyan is kényszerítelek a lenyugvásra. Az annyira őszinte és valódi volt – ugratta. Adrien bólintott, majd tekintete visszatapadt a képernyőre, amin ő feszített. Furcsa volt saját magát néznie. Soha nem érzett késztetést arra, hogy megnézze saját magát a tévében, de Marinette túl kíváncsi volt ahhoz, hogy ellenkezzen vele, így feladta a harcot.

– Jobb színész vagy mint én, de adok egy tippet. Túl sokat beszélsz.

A lány felsóhajtott, és ujjaival gyengéden belefésült a fiú frissen mosott hajába. Ugyanis nem rég vett egy zuhanyt, és a samponja illata kellemesen áradt a most sötétebb szőkés szálakból.

– Rólad könnyű beszélni – motyogta, s Marinette érezte, ahogy az arca elpirul. Kényelmesen közelebb húzódott hozzá.

– Ezt csak úgy mondod. – A fejét odahajtotta az övé mellé.

– Mm, nem is. Mit gondolsz mit csináltam én az elmúlt egy és fél hónapban? Átnéztem rajtad? – reklamálta, majd ásított egy nagyot. Marinette megforgatta a szemeit.

– Nem... de csak azért mert ennyire ismersz még nem jelenti, hogy mindent tudsz rólam.

– Meglepődnél. Ez olyan nálam, mint amikor te nem tudod abbahagyni a sütős sztorijaidat.

– Lehet, hogy igazad van.

– Ráadásul te sokkal érdekesebb vagy, mint amennyit gondolsz magadról – mutatott rá, s ő is közelebb húzódott a lányhoz.

Marinette az ajkába harapott. A szíve vészesen közel volt ahhoz, hogy megálljon. Annyira gyorsan és hevesen dübörgött a mellkasában, és ő annyira közel volt, hogy félt, hogy meghallja, vagy megérzi azt. A fiú meleg teste annyira jólesően simult hozzá, hogy nem tudta hova tenni a dolgot. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne gabalyodjon össze vele egy hatalmas és szeretetteljes ölelésbe, hogy szinte kétségbeejtő volt.

Csak akkor érezte, hogy valamit tennie kellene, amikor megérezte, hogy ajkait a kulcscsontján pihenteti, s a forróság egyre csak kúszott fölfelé az arcán. Nem próbálta megcsókolni, vagy ilyesmi, épp csak ott pihent, ahol a lány nyaka véget ért, s a mellkasa elkezdődött.

– Milyen bújós vagy – jegyezte meg, s eljátszott továbbra is a hajával. Érezte, hogy a fiú csücsörít, majd megemeli a fejét, szóval a szája - ami annyira zavarba hozta - eltávolodott tőle.

– Gondot okoz? – kérdezte. Marinette elmerengett egy pillanatig ezen, majd megrázta a fejét.

– Csak megállapítottam.

– Visszaölelhetsz...h-ha úgy... akarod – motyogta bizonytalanul.

Marinette idegesen felnevetett s lélegzetvételnyi habozás után lejjebb csusszant az ágyban, s lábaival ő is körbefonta a mellette fekvőét. Adrien kivárta, hogy a lány elhelyezkedjen, figyelte ahogy átöleli őt, s a nyakához illeszti a fejét. A teste olyan kellemesen meleg volt és annyira könnyű, hogy hülye lett volna nem azonnal elaludni. Karjába zárta a derekát, s közelebb húzta magához. Már nem láthatta a mosolyt, ami elterült a cseresznyeszín ajkakon, miközben kiszabadította magát az ölelésből s szeretetteljesen megborzolta a szőke szénakazlat.

Adrien még motyogott valamit álmában, mielőtt egy könnyed horkolásba kezdett volna. Marinette alig hallhatóan kuncogott s óvatosan kikászálódott az ágyából. Gondosan betakargatta, s visszahajolt, hogy homlokon puszilja.

– Jóéjt bújós fiú.

*****

tudom, hogy ez most elég rövidke lett..

tudom, hogy a közhiedelemmel ellentétben a méret nagyon is lényeg >__<

vagy nem?