– Látom volt szerencséd találkozni Cheng kisasszonnyal – jegyezte meg Gabriel furcsa félmosollyal a szája szegletében, s a fekete hajú férfi bólintott.

– Alig egy perce – válaszolta, észrevéve a riválisa ajkán bujkáló kifejezést.

– Örömmel segítek elmélyíteni a tudásod. Ő itt Marinette, és nem mellékesen a fiam barátnője hozzávetőleg egy hónapja – mutatta be alaposabban, miközben a lány mellé lépett, s kezét annak a vállára helyezte. A két fiatal összepillantott, s azonnal megértették, hogy ez egy birtokló gesztus részéről.

– Hát igen – motyogta Adrien kissé zavarba esve az apja viselkedésétől, s a beszélgetés előre látható haladási irányától. A lány ezt észrevette, s egy elbűvölő mosollyal megcsipdeste a fiú puha arcát.

– Mert annyira édes – fuvolázta a külvilág számára az elragadtatott barátnő hangján.

– Lépést tartok-.

– A hírekkel. Tudom – szakította félbe Gabriel a negyedik fél mondanivalóját. Alsatsar tudta, hogy mi ezzel a célja, így inkább visszafordult a lány felé és az ő jelenlétére összpontosított.

– Kedvesem, lenyűgözően néz ki. Bár megannyi tervező és varrónő kapcsolattal vagyok megáldva, meg kell kérdezzem, hogy ki készítette a kegyed ruháját?

– Én készítettem egy olyan eseményre, ahová a nagybátyámmal voltam hivatalos – felelte a lány izgatottan, de tömören. Válaszától a vele szemben álló látványos rajongással reagált.

– Kiváló öltések, és a dizájn is lélegzetelállító! Na és a kiegészítők? Drágám, úgy nézel ki, mint egy sétáló- beszélő porcelánbaba.

A csiripelő, lelkes hangvitel egy felnőtt férfitől, meglehetősen idegesítő és egyben vicces is volt. Marinette ettől függetlenül élvezte, hogy olyan embertől zsebelheti be a dicséreteket, akire egyébként mélységesen felnéz. Arcáról le sem lehetett vakarni a mosolyt.

– Ó ugyan – legyintett. – Ön meglehetősen túloz.

– Egy ilyen ruhát megtervezni és elkészíteni ilyen fiatalon, nagy tehetségre vall. Vannak terveid a jövőt illetően? – tette föl hirtelen az előre megjövendölt kérdést. Marinette óvatosan Adrienre sandított, aki megemelte az egyik szemöldökét, hogy ő előre szólt erről a húzásról.

– Természetesen főiskolára megyek. – kezdte óvatosan. – Szeretnék többet tanulni a divatról, a tervezésről, beleérte a szabás varrást és az anyagismeretet is – válaszolta őszintén, s várta a hatást

– Tökéletesen passzolnál az itteni Madridi iskolámba. Pontosan azt nyújtaná neked, amiket felsoroltál, ha nem többet. Fel tudnánk téged karolni, sőt ösztöndíjat is kapnál, és-.

– Sajnálom Alsastar, de Dupain-Cheng kisasszony nem tud az iskoládba menni – szakította félbe a lelkes felsorolást Gabriel. Úgy látszik rossz szokásává vált, s ezt a beszélgetőpartnere is észrevette, mert értetlenkedése függőlegesen megredőzte a homlokát.

– Mégis miért gondolod ezt? Szabad akarattal rendelkezik, vagy nem?

– Elnézésed kell kérnem, de a kisasszony tervei már a helyi iskolával vannak előkészítve. Mellesleg én már felajánlottam neki egy kétéves az ösztöndíjat mint a személyesen pártfogolt embereim egyike – közölte hűvösen, de szemében megcsillant a rivalizálás. Marinette némán pislogott, s Adrienre pillantását kereste.

– Én megmondtam – suttogta halkan, alig mozgó szájjal.

– Adrien, miért nem kíséred a kisasszonyt az asztalunkhoz? Szeretnék néhány szót váltani a kedves barátunkkal – javasolta Gabriel és a két fiatal kapott az alkalmon, hogy elhagyhassák a demilitarizált zónát.

– Jóég! Nem vicceltél... Hihetetlen, hogy ez megtörtént – sípolta Marinette egyik ámulatból a másikba zuhanva. Még mindig nem tért magához attól, hogy hirtelen kettő világhírű tervező is felajánlotta, hogy ornitológussá vedlenek, s az ő szárnybontogatását kívánják támogatni. Sőt, egymásra kontráztak az ő kegyeiért. Adrien nevetett a lány hitetlen arckifejezésén.

– Apám odavan érted. Mindent megadna, hogy ne menj Alsatsarhoz. Bocsi, de azt hiszem felhasznált téged, hogy a vetélytársa orra alá dörgölje, hogy téged már Agreste tanítványként tart számon.

Adrien előzékenyen kihúzta a széket a lánynak.

– Ezt úgy mondod, mintha már lenne gyakorlatod az ilyesmiben – állapította meg gyanakodva, s a fiú nyegle mosollyal bólogatott.

– Állandóan ezt csinálja velem is. Azon csodálkozom, hogy nem vágta a fejéhez, hogy te már egy Agreste-el randizol, gyakorlatilag hozzánk tartozol. Őszintén sajnálom, és én érzem szarul magam helyette is, amikor így viselkedik.

Az asztalterítő hirtelen nagyon érdekessé vált, s Adrien kókadtan motyogva fejezte be a mondatot, hogy azonnal tanulmányozni kezdhesse a textil szálait. Marinette a szemöldökét felvonva figyelte a jelentet, s az asztalon átcsúsztatta a kezét, hogy a szőke tenyerébe csúsztassa.

– Ne rágódj ezen! – mondta neki nyugodt hangon. Egy pillanatra sem akarta, hogy szerelme magát vádolja a dolgokkal kapcsolatban, s bőven megérte azért a pillantásért, amit a fölpillantó fiútól elcsípett. Mintha most látná csak először, úgy mustrálta végig a kardigánjával megegyező lazacszín árnyalatúra rúzsozott ajkait, a csillámló kagylófehér szemfestékjét, ami tökéletesen passzolt a ruhájához. Arca kerek és rózsaszín volt, amit fekete haja kontúrosan keretezett. Lélegzetvisszafojtva simította meg az arcát a kézfejével. Marinette elpirult, s alig észrevehetően körbepislantott.

– Úgy véled idebent is vannak fotósok?

– Meggyőződésem – válaszolta, miközben képtelen volt elszakítani a pillantását a puhának látszó ajkakról.

„Ez csak színjáték", emlékeztette magát, miközben Marinette olyan ragyogó mosollyal jutalmazta, amitől a szíve is kihagyott egy ütemet.

„Ez csak egy szerep", gondolta görcsösen, de képtelen volt nem visszamosolyogni rá.

„Ez mind nem valódi", emlékeztette magát utoljára, mielőtt közelebb hajolt hozzá. Ajkait a lányéhoz préselte, miközben a mellkasát elöntötte a forróság. A fejéből ellenben hirtelen egy könnyű és üres, gondolatoktól mentes lufi lett.

„Ő igazából nem az enyém".

– Adrien, Marinette! Össze kell házasodnotok! – közölte Gabriel, az asztalhoz érve. Azok ketten hirtelen elszakadtak egymástól, és zavarodott pillantást vetettek rá.

– Hogy mit? – kérdezte Adrien.

– Összeházasodtok! Nem érdekel mikor és hogyan, de összeházasodtok! – morogta, miközben keresztülbámult a termen. Adrien fölvonta a szemöldökét, de ezt az apja már nem érzékelte.

– Mit csinált ezúttal? – tudakolta a szőke, míg partnere még mindig azzal volt elfoglalva, hogy emlékeztesse magát, hogyan kell respirálni.

– Semmit! Nem számít. Elintézem Nathelie-val az esküvő részleteit, amint visszaértünk Párizsba – csattant föl hirtelen. Adrien felsóhajtott, és a küszködő Marinette-hez fordult.

– Ez most komoly? – jött meg a hangja, ami pillanatnyilag egy egér cincogáshoz hasonlított, s a fiú bólogatásától az egész feje céklává avanzsált.

– De hát még csak főiskolán sem vagyunk. Túl fiatalok vagyunk még ehhez! – suttogta elhaló hangon, még mindig az információval küzdve.

– Ne aggódj, remélhetőleg megfeledkezik majd róla – nyugtatgatta Adrien a hirtelen kipirult, berekedt és látványosan légzési nehézségekkel küzdőt.

– Jól teszi. Madridba jönni veled az egy dolog, de hozzád menni?

– Képzelem – forgatta meg a zöld szemeit a fiú. Bár egy pillanatra rosszul esett neki amit hallott.

– Beszélnem kell Cringoval. Mindjárt jövök.

Gabriel újfent megvált tőlük, s észre sem vette a két fiatal bólogatását.

– Elment az esze! Még egy darabig nem megyek hozzá senkihez! Jobb lenne ha türelemmel lenne legalább addig, amíg főiskolai hallgató nem leszek azzal a csili-vili ösztöndíjjal, amit beígért nekem, mert nem hiszem, hogy ebben a korban legális lenne férjhez adni engem. Vagy igen? Istenem, ennek jobban utána kellene néznem. Ez teljességgel-.

Szava is elakadt attól, hogy Adrien nemes egyszerűséggel hallgattatta el. Két kézzel az arcánál fogva húzta magára, hogy a szájába tolt nyelvével vessen gátat a szóáradatnak. Arcát el is futotta a vér a rögtönzött csóktól. Adrien elfordította a fejét, hogy jobban bele tudjon mélyedni a tevékenységbe, s így már szorosabban illeszkedtek egymáshoz, mint egy kirakós két darabkája. (s ha a többi is csatlakozik gruppen lesz belőle? bocs >.<)

Marinette- nek semmi energiája nem volt tiltakozni, de ez nem akadályozta meg benne, hogy ujjaival beletúrjon a selymes szőke tincsek közé. Mikor a fiú végre visszaereszkedett a székére, a mellette ülő homályos pillantással némán hápogott rá.

– ... őrület. Az egész... akkora őrültség – mormolta magának kábán, s a párja egyetértett vele, bár nem értett belőle semmit. Amikor újfent odahajolt hozzá, milliónyi dolog száguldott keresztül a fején. Csak a szerepében akart maradni, de általánosságban szeretett vele csókolózni. Nem gondolkozott tisztán. Marinette ajkai annyira puhák voltak, s olyan gyönyörűen nézett ki. Semmi sem volt valódi, csak az előadás kedvéért volt. A szíve Katicáért epedezett, szóval semmi esély nincs, hogy Marinette-be beleszeressen. Egyáltalán nem volt oka, hogy a szíve hevesebben verjen, vagy a mellkasát újra az a furcsa érzés szorongassa. Amíg ezeken tanakodott, észre sem vette, hogy a székeik közelebb kerültek egymáshoz, s keze a lány derekát ölelte. Mikor ezekre hirtelen ráeszmélt, elfutotta a pír, s zavartan visszaült a székére.

– Oh. Úgy sajnálom – mondta észbe kapva. Marinette a füle mögé igazított egy sötétlő tincset és mosolyogva hajolt félre, hogy a fiú fülébe suttogjon.

– Épp most készítenek rólunk egy amatőr telefonos videót, szóval nyugodtan told vissza a nyelvedet a számba – javasolta.

Adrien ha lehet még jobban elvörösödött. Mindannyiszor csinálták már ezt nyilvánosan azelőtt, de valamiért ezúttal nagyon kényelmetlenül érintette a dolog. Automatikusan mozdult előre, s gépiesen tette, amit kértek tőle. Meglepetten nyögött fel, de megengedte a lánynak, hogy ezúttal ő legyen a domináns fél, hiszen valamiért most képtelen volt használni a nyelvét.

Ez csak a kamerának szólt. A modellpalánta megőrült azért, ahogy a kecses kis kezek a hajába túrva a tincseit tekergették és összeborzolták azt, annak ellenére, hogy mennyi időt töltött a tökéletes beállításával.

„Ez mind hamis."

Annyira szerette ahogy a fürge kis nyelv magabiztosan ölelkezik össze az övével és ahogy a férfias kezei belevesznek az ő tökéletesen ívelt csípőjébe.

„Nem az ő tulajdona„

A csípőjébe... az előbb még nem a derekát fogta?

A fekete hajú akaratlanul is vágyakozva felsóhajtott, amikor meglepetten tapasztalta a kéz lejjebb simulását, s birtokló markolását. Hirtelen riadtan meredtek egymásra. Marinette kezei valamikor a szmoking alá csusszantak, s a fehér ingen át a forró mellkason köröztek. Ezzel szemben Adrien kezei lefelé siklottak a lány észrevehetően szélesebb csípőjére. Talán a gravitáció húzta le. Ugyanabban a pillanatban kerekedett el a szemük, s kapták el a kezüket. Arcuk vérvörösen izzott, s okkal kerülték a szemkontaktust.

– Bocs... ez kicsit sok volt – csipogta a lány ismét a haját igazgatva. Adrien szerette volna elmondani neki, hogy nincs semmi gond, s könyörögni a folytatásért, de jobbnak látta ha aznap már nem használja a nyelvét.

– I-igen...ez kicsit félresiklott – értett egyet vele halkan.

– Lehet nem ártana magunk mellett tartani a kezünket ha újra csókolóznunk kell – javasolta ostobán, s a szőke rábólintott. Valójában ez nem segítség, de elég csalódottnak érezte magát ettől az új szabálytól.

– Remek, hát...

– Ez ... fura volt – motyogta a szőke az orra alatt.

– Nagyon fura – értett együtt kelletlenül a társa.

– Annyira fura.

Persze a jobbik értelembe véve, de ezt már Adrien nemigen tudta volna megfogalmazni, így hallgatott. Minden, amit Marinette-el csináltak olyan jó értelemben volt fura a számára. Annyira jó értelemben, hogy folytatni szerette volna, de ő Katicába volt szerelmes. Egyszerűen lehetetlen volt, hogy beleszeressen Marinette-be. Ráadásul az a szituáció, amibe keveredett, lehetetlenné tette, hogy érezzen bármit is iránta.

*****

Hát meghoztam a gyors feleletet HNori1 fejezetére. Azt hiszem mindketten élvezzük, hogy a nyári szünetben itt dílerkedhetünk nektek a jobbnál jobb kis finomságokkal :D

Szóval egészségtekre <3 és csak szóljatok ha unatkoztok, valamelyikünk csak betol valami olvasnivalót :P