– Na jó! Szóval van két rámpád, egy csigalépcsőd, egy teljes könyvtárad, négy monitorod, egy hatalmas kanapéd tévézni, és extra nagy méretű ágyad? – összegezte Marinette elképedve, amikor alaposan körülnézett Adrien szobájában. Járt már ugyan itt azelőtt, de igazából sosem vette szemügyre a berendezést. Na jó az ágyra vetett némi pillantást, holmi képzelgés gyanánt. A szőke semmit mondóan vonta meg a vállát válaszul. Neki ez nyilván semmiség volt.

– Kihagytad a csocsóasztalt, és a játékgépet, a hatalmas privát fürdőszobáról nem is beszélve.

– Egy elkényeztetett gazdag gyerek vagy – ugratta Marinette árulkodó mosollyal az ajkán.

– Oké, de mentségül szóljon, hogy a csocsóért tízéves korom óta könyörögtem. Egy csomó dolgot random választottam, hogy kitöltsem ezt a hatalmas teret. Na és a könyvtáram részét szinte csak azok a könyvek képezik, amikre a tanuláshoz szükségem lehet. Régen magántanuló voltam és délutáni meg esti plusz óráim is voltak. Van amire még most is járok, mint a kínai, vagy a zongoralecke – védekezett azonnal a lány ugratására. A lány látványosan végignézett a kanapén, majd fent a temérdek könyvön és elvigyorodott.

– Elcseszett gazdag kölyök – ismételte, s nyelvet nyújtott.

– Gyerekes vagy – válaszolta a szőke.

– Nem is! Az én kis szobám beleférne a tied egyik sarkába.

– Te meg se szólalj! Voltam a szobádban, és tök cuki. Ne beszélj hülyeséget.

– Akkor szólom le a szobámat, amikor csak akarom. Az egy kicsi seggemnyi szobácska, ehhez a behemóthoz képest, amit te „hálószobának" nevezel.

– Technikailag nem bélyegezhetnéd szobának a tiedet hiszen az egy egész emelet – replikázott a szőke egy győzedelmes vigyorral az ajkán. Ezzel úgy érezte, hogy be is zsebelte a vitát, amit a szobákról folytattak.

– Borzalmas vagy – nyögte végül Marinette, s kinyúlt, hogy egy párnát megragadva megpüfölhesse az önelégült szőkét. Adrien hangosan fölnevetett és pajzsként tartott maga elé egy másik párnát, de ellenfele gyorsabban reagált, s a kezeit megragadva hanyatt lökte őt a kanapén. A fiú végigterült a fehér anyagon, s kegyetlenül nevetett azon, hogy a fekete hajú az alkalmat megragadva csiklandozásba fogott. Kicsivel később Marinette hagyta őt levegőhöz jutni is, s már csak hallgatta a fiatalember átszellemült nevetését. Gyakran használta ki ezeket a pillanatokat arra, hogy rácsodálkozzon a titkos szerelme csodálatos lényére. Adrien szeretett ugyan ilyen látens harcokat vívni vele, de csak félgőzzel, és ez elég látványos volt. Igazából nagyon élvezte, amikor az arca és a mellkasa már fájt a sok nevetéstől, s kifejezetten kedvelte azt az állapotot, hogy képesek voltak teljesen ellazulni egymás társaságában.

– Á-álj! T-teh-heh, győhőztéhél – lihegte végül a szőke, levegő után kapkodva, miközben megragadta az oldalán matatók kezeket.

– Csak ha visszavonod!

– Vi-vissza vo-nom! – adta meg magát végül egy kicsit sem férfias sikollyal. Arca égett és az oldalában is érezte azt az ismerős fájdalmat, amit a sok erős nevetés után szokott érezni.

– Nem is tudom tanultál-e a dologból, vagy ideje elővenni a nagyágyút – vigyorodott el gonoszul a lány s félrehajtotta az útból a fiú fehér ingjét.

– Ma-mari-ne, vá-várj! Ne! – Már túl késő volt leállítani. Egyszerűen előrelendült és a szájával belefújt a fekete póló alól előtűnő fehér bőrbe. A szőke a rávetődött lánnyal együtt kétrét görnyedt és hevesen hempergett a tulajdon kanapéján, hogy szabaduljon, miközben a szobában visszhangot vert a jellegzetes prüszkölő- szellentő hang. Kezeivel kétségbeesetten próbálta takarni az érzékeny hasát mindhiába.

– Egy démon vagy! – csuklotta, s kínszenvedve ziláltan kapdosta az éltető oxigént a száján át.

– Te meg, nem tudsz veszíteni – fújta ki a szeméből az összekócolódott haját Marinette, s félénken rámosolygott a még lihegő szőkére, amikor az ajtó felől halk kopogás hallatszott. Adrien éppen akkor kapta föl a fejét a kanapé mögül, amikor Nathalie belépett a szobájába.

– Oh, hé. Mi újság? – kérdezte kissé zavartan a belépőtől.

– Marinette szülei telefonáltak, hogy haza tud-e sietni, mert segítségre volna szükségük a pékségbe – jelentette be a nő kimért hangon. Marinette bólintott, s fölemelkedett a kanapéról.

– Kérem mondja meg, hogy máris úton vagyok – állt föl a lány, s megigazgatta a ruháit. Nathalie hűvösen biccentett, s távozott is.

– Ó, máris menned kell? – duzzogta Adrien, s szemöldökét ráncolva figyelte, ahogy a lány újraalkotja a szétborzolt copfjait is.

– Bocs. Gondolom holnap találkozunk, szóval ne tégy úgy, mintha örökre távoznék – válaszolta, miközben a szőke a duzzogást folytatva tette a mellkasa előtt keresztbe a kezeit.

– Tudod, most olyan vagy, mint egy morcos kismacska. Még lefekvés előtt rád írok – ígérte.

– Egy jó emotikon jobb lenne. De ne valami 2005 ös dühöngős képregény szart, mint legutóbb – felelte. Marinette felsóhajtott. Nem tudta volna megmondani hirtelen, hogy melyik arca gyerekesebb az előtte lévő gyereksztárnak.

– Ha azt akarod, akkor azt küldök.

– Remek – ragyogott fel a nemrég még sírósan sértődött arc, s szoros ölelésbe vonta a gyenge női testet. Marinette egy gyors visszaöleléssel viszonozta a gesztust és már sietett is, hogy eleget tegyen a szülei hívásának.

Alig egy hete volt nyári szünet, de ők minden nap találkoztak, együtt lógtak, s programokat terveztek. Leginkább csak el voltak, semmi különlegeset nem terveztek, de még korainak érezték volna a szakításukat. Hiszen alig egy hónapja jelentették be a kapcsolatukat, s hirtelen annyi ember felé kellett bizonyítaniuk a hatalmas lángoló szerelmet, hogy röhejes és persze gyanús is lett volna, ha túl hamar véget ér. Az első hét volt a legnehezebb, amikor bele kellett rázódniuk, hogy nem mindenki találja nyerőnek az ő párosukat, akumák rebbentek, sikolyok harsantak, pedig ha tudták volna az igazat. Egy hétnyi összeszokás után rutinosan jöttek a puszik, a színpadi jelenetek és az odabújós meghitt pillanatok az iskolai szünetekben. A hazugság aláírva, lepecsételve és kézbesítve vagyon. Az egyetlen probléma csak az volt, hogy a jónép ezt nem akarta tudomásul venni. Kim és Chloe megszállása és őrjöngése láttán azonban gyökeresen megváltozott a környezetük véleménye a turbékoló párocskáról, ugyanis senki nem akart az imént említett kettő sorsára jutni. Beállt hát a szélcsend. Adrien hálás volt ezért a nyugalomért, ugyanis a megszállott emberek hiánya Marinette biztonságát garantálták. Az incidens után minden erejével azon volt, hogy megvédje őt egy esetleges támadástól, ugyanakkor még mindig érdekelte, hogy sikerült lejutnia a torony tetejéről. Arra gondolt majd Macskaként kifaggatja erről, de Katicával annyi dolga akadt, hogy ki is ment a fejéből az egész. Persze ez nem jelenti azt, hogy már nem érdekelte a dolog. Néha csak visszhangzott a fejében a gondolat, de a következő pillanatban kapott egy üzenetet a lánytól, egy mémmel ellátva.

A szőke felsóhajtott s elterült a kanapén, mikor előhúzta a telefonját. Rendszeresen üzengettek meg jóéjt kívántak a másiknak... ha a beszélgetés késő estig elhúzódott. Ez általában mindennapos volt.

Adrien továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy még mindig Katicabogárba szerelmes, de valójában már csak az önfejűsége mondatta ezt vele. Annyira örült Marinette barátságának, hogy még magának sem merte megpedzeni, hogy esetleg valami többről is lehetne szó.

Gyorsan küldött is neki egy macskafej emojit annak ellenére, hogy a lány csak nemrég távozott tőle, s nem sokkal később már jött is a fotó a frissen sült süteményekről.

M: kész is az első adag friss süti

M: szeretnéd ha vinnék holnap?

A: mit képzelsz te rólam?

A: nanáhogy akarom!

M: vágom :D

M: majd beszerzek neked egy fűzőt, hogy elrejtsük az alakod, ami a sok becsempészett péksütitől kerekedik.

Adrien felnevetett. Kétségtelen, hogy az édességbevitele emelkedett az utóbbi időben, de próbálta edzéssel ellensúlyozni, s a kamaszfiúk anyagcseréje sem lebecsülendő tényező. Természetes, hogy úgy kellett becsempészni neki, hisz az apját már a „Lucky Charms" -féle gabonapehelytől is kiverte a víz. Ezen felül a táplálkozási tanácsadója is szigorúan előírta miket ehet az egészséges test érdekében. Ez kevésbé szólt arról, hogy vékony maradjon, mint inkább arról, hogy a teste hatékonyan építse az izmokat, s az állóképessége is megfelelő szintre emelkedjen. Ezekért egyébként is eleget tett.

Hiszen az apja nem tervezett be neki semmiféle súlyemelést, vagy fitnesz edzés (egyelőre), de ő Párizsszerte hajszolta a gonosztevőket, harcolt velük egy szűk fekete ruhában, ami olyan edzetté tette, amiről álmodni sem mert volna.

A: értékelem amit értem teszel

– Adrien? – hallatszott Nathalie hangja az ajtó felől, egy elhaló kopogást követően. A divatikon fölpattant a kanapéról, hogy ajtót nyisson a nőnek.

– Igen? – kérdezte kikukkantva a keletkező résen.

– Apád szeretne beszélgetni veled – közölte vele. A szőke rövidet biccentett, s lerakta az ágyára a telefont, mielőtt elhagyta a szobát. Mikor belépett az apja dolgozószobájába, az éppen befejezett egy telefonhívást, s halkan felsóhajtott.

– Ah. Hali Apa! – szólalt meg akadozva, majd nyelt egyet. Még mindig kínosan érezte magát a közelében, s ez nehezen változott még azután is, hogy az beleerőszakolta őt egy ilyen álkapcsolatba. Nem mintha panaszkodni akart volna. Gabriel a fiára pillantott.

– Szia Adrien. Örülök, hogy itt vagy. Beszélnünk kell – mondta egy laza mosollyal. Nyilvánvaló volt, hogy mióta Marinette egyre gyakrabban lefoglalta Adrient, az apja egyre kényelmetlenebbül érezte magát. A nyilvánosságnak szánt rész szenzációsan bevált, ami egyszerre azt is jelentette, hogy Adriennek sokkal kevesebb ideje jutott a neki szánt szerepre. Plusz a tanulás mellett egyszerre fontossá vált, hogy a „barátnőjére" is tudjon időt szakítani.

– Igen? – kérdezte fölvont szemöldökkel, azt latolgatva, hogy már megint milyen kellemetlenséget varr a nyakába.

– Emlékszel Madridra tavalyról? Divatkonferencia Alsastar és Cringo társaságában, utána fotózások és kifutóesemények.

– Dereng valami. Miért?

– Mert idén megint megtartják azt a divathetet – jelentette be Gabriel mintegy bejelentve ezzel a terveit. Egy egész hét? Hát ez fantasztikus, gondolta Adrien szarkasztikusan.

– Kitalálom. Azt akarod, hogy veled menjek – mondta, szándékosan nem kérdésnek álcázva a szőke. Nem mintha nem volna oda egy Madridi útért, de nem szerette azt a hülye érzést, amikor az apja minden percét a divatnak szentelte.

– Nos, igen. Azzal a kitétellel, hogy most tovább maradunk 5 napnál... jóval tovább.

– Mennyi ideig?

– Úgy három hétig.

Adrien álla a padlón koppant. Három hét? Az apjával kettesben? Távol Katicától? Csak a divattal foglalkozni? Messze Párizstól? Jó messzire a támadásoktól? Messzire Marinette-től? Sok dolgot tett már meg az apja kedvéért, de azokat az apja a saját érdekében kérte tőle. Adrien tisztában volt vele, hogy amíg Marinette nincs mellette, hogy megdorgálja, addig meglehetőst rossz viszonyt ápol önmagával. Nem jönnek ki túl jól, ugyanis a belső énje elég lázadozó típus az egyébként szilárd falként uralkodó engedelmes jófiú énjén belül. Ha Marinette nincs a közelben ő és ő piszok nagy önértékelési perpatvarba keveredik, s az eredmény egy nagy adag stresszes, depresszív, félénk Adrien lesz. Amíg a lány gondoskodott róla, hogy kibéküljön önmagával és jól érezze magát, addig apja kezeskedett a felől, hogy még több nyomás alá helyezze a fiút, aki annak súlyától roskadozva folyton összetűzésbe keveredett a belső énjével. Ha a tavalyi 5 naptól ki volt borulva, akkor az idei 3 hét kifejezetten szuicid vállalkozásnak tűnt. Gabriel megköszörülte a torkát, mert felmérte a fia arcára kiülő szorongó rosszallást.

– Tudom, min merengsz!

Adrien fölkapta a fejét. Tudja?

– Három hosszú hét a barátnőd nélkül – hangzott az idősebb Agreste szájából a gondolat, amit a fia arcáról vélt leolvasni. Egy szem porontyának nem volt ideje a szemöldökét felvonni sem. Sikeresen megakadt attól, hogy apja mekkora fatális bakot lőtt a kijelentésével. Ugyanakkor még sem célzott olyan nagyon mellé, hiszen aggódott a lány biztonságáért, és vonakodott volna olyan hosszú időre magára hagyni.

– Alsastar nak tervei vannak, amire meglehetősen kíváncsi volnék. Új projektet indít és a segítségemet kérte hozzá. A Madridi divathét utáni hétre szorította be. Ez után Cringo akar néhány ékszer és kiegészítő tervet bemutatni. Ezeket lezárva még legalább 12 különféle dizájnerrel van találkozóm – magyarázta, s Adrien csüggedten bólogatott.

– Értem. Majd becsomagolok pár nappal e.-

– Nem fejeztem be! – szakította félbe az apja ingerülten. Adrien meglepetten pislogott a hirtelen hangnem váltásra.

– Akikkel megbeszéltem a találkozót később jelezték, hogy érdekelné őket Mme Cheng – fejezte be a mondandóját, amit a fia nem tudott gyűrődött homlok nélkül értelmezni.

– E-ezt... hogy érted?

– Azt akarom, hogy Marinette is velünk tartson.