Könnyű szárny csapás,

Ennyi érzés csupán.

Pille könnyű csókok,

Múló ábrándok.

Ez volt minden, amit tudhatott az énem,

Mikor a szívem fekete szurokba süppedt. 

Minden egy keresetlen szóval kezdődött, 

Hogy utána a világ ezer darabja dőljön. 

Csak egy kedves bogaramat hagyott el ajkam, 

Te máris mérhetetlen haragra kaptál, 

Pofon csattant az arcomon, 

Ujjaid mégis olyan puhák voltak. 

Vér szivárgott ott, ahol megcsípte a kesztyű arcom, 

És én teljes mértékben elvesztem, egy életre, ott. 

Láttam a szemedben azt a különös csillanást 

Még téged is megrenditett ez a tett, a súlya tonnás. 

-Macska! - kiáltottad nevemet rémülettel, tompán. 

- Hagyj - fordultam el a tetőn tőled, végleg. Talán. 

Úgy éreztem, hogy a szívem kitépte egy erős bogár, 

Elvette az eszemet, akár egy tini lányét az első szerelem. 

Ez az én szerelmem azonban nem volt bájos rózsaszín virág, 

Csupán a mi apró, kicsi horror történetünk egyik szelete. 

Egy olyan történet, melyet lapokra vetettek régi költők, 

Múzsák ragyogtak ilyen szerepben, régi költeményben. 

A könnyek úgy peregtek végig az arcomon, akár a Niagara. 

A gondolatok pedig szelek szárnyán kergették egymást. 

Csak futni akartam. Menekülni, akár az űzött vad. 

De az én ragadozóm egy apró, kicsiny katicabogár. 

Ez a mocskos világ, ez a kegyetlen sors, 

Egy elfajzott- elenyészett, kárhozatot adott. 

Az Eiffel-torony tetején ért el a kegyes könyörület, 

Akkor ugyanis egy fekete pillangó szállt elém. 

Finom érintés, egy apró csók a homlokomra, 

Ennyi volt csupán, hogy a szívem megteljen a sötét masszával. 

Egy percig még éreztem a fájdalmat, de ez már csak egy múló álom. 

Hiszen az én szívem már az utca közepén, egy fekete szurok. 

-Gyűlöllek, te átkozott bogár! - sikítottam torkom szakadtából. 

-Gyűlöllek, amiért ennyire szeretlek. De ne aggódj, ez már csak álom. 

Egy ostoba látomás, melyet évről évre kergettem haszontalan. 

Egy olyan délibáb, melyért nyújthattam a karom, de el nem kaphattam. 

-Jól van ChatNoir! Érzed ezt a bánatot? Használd fel - szólalt meg a fejemben, 

Mély hangon üdvözölt a koponya, a lepke démonként játszó főellenségem. 

-Használd fel, hogy elpusztuljon az a nőszemély. Hiszen csak bánatot kaptál. 

-Igen, bánatot, mikor a szívem csak neki vert, csak neki szántam. Érte kalapált -

Suttogások, halk szavak. Ezek kísértek végig, előre haladva

Hogy a fájdalmat kivágjam. Vagy, csak, egyszerűen eltöröljem a katicabogaram.

Mert az a nőstény ördög, angyali arccal már nem érdemel kegyelmet. 

Mert az az angyal kacaj már csak a szívem töri apróra, ketté. 

Mikor elértem újra azt a tetőt, ahonnan indultam, 

Meglepetés fogadott: ott álltál kedves bogaram. 

Ott, ahol hagytalak, ott vártál engem. Csendben. 

Reményt vesztett a tekinteted, mikor megismertél. 

Ajkaid néma sikolyra nyíltak, mint két cseresznye virág. 

Ennyire félsz tőlem, kedves és egyetlen bogárkám? 

Pedig a szívem törött darabjait már rég eléd vetettem, 

Ezeken a darabokon eddig olyan bájosan táncoltál, nevettél. 

-Macska? - hangod remegett, akár egy kocsonya. 

Én csak elmosolyodtam, és egyre közelebb értem. 

-Üdv a Pokolban szerelmem - suttogtam közvetlen előtted, 

Láttam, hogy már az ájulás kerülgetett. 

Előre lendült a karod, a maszkom vetted célba, 

De én gyorsabb voltam és elkaptam a nyakad. 

Gyönyörű azúr tekinteted egy pillanatra eltakarta 

Az az ocsmány, könnyes fátyol, de utána újra láttam. 

Némán könyörögtél, hogy ne tegyek semmit, 

Azonban nem hallotta ezt rajtam kívül senki. 

Alig emeltem fel másik karom, mikor újra erőre kaptál. 

Olyan hirtelen tépted le a maszkot, hihetetlen. Becsaptál. 

Ismét. Előtted álltam. Álruha nélkül. Falak nélkül. 

Megannyi apró érzés keringett a tekintetedben. Remény nélkül? 

Tompa voltam. Kétségbe esett, mégis vártam. 

Mikor pedig átölelted a nyakam, felszabadultam. 

-Macska… Adrien - Ezernyi pillangó járt táncot a gyomromban. 

A nevem az ajkadról annyira igazi lett, annyira kellemes. Kábulat! 

Ekkor kezdett csipogni a fülbevaló talizmán. Marinette! 

Ekkor jöttem rá, mennyire ostoba, nevetséges lehettem.

Végig te voltál. Végig nekem éltél. Végig a világ voltam számodra. 

Még csak észre sem vettem, hogy egyek vagytok. Marinette és Katica. 

Forró könnyek égették végig nyakam. 

Ezek a te könnyeid voltak. 

Kedvesem, hát ennyire fáj? 

-Bocsáss meg nekem, drágám. 

-Inkább te, Adrien. Annyira hihetetlen ez most - 

Suttogások, remegő test, hozzám simulva. 

Ez így mind róla szól, nekem szól. 

Úgy érzem, haza értem. Veled.