M.

Annyira félek. Borzasztóan. Rettegés szorítja össze a mellkasomat, levegőt is alig kapok. Csak az jár a fejemben, hogy elvesztettem Adrient. Hogy kaphatnám vissza? Mi történt vele? Miért ilyen?

Nem bajlódom tovább azzal, hogy Adriennek szólítom, látom, hogy felesleges.

- Fekete Macska.

Félrebillentett fejjel, érdeklődve néz rám. Mintha minden rendben lenne. Az fáj benne a legjobban, hogy teljes őszinteséget látok az arcán. Tényleg úgy gondolja, ez így helyes, és nem érti, mi bajom.

- Igen? – Közelebb araszol pár lépést. Nagyon nehezen sikerül csak megállnom, hogy ne hátráljak reflexből.

- Nem... nem engedem.

Összeszűkül a szeme.

- Mit?

- Hogy Halálfej oldalára állj – nyögöm ki nagy nehezen.

Megrázza a fejét és, mint egy értetlen kisgyereknek, úgy mondja:

- Már átálltam, ezen nem változtathatsz, Bogaram.

- Még értem sem hagynád ott? – Reménykedve nézek rá, hátha sikerül visszaterelnem a helyes útra. Egy pillanatig mintha működne is, a szeme kitágul és különös, zaklatott kifejezés jelenik meg az arcán. Pár másodpercig így áll, enyhén meg-megránduló ujjakkal, de aztán újra kisimul a tekintete és a szeme újra nyugodt és magabiztos.

- Sajnos nem tehetem. Ezért kell, hogy gyere te is. Így együtt lehetünk.

- Én nem akarok veled együtt lenni.

- Tessék??

- Úgy értem – pontosítok rögtön –, hogy nem veled akarok együtt lenni. Hanem az igazi barátommal. Aki ott van benned, valahol mélyen. Tudom.

Macska szája széle megrándul, mintha csak egy nevetést próbálna elfojtani.

- Kicsi, édes, naiv Marinette.

Összerándulok.

- Kérlek, hagyd abba ezt a felesleges hülyeséget. Én vagyok. És szeretlek!

Ismét könnyek szúrják a szemem. Olyan őszintén hangzanak ezek a szavak! Miközben tudom, hogy ezt Halálfej mondatja vele. Mindet. Erőt gyűjtök, ahhoz, hogy kimondjam a következő szavakat:

- Elvetted a barátomat. Én őt szeretem. Nem azt, akivé vált.

Látom, amint a szeme dühösen összeszűkül. Odamasíroz elém és két kezével megragadja a vállam. Pöttöm játék babának érzem magam a szorításában. Közel hajol és hátborzongató hangon ezt mondja:

- Márpedig itt csak én vagyok. Adrien örökre elment. Meghalt. – Kivillantja vakító fehér fogsorát. – És ha tetszik neked, ha nem, mellém fogsz állni. Így hárman leszünk egy legyőzhetetlen szuperhős-csapat!

Tiltakozva rázom a fejem, de erőszakosan megragadja az állam és magához rántva megcsókol. Hiába tudom, hogy nem önmaga, mégis engedek neki és viszonzom a csókot. Egyszerűen annyira „Adrien", hogy nincs erőm ellökni magamtól. Még szorosabban ölel magához, az ujjaim a hajába túrnak. Amikor elválnak az ajakaink, egy szaggatott sóhaj szakad fel belőle és szikrázik a szeme. Az arcán ijesztő vigyor ül, és ez most már elég ahhoz, hogy magamhoz térjek és tenyeremet a mellkasára téve erősen eltaszítom.

- Mi a baj, Bogárkám? – kérdezi és incselkedve mosolyog. Zihálva kapkodom a levegőt.

- Ne gyere a közelembe!

- Mert különben mit csinálsz? – A szeme egy árnyalatnyit elsötétül, és lassan lépkedve elindul felém. Ekkor, szinte ösztönösen kiáltom a következő szavakat:

- Tikki, változtass át!

Azonnal megérzem a bizseregtető erőt, ami átjár és egy rózsaszín villanással később már ott állok Macska előtt talpig testre olvadó ruhámban és pöttyös álarcomban. Oldalamon érzem a jojóm megnyugtató súlyát. A fiú felnevet, mint akit szórakoztat az átalakulásom. Az erkélyre lendülök, de hallom, hogy azonnal követ. A korláthoz érve megtorpanok és felé fordulok.

A botja újra a derekánál van, karját nyugodtan keresztbe fonja a mellkasán.

- Nem akarlak bántani! – kiáltom kétségbeesetten, amikor megindul felém.

- Én sem, Bogárkám. De nem hagysz más választást. Sajnos. Ugye, milyen kár?

Megfeszülnek az izmaim.

- Kérlek!

Mosolyogva rázza fejét és nem áll meg. Felugrok a tetőre és futni kezdek. Menekülni. Mert nem akarom bántani. Nem tudom. Hogy lennék képes rá?

Lépteim hangosan koppannak a tetőkön, amiket villámgyorsan hagyok magam mögött. Jojómmal kéményekbe, falak kiszögelléseibe kapaszkodom és próbálok minél gyorsabb lenni, de akárhogy igyekszem, mindig ott van a sarkamban.

- Meddig menekülsz még előlem, Katica? – hallom meg hirtelen a hangját ijesztően közelről. És bár a lábam már remeg, a tüdőm ég, csak rohanok tovább.

Amikor hirtelen mellettem terem és felveszi velem a tempót, kis híján megcsúszok egy tetőgerincen. Ránézek. Vigyor a válasza.

- Most már igazán megállhatnál. Kifárasztod magad, mielőtt még valami komolyabb dolog történne.

Összeráncolom a homlokom. A hangjában nem érzékelek semmi erőlködést, nem liheg, nincs kifulladva. Megtorpanok, erre ő is lefékez és figyelem, amint a mellkasa nyugodt ritmusban emelkedik és süllyed.

- Ezt hogy csinálod? – kérdezem értetlenül és egy pillanatra elfeledkezem, arról, hogy ő most tulajdonképpen üldöz engem.

- Micsodát?

- Nem vagy kifáradva. Semmi jele annak, hogy rohantál volna.

Megvonja a vállát, a mosoly le nem olvadna az arcáról.

- Talán van pár rejtett képességem. Talán – villan a szeme – mégsem ismersz annyira, mint gondolod.

Kiráz a hideg és újra sarkon fordulok, hogy tovább meneküljek előle. De megragadja a csuklóm. Felszisszenek, amikor erősen visszaránt magához.

- Gyere velem! – suttogja.

- Nem! – sziszegem a fogaim között. – Nem tehetem.

Idegesen elfordítja a fejét és látszik, hogy kezdi elveszíteni a türelmét.

- Na – Egy pillanatra lehunyja a szemét –, most lett elegem.

A.

Látom a csalódottságot és a félelmet a szemében. Csak az utóbbit értem meg. Felé lendül a kezem, de elhajol előle. Megint megpróbálom megütni, de ugyanaz történik. Felmordulok. Elegem van a játszadozásból. Végre eléri az öklöm a vállát. Amint hozzá érek, hihetetlenül furcsa elektromosság száguld végig az ereimen és valamiért az gondolom, hogy ez rossz. Rossz megütni a lányt. Hátratántorodok, ám összezavarodott állapotom pontosan két másodpercig uralkodik felettem, majd újra visszatér a kényelmes, nyugodt közöny. Úgy mozdulok felé, mintha egy jól begyakorolt mozdulatsort végeznék. Amikor elérem az arcát, feljajdul és könyörög:

- Adrien! Kérlek, ne tedd ezt! Tudom, hogy ott vagy benn, kérlek, térj magadhoz! Szeretlek!

Már megint azt a fiút szólongatja. Féltékenység mardos belülről.

- Őt szereted helyettem? – Dühösen megindulok felé. Tovább hátrál. Nem támad. Halk kattanással előveszem a botom, majd egy pillanatig habozom csak. Aztán kezemmel a vállát erősen megtaszítva, lelököm a tetőről. Fülembe hasít a sikolya és megint hatalmába kerít az érzés, amit akkor éreztem, amikor először megütöttem.

Jojója segítségével megmenti magát és csúszva landol a kemény aszfalton. A vállát markolja és sziszegve rázza a fejét. Az emberek felfigyelnek a küzdelmünkre és csodálkozva jönnek közelebb.

- Katica – szólítja meg óvatosan az egyik járókelő. – Minden rendben?

Mielőtt válaszolhatna, egy kecses ugrással mellettük termek.

- Igen, minden a legnagyobb rendben!

Az emberek hátrálni kezdenek és a szemem sarkából megpillantom egy tévé kameráját. Mellette egy nő izgatottan hadar egy mikrofonba.

Figyelem Marinette-et, amint feltápászkodik és előveszi a jojóját.

- Gyere velem! – próbálkozom ismét. Utoljára. Amikor összeszorított szájjal megrázza fejét, megvonom a vállam.

- Nagy kár. Ha nem jössz velem... elmondom mindenkinek, ki vagy valójában.

Élvezettel figyelem, amint kifut az arcából a vér.

Várom a válaszát.

Sziasztok! :) Végre egy hosszabb rész, remélem tetszett! ;) Bocsánat, hogy ilyen későn jött, de érzelmileg nem voltam a toppon, hogy írjak. :/ Puszi nektek! :-* <3