A. 

Kézen fogva sétálunk Párizs utcáin. Gyönyörű, tavaszi idő van, esteledik. Marinette haját lágyan fújdogálja a szél és ez a látvány enyhe mosolyra késztet. 

- Kérlek, mond, hogy ez örökké fog tartani! - sóhajtja ábrándozva. 

- Ha rajtam múlik - vonok vállat mosolyogva, mire elpirul. 

Befordulunk az utcánkba.

- Izé... Marinette...

- Hm?

- Van valami, amit nem mondtam el. 

Erre felkapja a fejét és én összeszorítom a fogam. Finoman megszorítom a kezét, mire az aggódó csillogás fakul valamelyest a szemében. 

- Igazából semmi komoly, csak... - nagyot sóhajtok - apa még nem tudja, hogy együtt vagyunk. 

És kimondtam. 

Marinette döbbent hallgatásba burkolózik. Ez rosszabb, mint bármilyen másik reakció. 

- Miért nem mondtad el neki? - kérdezi végül halkan. 

Fáradtan túrok bele a hajamba és megállok. A lányt magam felé fordítom és rákényszerítem, hogy a szemembe nézzen. 

- Ismered apámat. Egyből kiakadna. Én... csak... - küszködve keresem a szavakat. - Nem mertem. 

Hopsz, na ez is kicsúszik. Most már mindegy. Marinette halványan elmosolyodik.

- Szóval azért vagyunk most az utcátokban, mert ebben a pillanatban akarod ezt megtenni?

- Valójában, igen. 

- Értem.

Magabiztosan bólintott. 

- Akkor gyerünk!

- Várj... nem haragszol? - nézek rá csodálkozva, mire édesen felnevet.

- Dehogy is! Sajnos nem tudok. 

Erre mosolyognom kell. 

- Attól még, hogy én már az első adandó alkalommal bemutattalak anyáéknak, nem jelenti azt, hogy neked is ezt kell tenned. 

Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, de amint oldalra nézek és megpillantom a házunkat, a görcs azonnal visszakúszik a gyomromba. 

- Nyugi - szorítja meg a kezem Marintette biztatóan. - Nem lesz semmi baj. 

Még ő nyugtat engem! 

Belépünk a hatalmas kapun és megállunk az előcsarnokban. Olyan csend van, hogy hallom, amint egy légy sikertelenül próbál újra és újra kijutni a csukott ablakon. A márvány csillog a talpunk alatt, a hatalmas ablakokból alig szűrődik be valami fény. 

- Nathalie - pillantom meg apa jobb kezét. - Tudnál szólni apának? Fontos dologról szeretnék vele beszélni.

A nő érzelemmentes pillantást küld felém, ami fel sem tűnik, ugyanis mindig így néz rám.

- Nem ér rá - közli szűkszavúan. 

Ekkor elegem lesz. Teszek egy fenyegető lépést előre és kissé megemelt hangon ezt mondom:

- Be akarom mutatni neki a barátnőmet - az utolsó szót jól megnyomom. Önelégült mosoly kúszik ajkamra, amikor meglátom, hogy vált Nathalie arca az egészségesről kréta fehérre.

- Ööö... - dadog bizonytalanul - azonnal szólok neki. 

- Pompás.

Nézem, amint csíptetős mappájával elsiet a folyosók irányába. 

Apának nem kellett öt perc, hogy felbukkanjon. Érdekes módon. 

- Apa - veszem elő a legnormálisabb hangszínemet - bemutatom a barátnőmet. Marinette Dupain-Cheng. 

Apa nem szól semmit. Köszörüli a torkát és Marinette-et vizslatja, de olyan lenézően, hogy ráncba szalad a homlokom. 

- Csak nincs valami gond? - kérdezem a lehető legártatlanabb hangon.

- De igen, van - talált rá a hangjára. - Nem lehet barátnőd. Főleg nem ő. Nincs rá időd. 

- Arra van időm, amire akarom, hogy legyen! - sziszegem a fogaim között. 

- Ez nem így működik - jön az egyszerű felelet. - Szakítsd meg vele a kapcsolatot, most. 

Ezt egyszerűen nem hiszem el. Döbbent-dühösen meredek apa hideg szemébe. Aztán eszembe jut valami és Marinette-hez fordulok. 

- Marinette... 

Ő még döbbenten néz rám. Láthatatlan mosolyt küldök felé, mire kissé megnyugszik. Apámra pillantok és önelégülten rávigyorgok. Aztán szájon csókolom Marinette-et. Azonnal viszonozza és ez nem egy bájos, apró csók. Ez vad és szenvedélyes. Provokálom apát. És rájövök, hogy milyen jó érzés! 

Egy jóleső sóhajjal szakadunk el egymástól és újra felnézek. Apa szeme szinte villámokat szór. 

- Nem találkozhatsz vele - vicsorog, mire engem is elkap a hév. Felé lépek. 

- Tizenhét éves vagyok. Azt hiszem, talán már egyedül is el tudom dönteni, mi jó nekem. 

Ám apám csak vállat von.

- Nathalie. Kísérd ki a kisasszonyt. Adrien, te pedig menj a szobádba. 

Elkerekedik a szemem. Marinette és Nathalie közé lépek. 

- Nem tudsz minket szétválasztani. Szeretem őt. 

- A szerelem nem létezik. 

- De igen! - üvöltöm. Még sosem keltem ki magamból ennyire. Még én is meglepődöm egy kicsit. Hallom, hogy Marinette-nek elakad a lélegzete. 

- Téged nem szeret senki - mormolja apa és érzem, hogy bennem szorul a levegő. 

- Utállak.

Parázsló szemmel nézek rá és úgy érzem ketté szakadok belül. A következő pillanatban pedig megragadom Marinette karját és kirontunk az ajtón. 

Szakad az eső. Úgy ömlik, hogy szinte nem is látunk tőle. Azonnal bőrig ázunk. 

- Adrien...

- Semmi baj. Most gyere!

Rohanunk, amíg nem találunk valami ereszt, ami alá beállhatunk. Zihálva kapkodom levegő után. Apa... nem szeret engem... ez...

Nem törődve a kosszal, a vízzel vagy bármi egyébbel, a hátamat a falnak vetve, a földre csúszom. Égő szemmel meredek magam elé.

- Nem akarok visszamenni. Soha.

Megérzem Marinette ölelő karját magamon és valamelyest enyhül a szorítás a mellkasomban. 

- Annyira sajnálom! - súgja a fülembe. 

Egy darabig így maradunk. Én kapaszkodom belé és nézzük a zuhogó esőt. Pár pillanat múlva elhúzódik. 

- Mit szólnál - néz a szemembe -, ha meghívnálak magunkhoz?

Érzem, amint az arcomra meglepett kifejezés ül. 

- Komolyan?

- A legkomolyabban.

Magához húz és forrón megcsókol. 

- Egy kóbor cicát sem hagyok kint védtelenül, egyedül, a szakadó esőben - mondja halványan mosolyogva, amikor elválnak az ajkaink. 

Istenem, ez a lány! A bőröm minden pontját bizsergés járja át, amint felhúz. 

- De mit mondasz a szüleidnek? - kérdezem, amikor a házuk elé érünk. - Elég későre jár már. 

A kulcscsomóval matat és félvállról odaszól nekem:

- Gyere az ablakon át. Nem kell tudniuk, hogy itt vagy.

Pimasz mosoly terül szét az ajkaimon. 

- Ej, te lány! Rossz hatással vagyok rád. 

Kicsit elpirul. 

- Te sok hatással vagy rám, de rosszal soha nem leszel - vigyorog. 

Megpuszilom az arcát. 

- Fent találkozunk, Bogaram. 

- Alig várom - nevet, és belép az ajtón. 

M.  

- Anya, apa megjöttem! 

- Szia kicsim! Jól eláztál - néz végig anya vizes gönceimen. Egyetértően biccentek. 

- Felmegyek átöltözöm és szerintem alszom is. Eléggé elfáradtam.

A hatás kedvéért még ásítok is egyet.

- Menj csak - bólint megértően anya én pedig felfutok a lépcsőn, ami ezekben a csúszós zoknikban nehezebb feladatnak bizonyult, mint azt gondoltam volna. 

Beérve a szobámba, Tikki azonnal kiröppen a táskámból és a takaróm egyik csücskébe gömbölyödik. Őt is eléggé megviselte az eső. 

- Mit csináljak, hogy ne vizezzek össze mindent? - hallok meg egy kétségbeesett hangot és mosolyogva fordulok Adrien felé, aki szinte lábujjhegyen áll, hogy nehogy hozzá érjen valamihez. Töprengve vakarom meg a fejem. 

- Először is: azt hiszem egy zuhany jól esne. Szóval - szedek elő egy törölközőt a szekrényből és felé hajítom - ne fogd vissza magad. 

- Én sosem - vidáman megcsillan a szeme és a levegőben elkapja a felé dobott törölközőt. Persze, állati reflexek. Kifésüli szőke, ázott tincseit a szeméből a fürdőszoba felé indul. Hallom, amint megnyitja a csapot és, amíg fürdik, én is előkészítem a pizsamámat. 

Csak amikor meghallom a fürdő ajtó újbóli nyikorgását, akkor esik le, hogy tulajdonképpen elküldtem fürdeni, de semmi váltó ruhát nem adtam neki. És ebben a pillanatban megjelenik a szobám ajtajában. Igen, egy, a dereka köré csavart törölközővel. Jesszus... Gyertek, paradicsomok! Mondom a receptet! 

A tekintetem zavartan vándorol rajta végig. Elröhögi magát, mire észbe kapok és gyorsan adok neki egy bő pólót, ami rám nagy és egy rövid nadrágot, ami apáé, de nem tudom mit keres az én szobámban. 

- Most komolyan? - röhög ki totálisan. - Rózsaszín pólóban aludjak?

Félre dobja. 

- Inkább nem. 

Amikor rájövök, mit jelent ez, még vörösebb leszek és felkapom a cuccom. A fürdő felé sietek.

A forró víz segít megnyugtatni. Legszívesebben órákat áztatnám magam, csakhogy Adrien ott vár a szobámban. Elzárom a csapot és gyorsan megtörölközök, majd magamra kapom a pizsim. Egy gyors fogmosás, és már készen is vagyok. 

Belépve a szobámba, elmosolyodom a látványon, ami fogad. 

A fiú az ágyamon keresztben elterülve alszik. Enyhén nedves tincsei félig a homlokába, félig pedig a takarómra lógnak. A mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed. Hihetetlenül nyugodt ebben a percben.

És igen. Nincs rajta a rózsaszín felsőm. Félmeztelen. Zavartan a fülem mögé tűrök egy tincset és fájó szívvel, de felébresztem Adrient. Lágyan megsimogatom a karját, amire azonnal felpattan a szeme. 

- Oh, ne haragudj - ül föl. - Egyszerűen elnyomott az álom.

- Nagyon kimerült vagy. Sok volt mára a mai napból. Aludjunk - javaslom. 

- Köszönöm, Marinette - suttogja és lehunyja a szemét. Vízszintesbe helyezkedik az ágyon, elég helyet hagyva nekem is. 

- Emlékezz, hogy nem rég, még még én aludtam az ágyadban, és én voltam kiütve. Azt hiszem, ez most fordítva van. 

A kezem után nyúl és felsóhajt. 

- Semmi  nem választhat el minket egymástól - mondja szilárd hangon, nekem pedig hatalmasat dobban a szívem e mondat hallatán.

- Sem apám, sem Halálfej - teszi még hozzá motyogva és a következő pillanatban már békésen szuszog mellettem. 

Nekem sem kell sok idő, hogy elaludjak. Egyenletes légzését hallgatva, hamar elnyom az álom. 

Sziasztok! Fél tizenkettő van, de muszáj volt megírnom ezt a részt, ihletet kaptam! :D Remélem tetszett nektek és bocsánat, hogy ilyen későn jött, de kárpótlásul jó hosszúra sikeredett ;) Remélem mind ki voltatok éhezve egy kis romantikára ;) :-* Puszi nektek! <3 

UI.: Egyébként én is mindjárt elalszom, szóval gyorsan még közzé teszem ezt, aztán megyek! De sajnos nem Adriennel :(