A.

Marinette-nek igaza van, tényleg nagyon fura helyzet ez így. Úgy nézni rá, hogy többé nem titok a valódi léte. Vicces, mindig attól féltem, ha esetleg valamikor kiderül, hogy ki ő, utána már nem lesz jó, mert nem lesz meg az izgatottság és a kíváncsiság. Ám most, hogy tudom, ő Marinette, úgy érzem ennél tökéletesebb nem is lehetne az életem jelen pillanatban.

Kisétálunk a házból és az Eiffel-torony felé vesszük az irányt. Halk kattanással nyitom ki a botom és hallom, hogy Marinette is előveszi a jojóját. Átrepülünk a város felett, ami a szerencse talizmánnak hála, most újra ép. A szél fütyül a fülemben és élvezem ezt a szabad száguldást. Nincs ehhez fogható érzés.

- Hé, Cicám! – kiáltja ekkor Marinette és odafordítom a fejem. Imádom, amikor így hív.

- Mit szólnál egy versenyhez? – kacsint, én pedig elvigyorodom.

Megállunk egy háztetőn.

- Mit kap a nyertes? – mosolygok és közelebb hajolok hozzá, azzal a szándékkal, hogy megcsókolom. Ám mutató ujját a számra teszi, és a szeme hunyorog az elfojtott nevetéstől.

- Most nem hagyom, hogy elteld a figyelmem. Előbb Párizs.

Elveszi a kezét.

- Gyere, induljunk! – kinyújtja felém a kezét és ez váratlan melegséggel tölt el. Ujjaink egymásba fűződnek, és a következő pillanatban Marinette szorosan magához ölel.

- Köszönöm Adrien – suttogja. Lehunyom a szemem és szinte elolvadok a karja között.

- Nem tesz semmit – motyogom, majd apró csókokkal lepem el a nyaka vonalát. Borzongás fut végig rajta és számmal a nyakán elmosolyodom.

Finoman eltol magától.

- Tényleg mennünk kéne – a szeme csillog.

- Hát akkor menjünk – sóhajtom, aztán szélesen rá mosolygok. – Úgyis én nyerek.

- Azt csak hiszed! – és neki iramodik a város utcáinak. Nevetve megcsóválom a fejem, majd követem.

Az utcán sétálók csodálkozva fordítják fejüket az ég felé, amikor meghallják önfeledt nevetésünket és kiáltásainkat. Figyelem, amint az arcuk lassan felderül, és végtelen boldogság tölt el, hogy tudom: számíthatnak ránk. Mire az Eiffel-toronyhoz érünk, már egész sokan követnek minket és a teret riporteresek és tévések hada lepi el. Összeráncolom a homlokom. Ezeken hogy fogunk átvergődni?

Egy utolsó szaltó és a lábunk kecsesen földet ér. Azonnal megrohamoznak minket az emberek. Ezer kérdés és kiabálás hatol a fülembe, azt se tudom, hova nézzek hirtelen. Egy hang üti meg a fülem, amit bárhol felismernék.

- Menjetek már arrébb! A blogomra lesz! Ez fontos! – kiabálja és környékkel próbál utat törni magának a tömegben. Alya. Figyelem Marinette arcát, amikor megpillantja legjobb barátnőjét és még épp időben kapom el a karját, nehogy odarohanjon hozzá. Összezavarodva néz fel rám.

- Te most Katica vagy, ne feledd – súgom a fülébe, ő pedig a homlokára csap.

- Tényleg, igazad van. Köszi. Majdnem elfejlettem.

Elengedem, és kétségbeesetten próbálok valami kiutat keresni.

- Amikor azt mondtam, hogy menjünk vissza, nyugtassuk meg az embereket, nem egészen erre gondoltam – szűröm a fogaim között és Marinette egyetértően biccent. A hátunkat egymásnak vetjük, mintha csak felkészülnénk a harcra.

Valaki elkapja a vállam és erőszakosan ráncigálni kezd. Próbálok kiszabadulni, de a tömegtől egyszerűen nem tudok, nincs helyem még a kezemet kinyújtani se. Kicsavarom a nyakam, csak, hogy megtudjam, ki az, akinek ennyire fontos egy interjú és Alyát pillantom meg. Szemem sarkából látom, hogy a másik kezével Marinette-et húzza maga után, ellentmondást nem tűrően és, ahogy az előbb én sem, úgy a lány sem tud szabadulni.

Az emberek csak úgy özönlenek utánunk és a kérdéseiktől már szinte kiszakad a dobhártyám.

Alya dühösen hátrapillant ránk.

- Gyertek már, hát nem látjátok, hogy csak titeket akarlak megmenteni?

- Megmenteni? A szuperhősöket? – vigyorgok, aztán felszisszenek, amikor ránt egyet a karomon.

- Igen. Mert úgy tűnik, rájuk fér.

Futni kezdünk, és komolyan úgy érzem magam, mint egy filmsztár, akit üldöznek a rajongók.

- Hová mentek? – kiabálnak utánunk. Nem állunk meg.

Lassan lemaradnak utánunk és Alya behúz minket egy sikátorba. A karom rázogatom, ahol valószínűleg ott marad a kéznyoma. Marinette kérdőn néz rám, de én csak megvonom a vállam. Mindketten Alyára meredünk a félhomályban.

- Na, mivel a seggeteket sikerült elhúznotok onnan és ezt nekem köszönhetitek, a minimum az, hogy meginterjúvollak titeket.

Döbbenten pillantok Marinette-re, de ő csak megrázza fejét és Alyrára néz.

- Jól van – egyezik bele és elmosolyodik.

M.

- Hol voltatok egészen eddig? – jött az első kérdés.

- Akadt egy kis probléma – mosolygok ártatlanul.

- Mivel? – tolta közelebb az arcomhoz a telefonját Alya.

- Halálfejjel – próbálok kitérni az egyenes válaszadás elől.

- De megoldottuk – hallom meg Adrien hangját. Átkarol.

- Mindig a jók győznek – kacsint. A félhomályban megcsillan zöld macskaszeme.

- Következő kérdés: együtt vagytok?

Huh, Alya aztán ajtóstul ront a házba. Érzem, ahogy egy pillanatra nem kapok levegőt, aztán az egész testemet kellemes melegség járja át. Adrien válaszol helyettem:

- Igen.

Alya szeme felcsillan.

- Komolyan? Mióta?

- Mióta is... hmm... azt hiszem, már amikor megismertük egymást, abban a pillanatban egymásba habarodtunk.

A fejem tiszta vörös, de a fiú nem áll le.

- Egy cicának senki nem tud ellenállni. Nem igaz Bogaram? Főleg a feketének.

Felnézek rá. Úgy vigyorog, mint a vadalma, a fogai csak úgy villognak.

- De, igaz – motyogom és lehajtom a fejem.

- Hú, hát ez hihetetlen! Ezzel rengeteg új követőt fogok szerezni! Párizs két szuperhőse együtt van! Micsoda sztori! Az emberek meg fognak őrülni!

Zavartan mosolygok.

- Nem térhetnénk rá a következő témára?

Alya bólint és telefonjával újra engem és Adrient kamerázza.

- Hány évesek vagytok?

- Nem vagyunk olyan öregek – mondja Adrien.

- Ez nem rendes válasz – fújtat bosszúsan barátnőm, mire Adrien vállat von és mosolyogva lesüti a szemét.

- Még egy kérdésem van. Mindkettőtökhöz ugyanaz. Ismeritek egymást a maszk alatt?

Megfagy ereimben a vér, alig kapok levegőt.

- N-nem – makogom. Valószínűleg nem lehettem valami meggyőző, mert Alya felvonja a szemöldökét és közelebb hajol.

- Szóval igen? Tudtam!

- Miket beszélsz? – tol féle Adrien és Alya figyelme most rá irányul.

- Nem ismerem őt. Csak Katicaként. Ő sem ismer engem. Milyen szerelmespár ez? – nevet fel. – Még azt se tudják milyen az igazi arca a szerelmüknek!

Közelebb húzódik hozzám, átkarolja a derekam.

- Ettől olyan izgalmas.

Barátnőm úgy tűnik, megelégedik ezzel a válasszal, mert már el is rakja a mobilját és csillogó szemmel fordul hozzánk vissza.

- Kaphatok egy autógrammot mindkettőtöktől?

- Naná! – mondja Adrien és elveszi a felé nyújtott tollat. Pár percig csak forgatja a kezében, végül ráfirkantja az elé tartott papírra: „prrr, Paris"

A szemem forgatom, és ő vigyorogva átnyújtja nekem a tollat.

- Azt akartam, hogy eredeti legyen – magyarázza, miközben én leírom, hogy Katicabogár és az o betűre pöttyöket rajzolok.

- Hát téged tükröz, az biztos – nevetek.

Alya boldogan kapja el előlünk a lapot.

- Nekünk mennünk kell – intek a lánynak és Adriennel együtt kilépünk az utcára.

- Nem gondolod, hogy ideje nyilvánosságra hoznunk a kapcsolatunkat? – kérdezi mosolyogva.

- Hogy érted? Most mondtuk Alyának – ráncolom a homlokom.

- Mint Marinette és Adrien. A suliban. Alya és Nino előtt.

Megborzongok. Elképzelem barátnőm arcát, amint mondjuk, megpillant minket kézen fogva és magyarázatokat követel. Le sem fog rólam szállni. Bizonytalan mosolyra húzom a szám.

- Oké! – fújom ki a levegőt. – Rohanjuk a vesztünkbe!

Adrien fekete álarcán keresztül rám kacsint.

- Abban jó vagyok. 

Sziasztok, Bogárkáim! (ez nem tudom, mi volt :D) Itt az új rész, siettem vele, ahogy tudtam, remélem tetszik! ;) Remélem jó napotok volt! :) <3 Puszi!