A.

Verejtékben úszva riadok fel. Kalapál a szívem, alig kapok levegőt. Egy rossz álom, nyugtatom magam. Csak egy rossz álom. A homlokomra szorított kézzel felülök, képtelen vagyok visszaaludni. Lerúgom magamról Marinette takaróját. Ragaszkodott hozzá, hogy én aludjak az ágyában és ő a kanapén. Nem tudtam meggyőzni, hiába próbáltam. Felé pillantok, de a homályban csak a körvonalait látom. Olyan békésen és aranyosan szuszog, hogy mosolyognom kell. Felállok és vigyázva, nehogy felébredjen, lemegyek a fölszintre.

Már egy ideje egyedül vagyunk itthon, szerencsénkre Marinette szülei elutaztak a napokban. Nehezen is tudtuk volna kimagyarázni, hogy miért néz ki úgy a lányuk, mint akit majdnem agyon vertek és miért kell itt maradnom. Valameddig. Mert nem mehetek vissza. Oda soha többé. Fogalmam sincs, mi lesz velem, előbb utóbb le kell szakadnom Marinette-től. Nem maradhatok itt örökre. Haza jönnek a szülei, nem értenék a helyzetet, stb.

Kiveszek a hűtőből egy üveg szénsavas ásványvizet és a pultnak támaszkodva kortyolgatni kezdem. Élvezem, amint a sok buborék végigmarja a torkom. Marinette sose érti ezt. Ő utálja a szénsavas vizet, míg én a menteset nem bírom meginni.

A gyűrűmre pillantok. Megérdemlem egyáltalán? Marinette szuperhősnek való. Kedves, okos, nyíltszívű, bátor. De én? A munka oroszlánrészét mindig ő végzi, ha ő nem lenne, egyedül semmi lennék. Én nem tudom elkapni az akumát. Meg hát... a macskás szóviccekkel nem sokra megyek.

- Jól vagy?

Marinette áll a konyha ajtajában és álmosan dörzsöli az arcát.

- Hát persze.

Közelebb jön, és a szemembe néz.

- Ja – motyogja. – Szóval mi a baj?

Halványan elmosolyodom.

- Túl jól ismersz.

Megvonja a vállát és várja a magyarázatot. Felsóhajtok. Előtte felesleges titkolózni.

- Kétségeim vannak – kezdem, mire alig észrevehetően felvonja a szemöldökét.

- Mifélék?

- Csak... - küszködöm a szavakkal és idegesen a hajamba túrok. – Méltó vagyok én a talizmánom birtoklásához?

Marinette először pislogás nélkül bámul rám, aztán a plafon felé fordítja a tekintetét.

- Adrien. – Rám néz. – Nem ismerek mást, aki alkalmasabb lenne a Fekete Macska talizmán hordására, mint te.

Lehajtom a fejem. Nyitom a szám, hogy tiltakozzak, de mutatóujját az ajkamra téve, belém folytja a szót.

- Mondtam már: soha nem akarnék mást magam mellé társnak. Nélküled nem boldogulnék. Amikor Halálfej elrabolt téged, nagyon nehéz volt, nem is tudod mennyire. Hiányoztak a szóvicceid, a hülye poénjaid, a folyamatos flörtölésed, az egész karizmatikus lényed. – Kis nevetés hagyta el a száját, aztán magához ölel. Megszólalni sem tudok. Kicsit meglök.

- Hová tűnt az én cicám? Tessék már újra az az idegesítő, magabiztos, nyomulós Macska lenni, akit annyira imádok!

Végig simítok a hátán.

- Mond csak. Ezalatt a bő póló alatt, van rajtad valami?

Nevetve húzódik el tőlem és mutatóujjával belebök a mellkasomba.

- Na, erről beszéltem. Ez hiányzott. – Még mindig nevet.

- Ennyi volt csak a baj? – mosolyog kedvesen.

- Mondhatni. – Zavartan hunyorgok.

- Na, mi van még?

Határozottan megrázom a fejem.

- Semmi. Már semmi.

Gyanakodva néz rám, de nincs ideje bármit is mondani, ugyanis magamhoz rántva, megcsókolom.

Piros arccal húzódik el.

- Még nem válaszoltál a kérdésemre – susogom, és ajakamat végig húzom a nyaka vonalán.

- Milyen kérdés? – nyögi.

Kezem lekalandozik a hátán egészen a csípőjéig.

- Hogy van-e ez alatt a póló alatt bármi.

Elvigyorodom, amikor pipacsvörösen elhúzódik és lesüti a szemét.

- Van – motyogja.

Elindul fel a lépcsőn és követem. Fent aztán átölelem, és a fülébe súgom:

- Na, de meddig, hm?

Erre megfordul és látom, hogy most már ő sem bírja visszafojtani a mosolyát.

- Rád bízom – kacsint, mire vigyorogva felvonom a fél szemöldököm és magammal húzom az ágyba.

M.

Előbb felébredek, mint Adrien. Hatalmasat ásítok és hirtelen elvigyorodok, mert eszembe jut a tegnap éjszaka. Hirtelen hatalmas boldogság áraszt el és megremeg a gyomrom. Nem bírom abba hagyni a mosolygást. Felülök és a mellettem fekvő fiúra téved a pillantásom. Pár percig csak nézem békés arcát és összekuszálódott haját, aztán felkelek és magamra kapok pár darab ruhát. Lebattyogok a lépcsőn és egy müzlis tállal a kezemben telepedek le a tévé elé. Vagy ezer éve nem néztem semmit, bár úgy gondolom, jelenlegi állapotomban akár egy horror filmen is jókat mosolyognék.

Ám a csatornák között böngészve találok valamit, ami mégis képes letörni a jókedvem. Az egyik adón ugyanis magamat és Adrient látom, amint harcolunk. Vagyis ő támad, én pedig próbálok menekülni és védeni magam. A felvétel akadozik és remeg a kép, de így is tisztán látszik, hogy egymás ellen küzdünk. A kamera most a riporternőre fókuszál, aki idegesen hadarja az észrevételek és bizonytalan hangon kérdezi, vajon most bízhatnak-e Párizs két szuperhősében, vagy örökre elvesztettek minket. A következő felvételen más szemszögből mutatnak minket, Adrien épp erőszakosan magához húz és megcsókol. Emlékeztem erre. Megrázom a fejem és hallgatom a riporter hangját, aki azt taglalja, most akkor szeretjük, vagy gyűlöljük-e egymást. Járókelőket kérdeznek, a vélemények megoszlanak. Aztán hirtelen meleg érintést érzek a vállamon. Összerándulok és Adrienre bámulok, aki mögöttem áll és üveges szemmel nézi a képernyőt. Nem tudom, mióta állhat mögöttem, de valószínűleg mindent látott. Egy mozdulattal kinyomom a tévét.

- Adrien...

Nem mozdul, csak rám néz.

- Ez... tényleg megtörtént? – kérdezi rekedten.

Némán bólintok, nincs értelme hazudnom. Sóhajt és látom, amint a szemében könny csillog. Magamhoz húzom a kanapéra és ellenkezés nélkül ül le mellém. Úgy ölel át, mint aki most lát utoljára. A haját simogatom, akár egy anyuka a kisfiának. Légzésén hallom, hogy zokog, csak próbálja elfojtani. Nagyon sóhajtok.

- Adrien. Megtörtént. Kész, ez van, ezen már nem tudunk változtatni. Tudom, hogy nem te voltál, te engem önszántadból sohasem bántanál. Úgyhogy kérlek, próbálj meg ezen túllépni, tudom, hogy nehéz, de itt vagyok. Jól vagyok!

Felnéz rám, gyönyörű zöld szemei könnyben úsznak.

- Igazad van.

- Foglalkozzunk inkább azzal, ami előttünk áll – motyogom. – Például, hogy holnap elindulunk Halálfej ellen, valamint azt a sok hiányzást a suliból is el kéne intézni valahogy. – Behúzom a nyakam, ugyanis fogalmam sincs, hogy fogok ebből kimászni. Alya is hívott már egy csomószor, de mindig kinyomtam. Adrien ugyanígy Ninoval.

Adrien letörli a könnyeket az arcáról és nehézkesen elmosolyodik

- Valahogy pillanatnyilag Halálfejet könnyebbnek tűnik elintézni, mint szembenézni Ninoval.

- Pacsi – mondom és elképzelem Alyát, amikor majd legközelebb találkozunk. Uh.

Meg fogom kapni a magamét az biztos.

Itt is volna a következő :) Remélem tetszett ;) Figyeljetek, lenne egy kérdésem: jó ez nektek így, ahogyan írok? Mármint sok helyen olvastam itt wattpad-en, hogy sokan úgy gondolják, egy könyv ne álljon olyan sok fejezetből. Hát. Az enyém elég sokból áll. Gondolkoztam, hogy hát végül is szerintem ez nem baj, hiszen ezek "szösszenetek" meg ez, ha úgy nézzük két könyv egybe. (ugye már volt egy első rész) Gondoltam megkérdezlek titeket is, nektek mi a véleményetek, vagy zavar valami az írásommal kapcsolatban, mert most kicsit elbizonytalanodtam. További szép napot nektek! <3