M.

A busz össze-vissza ráz minket és mivel ülőhely nincs, állnunk kell. Minden egyes kanyarban nagyon közel kerülünk hozzá, hogy egy hatalmasat essünk. Elfehéredő bütykökkel szorítom a kapaszkodót, mellettem próbálnak a többiek is talpon maradni.

Amikor a busz végre, zötykölődve megáll, felemelem a szatyrom, amiben a jégkorcsolyám lapul. Adrien szinte ösztönösen kulcsolja rá a kezét az enyémre és hiába vagyunk együtt már majdnem egy hónapja, ettől az apró mozdulattól mindig liftezni kezd a gyomrom. Lesétálunk a buszról és a jégstadion felé visszük az irányt.

- Marinette... - hajol közelebb Adrien.

- Igen? – kérdezem, de Alya hirtelen megragadja a karunkat.

- Emberek, fotó!

Belemosolygunk a kamerába, aztán barátnőm végre elenged és Ninoval kicsit lemaradva követ minket.

- Mit szerettél volna mondani? – nézek Adrienre, de megrázza a fejét és mintha zavarban lenne.

- Nem fontos.

Felvonom a szemöldököm, de nem faggatom tovább.

A csarnokba érve megcsap a jól ismert hideg és mély lélegzetet véve tüdőzöm le. Eszembe jut egy csomó emlék, amikor kisebb koromban mennyit jártunk ide anyával. Imádtunk korizni mindketten és ez a mai napig sem változott.

Leülünk egy padra és felcsatoljuk a korikat. Az egyik csattal igazán meggyűlik a bajom, de végül sikerül beletuszkolni a lábam.

- Alya, te...? – nézek a barátnőmre, akinél nincs korcsolya.

- Én rá nem megyek a jégre! Kiskoromban koriztam utoljára és akkor is inkább estem. Inkább itt kint maradok, és majd csinálok sok képet meg levideózom, ahogyan eltaknyoltok! – a markába nevetett.

- Oh, ne aggódj, arra nem fog sor kerülni! – legyint nagyképűen Nino, aztán egy határozott mozdulattal a pályára lép.

- Jöttök? – biccent félénk, én pedig bólintok és megigazítom a kesztyűmet.

- Menj csak – int nekem Adrien. A jégre lépek és a hideg ellenére melegség jár át. Hátra nézek. Adrien meredten nézi a lábát, mialatt megteszi azt az egy bizonytalan lépést a felületen. A szemöldökét összevonja, az arca csupa koncentráció. Hihetetlenül aranyosnak találom. Amikor azonban felnéz és a tekintetében páni félelem játszik, támad egy másik gondolatom és majdnem elmosolyodom.

- Adrien... - suttogom, hogy csak ő hallja. – Korcsolyáztál már?

Összeszorítja a szemét és felsóhajt.

- Soha.

Elkerekedik a szemem.

- Nem mondod komolyan!

Hoppá, ezt nem gondoltam volna. Szóval Adrien apja nem tartotta fontosnak, hogy ezt a tudást a fia elsajátítsa.

- De, komolyan mondom.

- Na, mi van srácok? – siklik mellénk Nino és kérdőn néz ránk. Amint leesik neki a szituáció, döbbenten pislog Adrienre.

- Haver, nem tudsz korizni?

- Nem – a fiú kínosan mosolyog.

- Nino – fordulok felé – menj csak nyugodtan előre. Mi majd egy kicsit lassabban jövünk.

Ránk kacsint, aztán eltűnik a jégen csúszkáló tömegben. Adrien felé nyújtom kesztyűs kezemet.

- Gyere! – mosolygok. Megfogja a kezem és bizonytalanul megáll mellettem. Elindulunk, szépen lassan. Adrien botladozva próbál követni és nem tehetek róla, de annyira aranyosnak látom, hogy szinte lehetetlen magam visszafogni, hogy most azonnal össze-vissza ne ölelgessem. Megmutatom neki, hogy hogyan rakja a lábait, anélkül, hogy el ne essen.

Pillantásom Alyára téved, aki vigyorogva tartja felénk a mobilját és, amikor a tekintetünk összekapcsolódik, rám kacsint. Sajnos rá figyelek, és nem Adrienre, aki pont abban a pillanatban csúszik meg és engem is magával rántva hatalmasat esik. Mindketten a fenekünkre érkezünk és nevetnem kell meglepett arcán.

- Ne haragudj Marinette! – szabadkozik azonnal, de én csak nevetek. A könyökömre támaszkodva ülök fel, majd felállok és őt is felhúzom. Nehezebb, mint gondolnám, ugyanis mindig megcsúszik és szinte lehetetlen két lábra állítanom.

- Ezennel hivatalosan is megcáfolom, hogy a macska mindig a talpára esik – kuncogok, mire féloldalas mosoly jelenik meg az ajkán.

- Ahhoz kell a macskának egy bizonyos magasság, hogy a talpára tudjon esni.

Leporolja magát, majd kinyújtott kezem után nyúl.

- Túl csúszik - jegyzi meg, mire felnevetek.

- A jégtől mit vártál, de komolyan? 

Röhögve vonogatja a vállát.

Az első pár kört még nem tudjuk úgy megtenni, hogy ne esne el legalább egyszer, de minél többet megyünk, annál magabiztosabb a jégen. Most már a tempót is növeljük. Egyszer csak Nino fékezik le mellettünk.

- Srácok, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én innék valami meleget.

- Jó öltet! – biccentek és a kijárat felé indulunk.

Óvatosan odatipegünk az automatához, ahol kilométeres sor fogad bennünket. Amíg várakozunk, beszélgetéssel ütjük el az időt és én büszkén mesélem, hogy Adrien már sokkal jobban korizik. A fiú zavartan mosolyog, de ekkor kiabálás hangja hatol a fülünkbe. A sor elejéről jön. Átnyomakodunk a tömegen és egy vézna, nálunk talán egy évvel fiatalabb lányt látunk, akit három idősebb lány szekál. Mutogatva nevetnek a ruháján, a haján és összességében mindenén. Aztán az egyik magas, barna hajú lány kikapja a kezéből a gőzölgő poharat és egy laza csukló mozdulattal a földre önti, majd vihorászva elsétálnak onnan. Döbbenten nézzük a jelenetet.

- Figyeljetek... - kezdi bizonytalanul Alya – szerintem menjünk.

Adriennel összenézünk és szavak nélkül is tudom, mire gondol. Már csak idő kérdése, hogy Halálfej megérezze a negatív hullámokat és akcióba lendüljön. Beleegyezünk Alya ötletébe és miután átöltöztünk, kisétálunk a csarnokból. A buszon haza felé, mindannyian a gondolatainkba merülünk. Adrienre mosolygok.

- Egész jól koriztál.

Nevetve rázza meg a fejét.

- Oh, kérlek! Pocsék voltam.

- Nem, szerintem nem – erősködöm. A hajába túr és mosolyogva magához húz egy csókra.

- Srácok! Most komolyan? Kérlek!

Szétrebbenünk Nino felháborodott hangjára.

- Bocs, haver – veregeti vállba Adrien. Nino a szemét forgatja és átkarolja Alya derekát.

Amikor a busz megáll, elbúcsúzunk egymástól és Alya megígéri, hogy átküldi a képeket, na és azt a videót is, amikor Adriennel szinte egymásra estünk.

Nézem, amint Ninoval elsétál és melegség járja át a szívem. Olyan jó őket együtt látni.

- Egymásnak lettek teremtve – suttogom idiótán vigyorogva, mire Adrien a kezem után nyúl.

- Ahogy mi is, Bogárkám.

Mielőtt bármit reagálhatnék, hirtelen sziréna hangja üti meg a fülemet és rögtön utána emberek kiabálása.

A fejünk felett egy sovány lány lebeg a levegőben, kezében egy hatalmas pálca és, akire rámutat vele, annak borzalmas haja és ruhája lesz.

- Hol vagytok lányok? – süvölti a levegőbe, én pedig Adrienre nézek. Ugyanarra gondol. Megragadja a csuklóm és behúz egy sikátorba.

- Plagg, változtass át!

- Tikki, változtass át!

Egymásra meredünk a szuperhős ruhában. Odalépek hozzá és megcsókolom. A szeme csillog.

- Vessünk ennek véget! – mondom határozottan, mire játékosan elmosolyodik.

- Ahogy mindig. Csak utánad, Hölgyem.

Vége az első résznek

Haliii ^^  Itt hozom a következő rész, bár kicsit későn, ezért bocsánatot kérek! ;) Remélem tetszeni fog nektek, még ha kicsit rövidebb is, mint szokott lenni. Igen, mint látjátok, vége az első résznek. Ez nem olyan első rész, mint mondjuk egy trilógiánál, hanem olyan, amikor egy könyvön belül vannak elválasztva a részek. Remélem értitek. :D Na mindegy, a lényeg az, hogy továbbra is érkeznek részek és ugyanide fognak felkerülni. *_* Puszi nektek! <3