M.

Túl sokan vannak. Erre már az első tíz perc után rájövünk. Halálfejet keressük mindenhol, de egyszerűen eltűnt.

Az összes utca néptelen, romos, csak az akumatizált emberek és mi vagyunk ott. A karom már zsibbad a jojó folyamatos pörgetésétől, de meg kell védenem magunkat. Hirtelen megpillantom Alya anyukáját a behálózott emberek között. Borzasztó nézni, ahogy nekünk támad. Gyorsan végigfuttatom rajta a szemem, hogy mi lehet akuma. Először semmi feltűnőt nem vettem észre.

- Nézd, ott! – mutatja Macska. A nő karján vékony ezüstlánc tekergett, de most jobban hasonlított egy kígyóra.

- Foglald le! – kiáltom Macskának és megiramodom Alya anyukája felé. Mivel Macskára figyel, nem vesz észre. Csak amikor már késő. Letépem a csuklóját körbefonó karkötőt és nézem a lila pillangót, ami kiszáll belőle. A jojóm segítségével gyorsan elkapom, és megtisztítva útjára engedem. Macska viccesen integet utána, engem utánozva. Oldalba bököm, mire elneveti magát.

- Koncentrálj! – morgom bosszúsan, de nem hagyja abba a nevetést.

- Minek örülsz ennyire? – nézek rá szúrósan. Haveri stílusban átkarolja a vállamat.

- Bogaram, még élünk!

- Ne bízd el magad! – mondom mosolyogva és lesöpröm magamról a karját. Hirtelen egy hatalmas törmelék esik felénk, és csak azt érzem, hogy bennem szorul a levegő, aztán a földbe csapódom. Egy pillanatra elsötétül előttem minden, aztán homályosan pislogok fel a felettem térdelő Macskára.

- Jesszus, Katica! Jól vagy? – aggódó zöld szemébe nézek és feltápászkodom.

- Aha. Kösz – krákogom és köhögök a belélegzett portól. Ha ő nem lök félre, most csak egy placcs lennék a szikla alatt. Macska esetlenül meglapogatja a hátamat, aztán zavartan félre néz.

- Minden rendben? – kérdezem tőle.

Szótlanul bólint, és nem néz rám. Fogalmam sincs, mi járhat épp a fejében, de sajnos nem is kérdezhetek rá, mert máris támadnak ránk.

- Már kezdem unni – szűröm a fogaim között és Macska egyetértően bólint.

- Intézzük el ezt gyorsan! – kiáltja, és előre fut, otthagyva engem. Nézem, ahogy küzd, az izmai kirajzolódnak a ruhája alatt. Csupa erő. Már többször is belegondoltam, hogy ha nem lenne Adrien, minden bizonnyal engedném Macskának, hogy behálózza a szívem. Nem húznám fel azt a bizonyos falat, minden flörtje és kedvessége előtt. Keserű mosoly költözik a számra. Ahogy így jobban belegondolok, az a fal már nagyon régi. Csupa repedés és lepergett a vakolat. Néhány tégla is kiesett már a helyéről. Felújítsam? Vagy hagyjam, hogy az egész összedőljön?

- Hé, bogaram? Mi van veled? Földbe gyökereztél?

Macska hangja riaszt fel és megrázom a fejem. Futva indulok felé és beszállok a harcba.

- Halálfejet kellene megkeresnünk! – kiáltom felé. – Ha ő megvan, megállíthatjuk ezeket!

A fiú egyetértően biccent. Egy kattanás kíséretében összecsukja a botját és megragadva a csuklómat húzni kezd egy sikátor felé.

- Oké. Van új terved? – fejét enyhén félrebillentve néz rám. Mielőtt válaszolnék, beljebb húzom a sötétbe. Hallgatom a kinti csatazajt.

- Védekező stratégia – mondom végül. – Most ne a támadásra koncentráljunk, mert akkor teljesen ki fogunk merülni, mire eljutunk Halálfejig. Keressük meg. Közben, aki jön, azt hárítjuk, de nem támadunk, ha nem muszáj. Csak magunkat védjük.

- Imádom, hogy ilyen okos vagy! – hunyorog mosolyogva Macska. – Csak egy dologgal nem értek egyet.

- Mi lenne az? – kérdezem kíváncsian.

- Nem magunkat védjük.

- Hanem?

- Egymást.

Egy pillanatra döbbenten bámulok rá, de aztán eltolom magamtól.

- Nehogy ide gyere nekem még egyszer ilyen nyálas szöveggel! – mondom nevetve.

- Mert? Akkor mit csinálsz? – kérdezi kihívóan és közelebb hajol. A fejemet csóválva arrébb lököm.

- Felejtsd el! – kacagok.

Még közelebb jön, az arca pár ujjnyira van az enyémtől. Megdermedek. Érzem az illatát, a lélegzetét.

- Macska? – kérdezem bizonytalanul. Zöld szeme nem ereszti az enyémet.

Ott ülünk a sikátorban, alig pár centire egymástól és szinte egyikünknek sem tűnik fel a körülöttünk dúló káosz.

- Mond, Hercegnő – leheli olyan halkan, hogy nem hallanám, ha nem lenne olyan közel.

Nyelek egyet, nem felelek semmit. Elveszek a pillantásában; fűzöld szemét keretezi a fekete álarc. Kinyújtom a kezem és ujjaimmal óvatosan megérintem a bőrt a szeme alatt. Szinte nem érzek semmit a ruhámtól. A kezem visszahull az ölembe.

- Csak nem elvitte a cica a nyelved? – susogja Macska és egy félmosoly jelenik meg a szája sarkában. Válaszolnék, de nem tudok. Ugyanis a következő pillanatban ajka az enyémre tapad. A szemem döbbenten tágul kerekre. De aztán lehunyom a szemem és viszonzom bátortalan csókját.

A.

Ezt nem hiszem el. Megcsókoltam Katicát. Marinette-et. Akkor lepődöm meg igazán, amikor viszonozza. Karjait a nyakam köré kulcsolja, és én magamhoz húzom. Szorosan öleljük egymást. Nem tudom, hogy percek vagy pillanatok teltek-e el, de végül nagy nehezen elhúzódom tőle. A szívem zakatol, mint a vonat és beharapom az ajkam, nehogy elmosolyodjak. Katica megteszi helyettem. Olyan vörös, akár a ruhája és én sem bírom visszatartani a mosolyomat.

- Ez most mi volt? – kérdezi és lesüti a szemét. A baj csak az, hogy nem tudok válaszolni neki.

- Én sem tudom – motyogom. Elhúzódik tőlem. Zavartan pislog.

- Ja, jó. Értem – kínosan mosolyogva félre néz. – Gyere. Keressük meg Halálfejet.

Majd továbbra sem nézve rám, jojójával elhagyja a sikátort. A hajamba túrok és szitkozódom magamban. Ezt jól elszúrtam. Olyan tökéletes volt közöttünk a harmónia. Úgy láttam, hogy ő is élvezi azt az apró csókot. Hiszen viszonozta. Most biztos azt gondolja, hogy csak játszom vele. Bár ne hinné azt!

Hosszúra nyitom a botom és követem a házak tetejére. Egy darabig a fejemet forgatva keresem, aztán megpillantom, tőlem körülbelül tíz méterre. Párizs utcáit kémleli összehúzott szemmel. Mögé lépek és finoman megérintem a vállát. A gyomrom összeszorul, amikor megrázkódik és elhúzódik.

- Látod valahol? – kérdezem színtelen hangon.

- Nem – válaszol, felém se fordulva. Egy darabig csendbe burkolózunk.

- A botommal madártávlatba is megnézhetjük a várost – jut eszembe.

Komoran bólint.

- Igazad van.

Megfordul és közelebb lép hozzám, én viszont nem tudom, hogy reagálna, ha most megérinteném. Pár pillanatig szerencsétlenül állok mellette, mire megfogja a karom és a derekára helyezi. Érintésétől szaltót hány a gyomrom.

- Macska? Jól vagy?

- Mi? Persze! – térek gyorsan magamhoz és finoman magamhoz szorítom. Másik kezemmel hosszúra nyújtom a botom és a szél összeborzolja a hajam, amint hirtelen megindulunk az ég felé. Érzem, hogy szorosabban simul hozzám a levegőben és teljesen összezavarodom.

Amikor elég magasan vagyunk, megállunk, és mintha törökülésben ülnék, megtámaszkodom a fegyveremen, Katica pedig a combomra ül. Most akkor mi van? Na, most egyáltalán nem tudok kiigazodni rajta.

Kezét napellenző gyanánt a szeme elé teszi, úgy kémleli a várost. Aztán előremutat.

- Ott van!

Leengedem a botom, közben vigyázva tartom Katicát, nehogy baja essen.

És megindulunk az otthonom felé. 

Helló, bocsánat, hogy ilyen későn érkezik ez a rész, de ez az év végi hajrá valami rémálom. Na, remélem, tetszeni fog nektek és remélem, feldobtam pár ember napját. :) ;) <3 Köszönöm, ha elolvastad! *-*