- Remélem, most nem teszi bele azokat a hülye képleteket! - panaszkodott Alya az iskola udvarán. Mindössze tíz perc választotta el őket, hogy becsengessenek az első órájukra, amit a másodikban egy kellemes fizika dolgozat követett. - Te se tudtad megjegyezni őket, ugye? - tekintett kérdően és egyben reménykedve is barátnőjére.

- Hm? - zökkent ki Marinette gondolataiból.

- Marinette, hahó! Hozzád beszélek!

- Bocsi... csak egy pillanatig nem figyeltem... - mondta zavarodottan, mert nyilvánvalóan fogalma sem volt arról, hogy Alya miről magyarázott neki az elmúlt negyedórában.

- Igen?! Akkor mond, mit kérdeztem az előbb! - szólt most már kissé dühösen Alya és kezdte azt érezni, hogy barátnőjéből egy zombit faragtak az elmúlt 12 órában.

- Ööö... azt, hogy tanulunk-e együtt suli után...? - kérdezte bizonytalanul.

- Úgy tudtam! Mégis minek beszéltem egészen idáig, ha egy szavamat sem fogtad fel!?

- Alya, én tényleg sajnálom, de...

- De mi? Ki vele, most már tudni akarom!

- Hát... tudod, tegnap mi történt reggel az osztályban...

- Igen, elestél Adrien táskájában. És még mindig ezen rágódsz? De hát ő is mondta, hogy nem történt semmi. Marinette, ezt abba kéne hagynod! - szólt az eddiginél valamivel barátságosabban Alya.

- Nem, most nem erről van szó. - Alya kíváncsi szemekkel nézett Marinette-re.

- Na jó, ha nem Adrienen jár az eszed, akkor már én sem segíthetek. - legyintett Alya.

- Emlékszel Adrien tavalyi szülinapjára? - kérdezte bátortalanul Marinette.

- Hogy ne emlékeznék? - mondta olyan nyilvánvalóan, mintha ez lenne az eddigi legfrissebb emléke.

- És amikor Adrien azt a sálat hordta, amit én csináltam?

- Á, most már értem, akkor idén ezért nem adtál neki semmit - nevetett Alya.

- Nem, nem azért... Illetve igen, lehet, hogy azért... viszont tegnap kötöttem neki egy sapkát.

- Micsoda!? Na akkor ez már csak rajtad áll, csajszi! Add neki oda minél hamarabb!

- Jó, de mégis mit mondjak neki?

- Egyszerűen csak az igazságot. Hogy te csináltad.

- De ez még nem elég! Szerinted mit fog gondolni rólam, ha csak úgy odaállítok elé az egyik szünetben és azt mondom, hogy "Szia Adrien! Ezt neked csináltam!"? - mondta ironikusan.

- Semmit. Azt, hogy kedves vagy és akkor talán el is hívhatnád valahova... - mosolygott sejtelmesen Alya.

- Én...? Hogy elhívjam valahova? De hát még egy ajándékot se vagyok képes odaadni neki! - kesergett Marinette némi csalódottsággal a hangjában. Ekkor becsengettek és a két barátnő elindult az osztályteremhez vezető lépcsőn. Amikor beléptek az osztályba, a padok már félig megteltek hol izgatott, hol vidám, hol álmos osztálytársaikkal. Ám Marinette továbbra is nyugtalan maradt. Adrien és Nino még nem érkeztek meg, így a lányok különösebb fennakadás nélkül elfoglalták helyüket az üres pad mögött. Lassan a fiúk is befutottak és Marinette-et ismét elfogta az a különös szorongás.

- Nyugi már - lökte oldalba Alya, azonban Marinette kedve nem javult.

- Jó reggelt, gyerekek! - lépett be a terembe Miss Bustier, az osztályfőnök.

- Jó reggelt, tanárnő! - hallatszott az osztály együttes köszönése.

- Majd szünetben odaadod neki, oké? - suttogta Alya.

- De én... képtelen vagyok rá! - nyöszörgött Marinette.

- Dehogynem, menni fog az! - próbálta lelkesíteni.

- Nem fog menni! Ezzel te is tisztában vagy Alya! Tudod, milyen vagyok Adrien közelében...

- Fogadok, egész éjjel fent voltál, hogy ezt befejezd!

- Ha...? Ezt meg honnan veszed?

- Látszik a szemeden. Akkora karikák vannak alatta, mintha egy szemhunyásnyit sem aludtál volna.

- Talán mégis igaza volt Fe... - harapta el Marinette csüggedten az utolsó két szót.

- Kinek?

- Ja... senkinek, tudod, csak néha anyukám bejön a szobámba és ha látja, hogy még mindig nem vagyok ágyban, egy kicsit mérges szokott lenni. - mondta zavartan. - Persze én mindig mondom neki, hogy fontos, halaszthatatlan dolgom van. Főleg amikor elkap az inspiráció.

- Fogadd meg anyukád tanácsát most az egyszer, Marinette, és ne fáraszd ki magad szándékosan!

- Rendben! Igazad van. De most az egyszer muszáj volt fennmaradnom, hogy...

- Hogy befejezd Adrien ajándékát, tudom - szakította félbe Alya. - De ha tényleg ennyi energiádat belefektetted, akkor miért nem adod oda neki?

- Én szeretném, csak hát... minden egyes alkalommal, amikor meglátom, elakad a lélegzetem és össze-vissza hadoválok...

- Miss Dupain-Cheng, Miss Césaire, a táblára is figyelhetnének fecsegés helyett! - szólt az osztályfőnök.

- Elnézést, Madame! - mondta Alya és Marinette egyszerre, majd kényszeredett arccal elővették jegyzetfüzetüket és szorgosan elmerengtek a táblán szereplő szavakon.

- Menj már! - unszolta barátnőjét Alya az ebédszünetben. Marinette remegve tartotta kezében a tegnap kötött sapkát, miközben folyamatosan azt hajtogatta, hogy neki ez nem fog menni. Alya viszont akciót akart, ráadásul mindenkinél jobban szerette volna, hogy egyszer Marinette és Adrien egy pár legyenek. Ezért megragadta a lány kezét és szó nélkül magával húzta, egészen addig az oszlopig, amely mögött Adrien és Nino beszélgetett. Ott aztán megállt, majd egy utolsó bátorító pillantást vetett Marinette-re, mielőtt az örök barátság nevében egyszerűen csak kilökte a fiúk elé és remélte, hogy a terve jól sül el. Azonban Alya nem számolt barátnője ügyetlenségével, ugyanis Marinette volt a legkétbalkezesebb ember, akit valaha ismert. Míg Alya az oszlop rejtekéről figyelte az eseményeket, Marinette szabályosan felbukott a saját lábában, amint meglátta Adrient a tulsó oldalon.

- Jól vagy, Marinette? - kérdezte Adrien és azonnal odalépett a lányhoz, hogy felsegítse.

- Mi....? Én....?! Én teljesen lol vagyok..., vagyis... jól vagyok! - nevetett kínosan.

- Biztos? - Adrien gyengéden megfogta Marinette vállát, majd hagyta, hogy a lány félénken rátámaszkodjon és segített neki felállni. Marinette ijedt képet vágott, miközben Adriennel egymásba karoltak és csupán néhány centiméter választotta el őket egymástól. Úgy érezte, mindjárt elájul. Adrien valahogy megérezhette, hogy nincs jól, ezért felajánlotta, hogy az iskolanővérhez kíséri.

- Nem, én tényleg... jól vagyok... - ekkor Adrien megpillantott valami kéket a földön.

- Ezt elejtetted - szólt, miközben lehajolt, hogy felvegye a kötött sapkát, majd odanyújtotta Marinette-nek.

- Ó... igen... ezt, tulajdonképpen... neked akartam adni... -nyögte ki végül Marinette és legbelül érezte, hogy ezt már rég meg kellett volna tennie. Arcát lesütötte és kíváncsian várta Adrien válaszát.

- Nekem...? Nagyon köszönöm! De akkor én is tartozom neked valamivel - ragyogott Adrien tekintete. Marinette először teljesen ledöbbent a váratlan fordulatra, majd a fiúra nézett és rögtön visszamosolygott rá.

- Dehogyis! Te nem tartozol semmivel! Inkább nekem kéne elnézést kérnem... - szólt Marinette szomorúan. Adrien meglepett arcot vágott. - Tudom, hogy már több hónapja volt a szülinapod..., de elfogadnád ezt ajándékként? - Adrien továbbra is meglepett arccal bámult a lányra. - Sajnos akkor nem volt időm ezt elkészíteni... - szegte le a fejét ismét Marinette.

- Nem számít, hogy mikor adtad oda, ha szívből jön, Marinette! - Marinette ledermedt arccal felnézett Adrienre, aki megfogta a lány kezét, majd rámosolygott. Marinette ettől csak még jobban zavarba jött, arca rózsavörös volt.

- Ezek szerint... tetszik...? - próbált utolsó leheletével megszólalni és bizakodva tekintett Adrienre.

- Ez a legklasszabb ajándék, amit szülinapomra kaphattam! - nevetett Marinette-re. Ekkor a lány is elkezdett nevetni és hálás volt a fiúnak, amiért ilyen természetesen kezelte ezt a helyzetet. Nevetésüket a csengő szakította meg. Marinette lassan, bátortalanul el is indult az osztályterem felé.

- Marinette! - fordult a lány a hang irányába. Adrien mélyen a szemébe nézett és végtelen hálát sugárzott. - Köszönöm! - mondta halkan, majd a sapkával a kezében az osztály felé vette az irányt. Még utoljára rámosolygott Marinette-re, amikor elhaladt előtte. A lánynak ez volt az utolsó csepp a pohárban. Lábai elengedték és egyenesen Alya karjaiba zuhant, aki már lesben állva várta ezt a pillanatot.

- Nem megmondtam, hogy Adrien mindennek örül, amit tőled kap? - kuncogott és megpróbálta felállítani barátnőjét.

- Alya...?

- Hm?

- Mondd, hogy ez csak egy álom volt...! - mondta kábultan Marinette.

- Igen! A legszebb álmod a világon! - mosolygott.