,,Egyszer csak felmondta a lábam a szolgálatot. Ezt követően karokat éreztem magam körül, amik erősen tartottak. Felnéztem és észrevettem, hogy Adrien tart a kezében, visz az ágyhoz.
Zavarba jöttem mint álltalában, de csak valami értelmetlenséget nyögtem ki, majd elsötétült a világ."

~Adrien~

Marinette majdnem elesett. Szerencsére Macskának köszönhetően jók a reflexeim így elkaptam és a legközelebbi kanapéra vittem. Karjaimba tartottam, teljesen átöleltem, de úgy reszketett egész teste mintha kabát nélkül vinném kinnt a hidegben.
Lefektettem, majd rohantam a konyhába egy tál hideg vízért és valamilyen kendőért. Óvatosan letettem a nappaliban lévő kis asztalra tálat, majd a rongyot beleáztattam a hideg vízbe, kicsavartam és Mari arcát törölgettem vele.
- Hol tarthatják a lázmérőt?-kérdeztem hangosan magamtól de meglepetésemre válasz is érkezett.
- Azt nem tudom de éhes vagyok. Adj camambertet Rómeó!- nyafogott kis kwamim.
- Sajnálom Plagg teljesen elfeletkeztem rólad.- kértem bocsánatot, majd a kezébe nyomtam egy nagy darab sajtot.
- Főnök nem gondolod, hogy szólni kéne a szüleinek? Nem maradhatsz itt
éjjel nappal!- kérdezte miután befalta egy pillanat alatt a sajtot.
Sajnos kis haspók "macskámnak" igaza volt. Kell valaki aki egész nap vigyázhat a lányra, de nem volt szívem csakúgy ott hagyni. Tudtam ha valakit küldenek a szülei vagy ők maguk jönnek, az sokkal jobb, de akkor is....
Nem sokat gondolkodhattam ezen a kérdésen, mert megcsörrent Marinette telefonja. Az anyukája hívta.
- Hát...akkor már nincs visszaút.- mondtam majd felvettem a telefont.
- Szia drágám! Megkaptad az üzenetem? Hogy vagy?- hallottam Mrs. Dupain-Cheng kedves hangját.
-Ha-hallo! Adrien Agreste vagyok, Marinette osztálytársa.
- Szervusz Adrien! Miért te vetted fel a telefont?- a kérdést feltéve megváltozott a hangja. Már nem a kedves, melegszívű édesanya volt, hanem egy rémült szülő, aki félti a gyerekét.
Basszus el se terveztem mit mondjak. El kell mondjam, hogy Mari lázas, de nem mondhatom, hogy én kísértem haza, mert sírt. Bravo Agreste!
- A-Adrien ott vagy?
- Igen...Elnézést. Hazakísértem a lányát, mert....nagyon lázas lett. Még valahogy eljöttünk idáig, de sajnos itt a házban elájult. Lefektettem a kanapéra és hidegvizes borogatást tettem a homlokára. Nem volt szívem egyedül hagyni, ezért itt maradtam. Remélem nem baj!- foglaltam össze az eseményeket, persze egy két ici-pici változtatással.
- Jaj!- hallottam a megtört hangot.- Köszönöm! Máris indu...- sajnos a mondatot nem tudta befejezni. A telefonon át is jól lehetett hallani mit mondanak be a tévében.
- ,,Ne mozduljanak ki a házból! A hóvihar egyre erősödik! Hamarosan eléri Párizst is!"
Gyorsan az ablakhoz futottam, már láttam is a fekete felhőket és az első hópelyheket.
Megijedtem. Ha apámék is észreveszik, eljönnek, mielőtt késő lenne és hazavisznek. Nem hagyhattam egyedül.
- Mi történt?- hallottam Mr. Dupain-Cheng hangját a telefonból.
Marinette anyukája gyorsan elmondta mi történt, majd elkezdtek gondolkodni, hogy mit tegyenek.
Hirtelen bevillant egy ötlet. Ha szerencsém van nem jutok ki innen egy darabig, így Marival tudok maradni.
- Esetleg én vele maradhatok, ha úgy jó!- ajánlottam fel és nagyon reméltem, hogy beleegyeznek.
- Nem Adrien, nem kérhetünk vagy várhatunk el tőled ilyet!
- De nagyon szívesen maradok ha kell! Nem akarom így itt hagyni!- lehet kicsit hangosabban vagy reményvesztettebben mondtam a második mondatom a kelleténél, de nem akartam elmenni. Marinette még mindig reszketett.
- Adrien nagyon hálásak vagyunk! De biztos vagy benne?
- Igen! Van esetleg valami ami segíthet?
- Egy tea!- hallottam a szülők válaszát. Elmondták hol találom, és hogyan kell megcsinálni, valamint, hogy mennyit igyon.- És mégegyszer köszönöm! Nem is tudom most mi lenne. Érezd otthon magad. Amint tudok megyek, de ez a hóvihar...
- Ne aggódjon, minden tőlem telhetőt megteszek!- ezután elköszöntem és visszafordultam a lányhoz.
Egy ideig még törölgettem a homlokát, de megrebbentek a szemei. Lassan kinyitotta őket, majd kis fokuszálás után elkerekedet szemekkel nézett rám. Nagyon aranyos volt.
-A-A-Ad-Adrien te hogy? Mikor? Hogyan?-kezdett bele erőtlenül.
- Nyugodj meg!- kezdtem csitítgatni.- Nem emlékszel?
- Mármint mire?- kérdezett vissza de egy másodperc múlva láttam rajta, hogy minden az eszébe jutott és újra fátyolos lett a tekintete. Ismét átöleltem, de most nem ölelt vissza. Csak odakuporodott az ölembe, mint egy kiscica.

~Marinette~

Mély álomtalan alvásba mélyültem. Nem számított semmi. Csak azt éreztem hogy fázok. Felébredésem oka is egy hideg dolog volt, amit a homlokomon éreztem. Kinyitottam a szemem és Adrient láttam meg. Nem is Marinette Dupain-Cheng lennék ha nem kezdtem volna el dadogni
-A-A-Ad-Adrien te hogy? Mikor? Hogyan?
- Nyugodj meg. Nem emlékszel?
- Mármint mire?- a kérdésem fölösleges volt, ugyanis egy pillanattal később eszembe jutott minden. Fáztam. Gyenge és magányos voltam. Nem volt ki megvígasztaljon. A szüleim a mamámnál és Katicára is számítanak. Én nem akartam de a könnyeim újra eleredtek. Adrien átölelt, én meg odabújtam hozzá.
Kis idő múlva a kíváncsiságom győzött és egy kérdés foglalkoztatott: 
- Vajon miért van itt?- sajnos, csak ezután jöttem rá hogy hangosan is kimondtam. A fiú egy ideig kérdőn nézett rám szép zöld szemivel, majd egy kis mosoly jelent meg az arcán. Kezembe nyomott egy teát és mindent elmesélt.
- Szóval most össze leszünk zárva pár napig.- fejezte be mondókáját. Lefagyva ültem az ágyon. Mély megdöbbenésemből egy mobil csörgése rántott ki. A fiú felvette a telefont és elvonult.
Ekkor kis édes hangocskát hallottam a hátam mögül.
- Marinett nagyon megijeszetettél!- bújt az arcomhoz aranyos kwamim.
- Nyugi Tikki, semmi baj!- simogattam meg kis buksiát.
- Gondolom tudod, hogy össze vagy zárva életed szerelmével és csak azért, mert nem akart egyedül hagyni?- tájékoztatott a kis lény.
- Té-tényleg? Nem a hóvihar miatt maradt?
- Nem te kis butus. Simán elmehetett volna. Én is arra ébredtem, hogy telefonál a szüleiddel.- röppent egy kis sütivel vállamra, majd elmesélte mit mondott szó szerint.
Társalgásunkat léptek zaja zavarta meg. Adrien közeledett, így kis barátnőm kénytelen volt copfjaim biztonságába menekülni
- A "körülményeket tekintve" megengedték, hogy itt maradjak!- jött mosolyogva felém, de nem ért el hozzám ugyanis az ablak berobbant és egy akumatizált alak közeledett.
- Marinette nagyon megbánod, hogy ellenem fordítottad Adrient!
Én és a szőkeség is lefagyva néztük a jelenetet, de hirtelen felemelkedtem az ágyból és az akumatizált lény már szökni is készült velem.
- Chloé ne tedd!- hallottam magam mögül a fiú hangját.
Már következett is a monoton szöveg,  amit őszintén, nagyon unok.
- Az én nevem nem Chloé, hanem Szilánkszív!
Egy piros, ujjatlan, estélyi ruhát viselt. A vállához átlászó, mégis csillogó, bokájáig érő egyenes anyagdarabok voltak erősítve a ruha "ujja" ként. Hasonlított egy olyan ajtóra erősíthető függönyféle ugyanilyen hosszú, bár műanyag csíkokból álló akármire.
Egy gyors rántást éreztem magamon és csak annyit láttam, hogy Tikki kiesik a copfjaimból. Utánakiáltottam, de az az erő amivel Szilánkszív tartott és húzott erősebb volt. Be kellett csuknom a szemem olyan gyorsan mentünk. Mikor következőre kinyitottam az Eiffel torony tetején voltam.
- Na nézzük meg mennyi ideig kell eljátszanom veled mire Katica és Macska megjönnek.- mondta és egy pillanattal később erős ütést éreztem a hasamnál majd a becsapódás miatt éles fájdalmat a hátamnál.

Sziasztok!😊
Remélem tetszett ez a rész is!
Ha jól számolom még ma hozom a következőt, csak segítenem kell egy bútor összeszerelésében ezért nem biztos hogy korán.
Építő kritikákat szívesen elfogadok.
További szép napot!🐞

Annalulu