~Dupain-Cheng lakás~

- Köszönöm, hogy itt maradhat!- ölelte meg Sabinet Emily.
- Ne butáskodj! Érezzétek jól magtokat! Remélem minden rendbe jön!- szorította meg barátnője kezét Mrs. Dupain-Cheng.
- Nagyon úgy tűnik!- mosolygott.- Na gyere Adrien, adj egy esti puszit!
- De anya már tíz éves vagyok!
- Soha nem leszel túl öreg, hogy megpuszild az anyukád!- túrta össze fia haját.
Gabriel és Emily veszekedései akkoriban kezdődtek, de úgy tűnt, meg tudják oldani. Akkor este is egy színházba mentek, így Adrient Marinette-éknél hagyták.
- Mi legyen ma a vacsora?- fordult Sabine a gyerekekhez, miután az Agreste házaspár távozott.
- Lasagne!- mondták egyszerre.
- Összebeszéltetek?- kuncogott az anyuka.
- Igen!- válaszolt hetykén Mari, majd elindultak szobájába.
A lány szobája szinte semmit sem változott az évek alatt, mindössze egy új varrógép és próba baba került be. Iróasztalánál és ágyánál a fala tele volt közös képeikkel, egészen négyéves koruktól, hogy találkoztak. Már nagyobbak voltak, így Adrien nem mondogatta, hogy ha nagy lesz feleségül veszi, hősbunkerük már eltűnt, vicces emlékként gondoltak vissza játékaikra, habár jelmezeiket titkon még megtartották fegyvereikkel együtt. Marinette lándzsája ott csücsült szekrényében a csápos hajpántja és katicamintás álarca mellett, amit valamivel karácsony után készített. Adrien is megőrzött mindent, saját fekete álarcával.
Akkor este viszont a fiúnak nem volt kedve játszani.
- Mi a baj?- ült mellé barátnője.
- A szüleim....mostanában nagyon sokat veszekednek. Anyát zavarja, hogy apa annyit dolgozik. Az a baj hogy igaza van! Sosincs velünk, egyre többet utazik! Mindig megígéri, hogy ha visszajön akkor egy hetet minimum otthon tölt és nem dolgozik, de sosincs így! Megváltozott!
- Sajnálom!- ölelte meg.- De lehet ez nem sokáig lesz így! Lehet, hogy egy nagyszabású divatbemutatón dolgozik, és ha végez, akkor lesz ideje rátok! Hiszen ma is elmentek színházba!- mosolygott kedvesen.- De akármi is van, én mindig itt leszek neked! Te is nekem?- tartotta kisujját az eskühöz.
- Mindig!- kulcsolták össze ujjaikat.
- Akkor jöhet egy játék?- emelte fel kontrollerét a lány.
- Legyőzlek, ha nagyon szeretnéd!
- Eddig négyszer sikerült és ma nincs szülinapod!- boxolt a fiú karjába.

°°°°°
~négy évvel később~

Emily és Gabriel között a viták folytatódtak, egyre kevesebb időt töltöttek együtt békésen. Mr. Agreste teljesen megváltozott, rideg lett és nem törődött családjával. Emily melegsége töltött be minden hiányzó lyukat fia életében, de fáradt.
- Nem tudom mi lesz így Sabine!- zokogott barátnőjének.
- Semmi baj Emily!- simogatta hátát.
- A legrosszabb, hogy Adrien egyre többet tud! Nem tudok mindent elrejteni előle! Az apja még vele is mogorva.
- Dehát teljesen másmilyen volt a gimnáziumban!- emlékezett vissza Mrs. Dupain-Cheng.
- Ez öt éve kezdőthetet nagyjából, de....már nem tudom mit tegyek!
- Mit szólnál, ha Adrien ideköltözne ideiglenesen? Mondd neki, hogy munka ügy miatt el kell repülj mondjuk két hétre! Addig nálunk lehet, Marinettetel úgy is jól meglesznek! Addig próbáljátok megoldani a problémát, de ha nem változik semmi.....Akkor fogdd a cuccod és Adrient és költözzetek ide! Jöhettek hozzánk is, vagy a szomszédba, úgy is eladó egy lakás! Mi mindig szívesen látunk!
- Nem fogadhatok el ekkora szívességet! Nem hozhatom ide nektek Adrient két hétre!
- Emily!- fogta kezei közé a nő arcát.- Ez nem szívesség! A legfontosabbak most ti vagytok! Adrien miatt ne aggódj!
A két fiatal csalódottan, már-már sokkos állapotban csukták be a csapóajtót.
- Látod!- szólalt meg percek múlva Adrien.- Mondtam, hogy vége lesz! Anyáék el fognak válni!
- Adrien!- fogta meg a srác arcát.- Annyira sajnálom!- törtek elő könnyei és szorosan átölelte barátját.
A srác is rendesen küszködött, hogy ne kezdjen sírni. Csak csendben ölelte Marit, miközben azon kattogott, hogy mit is tehetne. Egy ideje már nem szeretett hazajárni, minden délutánt a Dupain-Cheng házban töltött, hogy csak este kelljen abban a nagy házban lennie.
Hirtelen ötlettől vezérelve felállt és lesietett a szülőkhöz.
- Adrien?- nézett értetlenkedve fiára a még mindig vörös szemű anyuka.
- Ne menjünk többet haza!- jelentette ki egyszerűen.
- Tessék?
- Mindent hallottunk! Anya, kérlek ne tedd azt, amit Sabine javasolt! Mármint részben ne tedd! Menjünk haza, pakoljunk össze és tűnjünk el már most!
- Hogy mondod?
- Tudom, hogy szereted apát, de megváltozott! Nem kell nekünk! Csak költözzünk el! Tudom, hogy veszekedtek, folyton veszekedtek és sokat sírsz! Mindent tudok! Anya, ha azt fontolgatod, hogy két hét múlva elöltözünk, akkor kérlek ne halogasd! Tegyük meg most!- mosolyodott el kedvesen
Adrien szemeiben elszántság és megértés csillogott. Mrs. Agreste csak nézte egy ideig, és nem tudta hova tenni fia szavait.
- Köszönöm!- ölelte végül magához fiát.
- Sabine, itt maradhatna Adrien ma estére?
- Persze!
- Fiam hazamegyek és elkezdek pakolni! Holnap délután pedig a cucokkal együtt eljövök érted!
- Maradjatok itt majd! Nem lenne jó, ha egyedül lennétek!
- Megveszem azt a lakást, amiről beszéltél, és itt leszünk a közeletekben! Köszönöm Sabine! Köszönök mindent!- állt fel.- Jó éjszakát, és holnap jövök!
Emily miután becsukta maga után az ajtót realizálta csak, hogy mit is tett. Beleegyezett abba, hogy elválik a férjétől, a férfitól, akit szeret és a gyereke apjától. Akkor jött csak rá, hogy milyen súlya is van azoknak a szavaknak, amiket pár perccel azelőtt ejtett ki.
- Mit tettem!- suttogta maga elé, amikor beült kocsijába.
Végiggondolta vitáikat, hogy mennyit sírt és, hogy mennyire véget szeretne ennek vetni nem csak a maga, de fia érdekében is. Habár fájt, elhatározta magát és elindult utoljára az otthonának nevezett Agreste villa felé.
- Hol van Adrien?- kérdezte Gabriel kimérten, amikor hazaért.
- Marinette-éknél maradt!- válaszolta érzelemmentes hangon, mintha csak egy falhoz beszélne.
- Holnap reggel fotózása lesz! Itthon kéne legyen!
- Nem megy!
- Tessék?
- Lemondom a fotózását még ma este! De nem csak ezt, hanem az összeset! Nem varrsz többet ekkora terhet a fiam nyakába!
- A fiad?! Ő az én fiam is!
- Valóban? Erről őt is megkérdezném a helyedben!- válaszolt és element szobájába.
Elővette az összes bőröndjét és belerakta összes ruháját, pipere cuccát és azokat a számára kedves tárgyakat, amiket nélkülözhetetlennek tartott. Miután végzett, ugyanezt megtette fia holmiával is. Berakta a kedvenc játékait is.
- Mit csinálsz Emily?- nyitott hirtelen be Mr. Agreste.
- Pakolok.- felelte szárazon.- Holnap elköltözünk Adriennel!
- Hogy mondod?- hűlt el a férfi.
- Elköltözünk! Adrien bármikor meglátogathat itt, ha akar, előre egyeztetéssel te magad is elhozhatod! Mint mondtad a te fiad is, de nem kényszerítek rá semmit!
- Beszéljük ezt meg!
- Ezt tettem az elmúlt években! Megbeszéltem veled!- törtek végül elő könnyei.- De ennek vége!- zárta le az utolsó bőröndöt.- Nem teszem ki ennek többet Adrient! A folytonos vitáink....én már belefáradtam!- vette kézbe fia poggyászát, hogy átvigye saját szobájába, de férje az ajtóban megfogta karját.
- Eressz!- csillant meg vörösen szeme.- Tudod milyen vagyok! Nem hiába tudok hatni az érzelmekre, hisz én magam is nagyon hevesen élem meg őket!- nézett pávatollas brossára, majd újra Gabrielre.
A férfi arca fehérré vált, és eleresztette feleségét. Mrs. Agreste bevitte szobájába gyermeke holmiját. Utálta magát azért, amit mondott, de nem volt más választása. Csak ült a sötétben és azon gondolkodott, hogy igazából mit is tett és mindezt milyen gyorsan. Nem érezte, hogy maradása lenne a házban, akár csak egy éjszakára is.

°°°°°

Fél év telt el Emily és Adrien elköltözése óta. Természetesen a nő egyből megvette a Sabine által említett lakást, és egy hét alatt beköltöztek, azt a hét napot pedig a Dupain-Cheng család vendégeiként töltötték.
Habár Emily az elején rossz kedvűbb volt, a hat hónap során teljesen kivirult. Boldog volt fiával, közel jó barátokhoz, nem kellett ennél több. Adrien is felszabadult lett. Nem kellett modellkednie, normális gyerekként járhatott iskolába. Gabriel sem kereste őket, ami külön sokat segített Emily javuló kedélyállapotán.
Minden olyan felhőtlen volt életükben, hogy nem is gondolták, bármi képes lenne ezt tönkre tenni. Egyik este azonban Adrien sírva szaladt fel Marinettehez.
- Mi történt?- ijedt meg a lány a berontó fiú láttán, aki csak hozzászaladt és szorosan magához ölelte.- A-Adrien mi történt?- kérdezte még mindig meglepődve, ám hangjában aggodalom is csillogott.
- Amerikába költözünk!- mondta hangosan, fájdalommal tellt hanggal.
- Tessék?- kerekedtek el Marinette szemei is.- D-de mennyi időre?
- Anya ott kapott állást és....minimum tíz évet ott leszünk és....Marinette én ezt nem akarom!- szorította még erősebben magához.
- De......ezt mégis....mikor, hogyan?!
- Anya azt mondta nem mert eddig szólni, viszont....három nap múlva utazunk és....- csuklott el hangja.
- N-ne!- kezdtek csordogálni könnyek Mari arcán is.- Ez nem lehet! Nem!
A pillanatot Sabine és Emily zavarta meg.
- Adrien, nem szaladhatsz el csak így!- ment volna közelebb fiához Mrs. Agreste, de Adrien csak elfordult.- Kérlek értsd meg, ha tehetnék máshogy, nem mennék!- érintette meg fia vállát, aki csak hátrébb lépett, figyelve arra, hogy Marinette-et is magával húzza.
A lány korához képest nagyon inteligens volt, így felismerte, hogy mi az egyetlen dolog amit tehet.
- M-ma itt aludhatna nálunk Adrien?- nézett könnyes szemekkel a két anyukára. Érzései ellenére higgadtan kérdezte ezt, azonban belül tombolt.
- Ha szeretne nyugodtan!- válaszolt kedvesen Sabine, kezét Emily vállára téve.- Hagyjuk egyedül őket!
Az asszony bólintott és kiment.
Adrien és Marinette végül mind a három napot és éjszakát egyedül töltötték. Ki akartak élvezni minden pillanatot, de az idő így is túl gyorsan telt, hamar eljött a búcsú pillanata.

Annalulu🐞