- Ki volt az, aki odajött hozzánk ma? - nézett rá a lány, szerelmére.

- Csak, egy senki - vette fel a cipőt Adrien.

Marinette nem akart tágítani, nem hagyhatta kisétálni azon az ajtón.

- Ő volt Gabriel, ugye? Az apád, akitől mindig féltettél minket - suttogta, de a fiú pillanatnyi zavarából már tudta is a választ.

Adrien felkapta magára a kabátot és kinyitotta az ajtót.

- Ne tedd! - nyúlt utána Mari és éppen csak elkapta még. Nem értette miért teszi ezt Adrien, hiszen annyira szeretik egymást. Tudta, hogy Adrien apja sosem nézte jó szemmel, hogy egy közembert választott a fia, de a fiú kitartott a lány mellett. Egészen a mai napig.

Adrien a lány felé fordult és szorosan magához ölelete, majd megcsókolta.

- Bocsáss meg - motyogta.

Ellökte Marinette-t és egy villámgyors mozdulattal, kívülről bezárta az ajtót. Ki fog tudni jutni. Hívja Nino-t, vagy Ayla-t, ők majd segítenek neki. Viszont ő akkor már nem lesz itt. Ma az apja félre hívta a parkban. Megfenyegette, hogy a családja fogja bánni, ha nem megy vissza hozzá. Így Adrien döntött.

Marinette a földön ült és zokogott. Nem dörömbölt az ajtón utána, hogy nyissa ki, hogy ne menjen. Nem tett semmit.

- Megbocsátok. - Marinette csak könnyes szemekkel ült és hagyta, hogy szétszakítsa a fájdalom.

Lépések hallatszódtak a konyha felől, majd apró karok fonódtak a nyakába.

- Anya, mi a baj? - kérdezte egy három év körüli kisfiú. Szőke haja és kék szeme egyértelművé tette, hogy kinek a gyereke.

- Semmi, Hugo - válaszolt Marinette halkan és szorosan megölelte fiát. Őt, aki egyedüli emlék maradt Adrienből.

- Minden jendben lesz - simogatta az anyja fejét a kisfiú és erősen szorította.

Nem tudhatta, hogy mekkora fájdalmat okoz a szavaival. Adrien elment és ezt nem lehet semmissé tenni.

- Igen, minden rendbe fog jönni - mondta Marinette és talán egy pillanatra még ő is elhitte, de mélyen belül érezte, hogy ez mekkora hazugság.