Sziasztok, már itt is az új rész! Most lesz egy újabb szempont is! Jó olvasást!❤

Marinette szemszöge:

Reggel elég rossz hangulatban keltem fel. Pedig egyáltalán nem voltam késésben, sőt hamarabb is keltem, mint szoktam.
- Mi a baj, Marinette?- kérdezte Tikki, akinek azonnal feltűnt, hogy valami nincs rendben.
- Semmi, Tikki- sütöttem le a szemem.
- Mondd el, kérlek!
- Jó...- adtam be a derekam, mert nem volt kedvem visszakozni.- Az a bajom, hogy Lila bármikor gonosszá változhat és utána már az is marad!
- Már miért maradna az?
- Mert nem lesz akumája, amit meg kell tisztítani! Fu mester mondta, hogy...
- De nem azt mondta, hogy nem lehet legyőzni- szakított félbe.
- Hát akkor mit mondott?- néztem a kwamimra döbbenten.
- Azt, hogy nem lesz akumája és, hogy nehezebb lesz legyőzni, de azt nem mondta, hogy lehetetlen!
- Hogy lehet legyőzni?- kérdeztem döbbenten.
- Egyszerű. Ha meglátja a másik Volpinát már kételkedni fog benne, hogy ő is az. Akkor lenne nehezebb legyőzni, ha nem lenne meg az igazi Volpina. Így még talán könnyebb is lesz!
- És ezt most nem csak azért mondod, hogy megnyugodjak?- néztem rá gyanakvóan.
- Nem, dehogy! Ez tényleg így van! Mi értelme lenne annak, ha hazudnék, hisz utána csak rosszabb lenne. Nekem hihetsz- mosolyodott el kedvesen. Nem tudhatta, mennyire megkönnyebbültem, hisz mind a két átváltozása az én hibám volt és sosem bocsátanám meg magamnak, ha az én hibámból bárkinek is baja esne!
- Köszönöm Tikki- öleltem magamhoz óvatosan a kwamimat. Végre elkezdhettem készülődni.

Adrien szemszöge:

Természetesen ma is már korán bent voltam. Most azonban jóval korábban be kellett mennem, mint szoktam, mert apámnak elkészült a legújabb kollekciókciója és ma személyesen is ott lesz a bemutatóján. A testőrnek ma őt kell kísérgetnie, ezért engem korán bevitt és apám arra kért, hogy ne maradjak egyedül, hogy maradjak valamelyik barátommal, aki tud segíteni, ha baj lenne. Szerintem sosem fogom igazából megérteni, miért is félt ennyire... Persze, azt természetesen megértem, mitől félt, de tudok én magamra vigyázni! Ha valaki megtámad, megvédem magam, hiszen vívni járok, ha pedig valaki olyan támad rám, akinek természetfeletti képessége van, akkor is ki tudok én állni magamért, jobban mint a testőröm, hiszen fél állásban szuperhős vagyok! Jó, ezt az apám nem tudja, de azt igen, hogy nem vagyok nyápic.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal léptem be az osztályterembe. Teljesen egyedül voltam. Mit meg nem adtam volna azért, hogy Marinette vagy Nino ott legyen velem! Főleg azért, mert pár perc múlva kinyílt az ajtó és Cloé lépett be rajta Sabrinával a sarkában.
- Ó, Adrien! De örülök, hogy látlak!- ujjongott, majd mellém ült Nino helyére.
- Szia, Cloé- mosolyogtam kicsit talán erőltetetten.
- Te mit fogsz felvenni holnap a koncertre? Mert ugye holnap lesz a Jagged Stone koncert és összeöltözhetnénk- visította közelebb húzve hozzám a székét. A csodába! Másodszorra felejtettem el a koncertet! Az agyam hírtelen pörögni kezdett, hogy is tudnám lerázni Cloét.
- Tudod Cloé, nem is érzem túl jól magam meg apám sem engedne el, szóval nem hiszem, hogy tudok menni...- kezdtem el magyarázkodni. Cloé elsápadt. Nem akartam megbántani. Kicsit sajnáltam szegény lányt.
- Jaaaj, neee! Akkor kit viszek magammal?
- Sabrinát?- fordultam Cloé barátnője felé, aki valamilyen magazint bújt éppen. A neve hallatára felkapta a fejét.
- Természetesen Cloé engem hívott meg elsőnek, de én nem leszek itthon hétvégén. Meglátogatjuk a nagymamámat Villonban- mosolyodott el, majd újra olvasni kezdett. Hát, ez nem jött be... Egy hírtelen ötlettől vezérelve elmosolyodtam és Cloéra néztem:
- Akkor hívd el Marinette- et.
- Mi?- csattant fel.- Egy okot mondj rá- nevette el magát.
- Szereti Jagged Stone-t - mondtam kedvesen.
- Mármint egy okot, hogy én miért vigyem el - forgatta a szemeit.
- Mert én kérlek rá.
- De én utálom Marinette-et.
- Miért?
- Mert csak- emelte fel az orrát, majd visszaült a helyére. Láttam, hogy megremegett a szája széle, de nem foglalkoztam vele. Elővettem a törikönyvemet és tanulni kezdtem. Egyszer csak azt vettem észre a szemem sarkából, hogy Cloé elfekszik a padon. Még mindig nem vettem különösebben tudomást róla, ám körülbelül egy perc múlva Sabrina megszólalt:
- Cloé? Cloé mi baj van?- odakaptam a tekintetemet. Cloé rázkódó vállal feküdt a padján. Sírt.
- Cloé?- mondam most én és a lány mellé gugoltam.- Most azért sírsz, mert nem megyek veled?- kérdeztem a hüppögve zokogó lánytól. Megrázta a fejét, de egy pillanatra nem tette láthatóvá az arcát.
Kinyílt az ajtó. Marinette lépett be rajta. Segélykérően néztem rá és kicsit odébb léptem Cloétól. Amint Marinette meglátta, hogy sír, teljesen elszállt minden gyűlölet a szeméből, amit valaha is Cloé iránt érzett és segítőkészen gugolt le mellém.
- Mi történt?- kérdezte aggódva.
- Nem tudom. Beszéltünk, majd ide jött és pár perc múlva elsírta magát.
- Te tudod, mi baja lehet?- kérdezte Marinette Sabirnát.
- Fogalmam sincs. Még sosem láttam ilyennek- motyogta Sabrina, aki a másik oldalról próbálta vígasztalni Cloét. Ez utóbbi egyáltalán nem tudott megszólalni a vége láthatatlan sírás miatt.

Cloé szemszöge:

Reggel, mint mindig, frissen és üdén keltem. Felvettem a kedvenc ruhámat, beszárítottam a hajamat és egy szép copfba fésültem. Egy kevés sminkkel eltűntettem azt a kevés hibát, ami az arcomon volt, majd elindultam lefelé, hogy a sofőr el tudjon vinni iskolába. Lent azonban apuci várt. Egyértelműen rám.
- Drága kislányom, gyere kérlek, beszélni szeretnék veled- mosolyodott el, de láttam rajta, hogy valami nyomasztja.
Bementünk a nagy szobába és leültünk a kanapéra.
- Valami baj van, apuci?- kérdeztem kedvesen, megpróbálva azt a látszatot kelteni, hogy nem esett le egyből, hogy valami rossz jírt akar közölni.
- Ma beszéltem az osztályfőnököddel- még ennél sem esett le, hogy mit akarhat.- Azt mondta, hogy több osztálytársad is panaszkodott rád. És megemlített egy olyat is, hogy lehet, hogy egy kicsit elkényeztetlek. Először tiltakoztam, mondván én tudom, mi a legjobb a lányomnak, de be kellett látnom, hogy igaza van- természetes, hogy ezt nem hagyhattam szó nélkül.
- Elkényeztetett? Ezt meg mégis hogy képzeli?! Biztosan az a kis beképzelt Marinette mondott valami butaságot Ms. Bustier- nek!
- Nem. Mondta is a neveket, de ő nem volt köztük- nagyon meglepődtem. Pont Marinette volt az, aki nem mondott rólam semmit? Ne már, pedig ő az egyetlen, aki nem szeret, meg az a kis csitri barátnője!
- Szerintem...- kezdtem volna hazugsággal vádolni az ofőnket, de úgy gondoltam, értelmetlen. - Hagyjuk...
- Emlékszel, mit mondott anyukád, mikor utoljára beszélgettél vele?- egy egész ütemet kihagyott a szívverésem, mikor apuci azt mondta ,,anyukád".
- Én...- már nem emlékeztem rá, de nem kellett belőle felelnem, mert apu elmondta.
- Azt mondta, ne hagyd, hogy piszkáljanak, de legyél kedves. Az elejét megjegyezted, de a végéről megfeledkeztél- ez igaz... A tudatalattimban ott volt a mondat, valahol mélyen és ahogyan apuci felidézte könnybelábadt a szemem.- Azt szeretném, ha megváltoznál. Ha kedves és segítőkész lennél...
- De apuci, engem már elkönyveltek olyannak, amilyen vagyok. Megkapom a tiszteletet, ami jár nekem, de...
- Jár neked?- kérdezett vissza döbbenten apuci.
- Igen! Hiszen én vagyok a polgármester lánya, azért némi tisztelet csak jár, nem?
- Nem, Cloé, tisztelned kell másokat, ha azt akarod, hogy tiszteljenek! - apuci még soha nem emelte fel a hangját, amikor velem beszélt.- Drága kislányom, kérlek, a kedvemért legyél kedves!
Bólintottam, majd elindultam az iskolába. Adrien már az osztályteremben ült. Beszélgetni kezdtem vele, de lepattintott, sőt, a hétvégi programunkat is lemondta! Tudtam én, hogy ez a kedvesség dolog csak bajt hoz rám!
Nem akartam sosem megváltozni. Mert nem akartam, hogy ez legyen! Ráadásul Adrien Marinette-et ajánlotta maga helyett! Ez egyértelműen azt jelenti, hogy nem akarja, hogy Marinette azt higyje, hogy randizni akartam Adriennel, ami pedig azt jelenti, hogy Adrien és Marinette között van valami!
Az agyam csak pörgött és pörgött, megállás nélkül. Egyszer csak feltűnt, hogy könnyes a szemem és mindent homályosan látok. Lefeküdtem a padra és semmivel és senkivel nem törődve sírni kezdtem. Először csak Sabrina vette észre, majd Adrien is, aztán pedig az osztályba éppen akkor belépő Marinette is.
- Mi történt?- hallottam a hangját.
- Nem tudom- mondta mellettem gugolva Adrien.- Beszéltünk, majd ide jött és pár perc múlva elsírta magát.
- Te tudod, mi baja lehet?- kérdezte, gondolom Sabrinától.
- Fogalmam sincs- próvált vígasztalni Sabrina azzal, hogy a hátamat simogatta. Ő sem tudta, mi bajom, mert nem mondtam el neki. Nem gondoltam, hogy rá tartozna.- Még sosem láttam ilyennek.
Meglepődtem, hogy Marinette is ott maradt. Nem ment a helyére, de lehet, hogy csak Adriennek akart ezzel imponálni. Amikor végre enyhült kicsit a sírógörcsöm, akkor hüppögve, a fejemet egy pillanatra sem emelve fel azt motyogtam:
- A te hibád, Marinette! Az egész a te hibád- a lány valószínűleg megdöbbent. Nem mondhattam meg, hogy mi bajom van igazából, de részben Marinette is benne volt. Arra viszont, ami ezután történt, nem számítottam.
- Fogalmam sincs mit csinátam Cloé, de ha megmondod, én jóvá teszem, ígérem. Sajnálom - a gyomrom görcsbe rándult. Miért utálom annyira Marinette-et? A hangja olyan őszintén csengett, hogy csak még jobban sírni kezdtem. Marinette soha nem tett semmi rosszat. Csak nekem esett jól piszkálni. Eleinte azért, mert gyenge volt és védtelen, és hála neki, mindent megkaphattam. Aztán pedig azért, mert kiállt magáért, én pedig nem akartam feladni. Hogy miért? Mert akkor én vesztettem volna. De elhatároztam, hogy adok neki még egy esélyt. Egy esélyt azért, mert anyunak megígértem és apuci megkért, hogy tartsam be az ígéreteimet.
A hátam mögül halk mocorgás hallatszódott. Ez azt jelentette, hogy többen is vannak már bent az osztályban. Felálltam a helyemről és kimentem a mosdóba, hogy megmossam az arcom. Sabrina és nagy meglepetésemre Marinette is velem tartott. Nem akartam elküldeni. Belenéztem a tükörbe és rémes volt, amit láttam.
- A csodába- néztem a bedagadt szemeimre és piros arcomra. Az a kevés smink elkenődött az arcomon és elcsúfította az arckarakteremet. Elkaptam a tükörről a tekintetemet és megmostam az arcomat.
- Sabrina- szóltam a barátnőmnek.
- Igen?
- Szólj, légyszi a tanárnőnek, hogy kések- mondtam, és még én magam is meglepődtem a kedvességemen. Sabrina bólintott és kiment. Igazából nem érdekelt, hogy kések-e vagy sem. Csak beszéni akartam Marinette-tel.
- Bocsánat- mondtam, de nem néztem a szemébe. Marinette meglepődött. Nem reagált semmit.- Nem a te hibád...