-Anya! Mond már el, hogyan kérte meg Nino, Alya kezét! - szólt izgatottan Emma.

- Oké, oké! ...

Szóval olyan hajnali 4 lehetett...

- Mizu, Kislány? - kérdezte bulizás közben Alya.

Én megfordultam, egy erős táncpörgéssel.

- Semmi különös - lihegtem.

Adrien és Nino is beszállt mellénk. Róttuk a köröket, a táncparketten, ameddig a lábunk bírta. A zene éles hangként sípolt a fülünkbe.

- Milyen az én feleségemnek lenni? - kérdezte mellettem csökönyösen Adrien.

Én erre megütöttem a mellkasát.

- Jajj! Ne is kérdezd! - Nevettünk.

Nyomtam egy puszit az ajkára, majd leállt a zene. Nino elmosolyodott és letérdelt Alya előtt. A lány izgatottan fordult felénk, és valami olyasmit tátogott, hogy "Te tudtad? ".

- Alya Césaire, leszel a feleségem? - kérdezte laza hangján Nino.

- I-igen! - kiáltotta Alya.

Boldogan dőltünk össze Adriennel.

Egy hónap múlva...

- Na, most én kérdezem meg: Mizu, Alya? - kérdeztem táncolva, Alyától.

Ő elnevette magát. A lakodalmában voltunk.

- Semmi, semmi különös - röhögött.

Mint ahogy nálunk is volt, odajött Adrien és Nino. Talpunk alatt csikordult a talaj.

- Várjunk! Ez hogy lehet? És most hol van Alya és Nino? - kérdezte Emmácska. - Soha nem találkoztam még velük!

Marinette letette fejét a puha párnára.

- De! Baba korodban eljöttek.

Emma a fejét rázta.

- Nem, az nem lehet! - Húzta össze szemöldökét - Még soha nem láttam őket!

- De - bólintott apja - Marinette barátai eljöttek, csak túl kicsi voltál még.

Emma erre felhúzta vállát.

- Én akkor sem emlékszem rájuk, - szólt - na de mikor jössz már apa, te a képbe?

Marinette öreg, morgós hangján válaszolt.

- Majd megtudod! - mosolygott.