Úristen! Mindjárt hányok! Viszont szép a táj - néztem ki a repülőgép ablakán.

- Nyugi, Marinette. Mindjárt ott vagyunk! - nyugtatott Adrien.

Bár ez sem sohat segített.

- Jajj... Ne is mond! Nagyon izgulok... - vettem elő megint egy rókázó zacskót. 😂

Az út hátralévő részében hánytam. Ekkor megérkeztünk. Nyomtam egy puszit Adrienre...

" - Elnézést, hogy zavarom, csak megjött az ebéd, Miss Dupain- Cheng - jött be az ajtón egy csinos nővér.

Oda adta Marinettenek az ebédet. Emmácska undorodott az ételtől:

- Úristen! Hogy lehet ezt megenni? - kérdezte.

- Ugyan, kicsim! Jobb mint a semmi - mondta Marinette.

Miközben evett csönd esett. Csak a szomszédból hallatszódott át a rádió éles hangja. Emma egy percre kiment, hogy beszéljen egy nővérrel. Azt nem mondta el, hogy miről. De igazából nem a nővérhez ment, sírt, sírt mert tudta, hogy az anyjának nincs sok hátra. Szeméből patakként folyt a könny. Letörölte és bement. Marinette újra mesélt."

- És most, hogyan tovább? - kérdeztem.

- Nem tuuu... - kezdte Adrien.

Megnyílt alattunk a föld és mi repültünk lefelé. Egy hatalmas nagy laboratórimban ébredtünk.

- Szervusztok! - segített felálni egy ideges férfi - Bizonyára ti vagytok Katicabogár és Fekete Macska. Gyertek velem!

Elindultunk egy hosszú - hosszú folyosón. Majd egy modern ajtó előtt megálltunk. A férfi egy kis helyre érintette kezét és az ajtó kinyílt. Ott egy nő állt háttal nekünk...