Marinette korán kelt aznap reggel. Még az ágyában fekve azon gondolkozott, miért lehet ez - amióta csak az eszét tudta, úgy kellett kiverni az ágyból minden egyes nap. Ám, amióta Tikki, a varázserejű kwami megjelent az életében, még hétvégenként is, azaz amikor nem volt iskola, korán reggel felkelt. Nem mintha az aprócska lény zargatta volna - épp ellenkezőleg: ő talán még tovább szunyókált, mint maga Marinette.
Katicabogárnak lenni azonban hatalmas felelősség volt egy tinédzser számára. Szinte minden reggel azt várta, hogy újabb ellenségekkel, akumákkal sújtott ártatlan emberekkel kell megmérkőznie úgy, hogy ők maguk ne sérüljenek meg. Igaz, ott volt segítségként neki Fekete Macska, de az egész még így is nagyon fárasztó volt.
Marinette ennek ellenére nem is gondolkozott rajta, hogy feladja. Szeretett embereket menteni, Párizst védelmezni, és valami rendkívülit tenni az életben. Hiszen a neve már egészen biztosan belekerült a történelemkönyvekbe (ha nem is Marinette Dupain-Changként). Mégis tudta, hogy mi hiányozna neki legjobban az egész szuperhősösdiből - hiszen ha eldobná magától a lehetőséget, és átadná valaki másnak az amulettjét, soha többé nem láthatná Fekete Macskát. Szó sincs róla, hogy érezett volna valamit a társa iránt - hiszen az ő szíve valaki egészen másért dobogott -, viszont Alya után őt érezte magához a legközelebb, noha a nap csak megszabott pillanataiban és eléggé szélsőséges körülmények között találkozhattak csak. Szeretett Macskával lenni, nevetni a fárasztó poénjain, és még az is imponált neki, hogy a fiú láthatóan udvarolt neki. Ennél a pontnál mindig az a bizonyos Valentin-napi csók jutott eszébe, úgyhogy, hogy lerázza magáról, milyen érzés volt Macska puha ajkait a sajátján tapintani, kiugrott az ágyból, ezzel felverve Tikkit.
- Marinette - pislogott álmosan az apró lény. -, miért vagy fent ilyen korán?
A lány rápillantott az éjjeliszekrényén álló vekkerre, és magában megállapította, hogy megint egyéni csúcsot döntött. Hat óra volt, szombat reggel.
- Nem bírok aludni - adta meg az egyszerű választ. - Menjünk el sétálni egyet! Friss levegőre van szükségem.
- Sosem szoktál reggelente kimozdulni a szobádból - jegyezte meg Tikki gyanakvóan. - De, ahogy akarod. Kell a változatosság.
Marinette összekészült, majd lement a földszintre, ahol a szülei éppen az asztalnál ülve reggeliztek. Az anyukája csodálkozva tette le a croissant-ját, amit éppen evett.
- Hát te, kincsem? Hova készülsz így reggel?
- Elmegyek sétálni a parkba - válaszolta a lány, és további mondanivaló nélkül kilépett a hűvös, párizsi utcára. Sosem viselkedett gorombán a szüleivel, de most valahogy nem volt kedve beszélgetni senkivel, szíve szerint még Tikkit is otthon hagyta volna.
Nem tartott sok időbe, amíg elért a parkba. Leült a kedvenc helyére, ahol anno kihallgatta Adrien és Lilla beszélgetését. Furcsán érezte magát, ahogy visszaidézte az emlékeket. Ha akkor nem viselkedett volna olyan bután, nem kellene folyton attól tartania, hogy újra felbukkan Volpina. Az összes gonosz közül talán a rókalánytól félt a legjobban - na, meg persze magától Halálfejtől. Nem tudta volna megmondani, miért: talán, mert a lány az illúzióival Marinette-et az őrületbe kergette és egyszerre meg is rémisztette. A többi ellenségük mind olyan dolgot csinált, amit Katicabogárként simán le tudott győzni, ám az illúziók olyan dolgokat láttattak vele, amelyek akár a legmélyebb félelmei is lehettek.
Nem figyelte, mennyi idő telt el, mire észrevette, hogy Tikki aggodalmas pillantással méregeti.
- Van valami baj, Marinette? - kérdezte kedvesen, miközben nagy kék szemeinek pillantását a lányéba mélyesztette. - Olyan más vagy ma...
- Nincs semmi baj, Tikki - felelte gépiesen, de még saját magának is idegen volt a hangja.
- Biztos?
- Aha. - Elfordította a tekintetét, noha nem volt semmi titkolnivalója a kwami előtt.
- Nem hiszek neked - hallotta Tikki hangját a táskája felől. Igyekezett nem foglalkozni vele, és gondtalanul bámulni a park közepén felállított szökőkutat. A látványra megint előtörtek belőle az emlékek: Vészjósló, Adrien modellkedése pontosan ott, a fák alatt és Manon, aki végül elhappolta előle a jogot, hogy élete szerelmével pózoljon a fényképeken. Nem haragudott sosem a kislányra, csupán magát hibáztatta, hogy nem képes Adrien közelébe kerülni.
Nem akart olyan lenni, mint Chloe, aki a nap minden percében a fiún lógott, viszont több időt akart tölteni vele... és talán valami mást is.
- Marinette?
Kiszakadt a gondolatai közül, és figyelmét újra az apró kwamire fordította.
- Ne haragudj, Tikki - suttogta, hogy valakinek fel ne tűnjön, hogy éppen egy táskához beszélt. - Csak ma nem vagyok igazán önmagam.
- Mi lehet a baj? - pislogott nagyokat.
- Nem is tudom... talán csak fáradt vagyok. - Egy hatalmasat sóhajtott, remélve, hogy ezzel lehull a súly a testéről, ami a mellkasát szorította. - Rossz előérzetem van. Érzem, hogy valami történni fog.
- Szóval te is érzed. - Tikki hirtelen elkomolyodott; gyanakvó tekintettel meredt Marinette arcába, kék szemei megcsillantak a reggeli napfényben.
- Mit érzek én is? - zavarodott össze a lány egy pillanat alatt. - Tikki, mi történik? Miért mondod ezt?
- Valami rossz fog ma történni, biztos vagyok benne. - A kis kwami hangja vészjóslóan csengett. - Valaki bajban van.
- Honnan tudod? És kicsoda? - kérdezte Marinette riadtan. Ez volt az, amit már reggel óta érzett. Ezért nem bírt aludni, ezért vetette ki olyan korán az ágy. Valaki bajban volt. És Tikkinek nem is kellett válaszolnia, hogy tudja, ki az.
Hirtelen felugrott a padról, és a kelleténél hangosabban felkiáltott:
- Fekete Macska! - Érezte, hogy a testében végigárad a pánik. Nem csak a társa volt bajban hanem az egész világ! Valakinek az amulettjeikre fájt foga, és ő már sejtette is, hogy ki lehet az. Tudta, hogyha most kudarcot vall, mindennek vége. Azonban szuperhősi kötelességei most eltörpültek a tudat mellett, hogy segítenie kell a barátján.
Mi van, ha történni fog vele valami? Ha megsérül? Vagy valami még rosszabb...
Marinette gondolni sem mert rá, hogy mit történhetett volna még, ezért, hogy rossz gondolatait elűzze, néhányszor élesen beszívta, majd kifújta a levegőt.
- Tikki! Tennünk kell valamit! - nézett idegesen a táskájában meglapulóra.
- De nem tudunk - rázta a fejét az.
- Mi az, hogy nem tudunk?! - rázta meg enyhén a kis lényt Marinette, mire az néhányszor fel-le himbálózott. - Macska barátom. Valamit tennem kell!
- De Marinette, ő egyébként is szuperhős, tud vigyázni magára.
- A társa vagyok, Tikki! Ha az egyikőnk bajba kerül, a másik megmenti. Neked aztán igazán tudnod kéne. - A lány a lábait gyorsan szedve átszelte a parkot, és az Eiffel-torony felé vette az irányt, ami tapasztalatai szerint a gonoszok legfőbb célpontja volt. Másrészről, mindig megnyugtatta a hatalmas vastorony. És most pont erre volt szüksége: nyugalomra.
- És ha nincs Macska a toronynál? Mi van, ha úgy fenyegeti veszély, hogy ő maga nem is tud róla?
- Mi történt veled, Tikki? - torpant meg egy pillanatra a lány. - Mindig te voltál az optimista része a csapatunknak, most mi a baj?
- Félek, Marinette, de nagyon. - A kis lény gondterhelten felsóhajtott. - Valami borzasztó fog történni, és nem csak Fekete Macskával, hanem érzem, velünk is.
- Ha ilyeneket mondasz nekem, én sem leszek túlzottan derűlátó. - A lány újra nekiindult Párizs utcáin, noha néhány másodpercig gondolkozott rajta, hogy először átalakul Katicává, és úgy szeli keresztül a várost, de nem is tudta, miért, ezt az ötletet elvetette. Talán, mert szüksége volt Tikki nyugtató jelenlétére, amíg meg nem bizonyosodik róla, hogy nem fenyegeti a társát veszély.
Az Eiffel-toronyig tartó utat szinte futva tette meg. Mire elért odáig, patakban folyt róla a víz, és úgy érezte, menten kiszakad a mellkasa. De most nem volt ideje ezzel foglalkozni: lihegve keresett egy ismerős fekete alakot a hatalmas vastornyon. Marinette tudta, hogy Macska imádja ezt a helyet; egyszer mondta neki, hogy mindig elvarázsolja fentről a kilátás. Most azonban a lány teóriája nem tűnt beteljesedni, hiszen a szokásos turistákon kívül senkit nem pillantott meg a magasban.
- Nem látok innen semmi különöset, de azért bizonyosodjunk meg róla, Tikki! - Marinette elbújt egy nagy sövény mögé, hogy gond nélkül felölthesse Katicabogár egyenruháját.
- Mondd ki a varázsszót! - csiripelte az apró kwami, aki okkal éberebbnek tűnt, mint az imént a parkban, rossz előérzetekkel sújtva. Marinette mellkasáról is lehullt a súly egy része, de még mindig érzett egy gombócot a gyomrában.
- Tikki, pöttyöket fel! - A szokásos sziporkázó köd körbevette, és a lánynak most is olyan érzése volt - mint mindig -, mintha egy párhuzamos univerzumban rekedt volna. Mindig kíváncsi volt rá, hogy kívülről hogyan nézhet ki ez a mutatvány, de érthető okokból senkit nem kérhetett meg, hogy árulja el neki.
Néhány másodperc múlva már a yoyoja segítségével egyre magasabbra emelkedett föl a vastorony gerince mentén. Néhány járókelő felismerte, és vidáman integetett neki vagy a nevét kiabálta, míg mások idegesen tekingettek fel a magasba, ahova éppen tartott. Láthatóan egy új szupergonoszt kerestek a fejük fölött. Marinette - vagyis most már Katicabogár - azonban szomorúan konstatálta, hogy semmi említésrevaló nem zajlott odafönt. Elkeseredetten tekintett le Párizsra, a sok épületre, az utcákra. A lelkében tehetetlenség áradt szét, miközben az egyik pallón egyensúlyozott. Ekkor megakadt valamin a szeme. Messziről is simán kiszúrta azt az egy házat, ahova úgy érezte, mennie kell. Gabriel Agreste csúcssuper villáját, ahol a fiával együtt, a szupermodell és szuperdögös Adriennel együtt lakott. Tudta, hogy ez nem tartozik a küldetéséhez, és Tikki is nyilván helytelenítette volna, de abban a pillanatban biztos volt benne, hogy ott a helye. Húzta oda valami: talán csak látni akarta Adrient, az osztálytársát, akibe (majdnem) az első pillanatban beleszeretett, ahogyan meglátta. De arról is meg volt győződve, hogy ott lesz a probléma, ami miatt ilyen rossz előérzete volt ma. Lehet, hogy nem is Macska volt bajban: hanem a fiú.
Előrelendítette a yoyot, és már zúgott is keresztül a városon. Fél perc nem telt bele, és már a villával szomszédos házon állt. A lehető legóvatosabban átugrott az épület tetejére, ügyelve, hogy még az se hallja meg, aki bent tartózkodott a házban. Lecsúszott az ablakig, és bepillantott rajta. Pechére pont Adrien szobáját fogta ki; felismerte a berendezésről, a falakról és a villogó monitoron látható képről. Hihetetlen volt, hogy mennyire hasonlított az anyjára a fiú: ugyanazok a szemek, ugyanaz a fényes, szőke haj...
A szobában szerencséjére éppen nem tartózkodott senki, főleg nem Adrien. Katica átlendült a másik oldalra, így most a nappaliba nyert bepillantást. Bent Gabriel Agreste és Adrien egymással szembe álltak, és a mozgó szájukról le lehetett olvasni, hogy beszélgetnek. A lány kicsit közelebb mozdult az egyik nyitott ablakhoz, noha nem állt szándékában kihallgatni a családot.
- ... Adrien, csak egy mintavétel idejéig add ide nekem, aztán visszakapod! - hallatszott Gabriel gőgös és kissé ideges hangja bentről. Egy lépést közeledett a fia felé, mire az ugyanennyit hátrált.
- Nem veszem le, Apa, szívesen megmutatom, hogy honnan van - rázta a fejét Adrien, mire aranyszőke haja ellenállhatatlanná kócolódott. Katica kis híján leszédült az ablakról a látványtól. -, de nem.
- Miért olyan fontos neked az a bizsu gyűrű? - gúnyolódott Gabriel, miközben le nem vette a tekintetét Adrien kezéről. Katica - vagyis az iskolában Marinette - már többször megjegyezte magában, hogy hasonlít valamire a fiú ujján található ékszer. Kicsit még közelebb húzódott az ablakhoz, hogy jobb rálátása nyíljon a jelenetre.
- Ha szerinted ennyire értéktelen, miért kell neked annyira? - vágott vissza Adrien, miközben összeszorított öklét a háta mögé rejtette.
- Mondtam már, fiam, az új kollekciómhoz nagyon jól passzolna. Már így is túlléptem a határidőt, ennyivel segíthetnél az apádnak.
A fiú láthatóan bajban volt, hogy erre mit feleljen. Végül kihúzta magát, és azt mondta:
- Az iskolával szemben van egy ékszerbolt, ott vettem. - Gabriel szeme felszikrázott erre a válaszra, a keze ökölbe szorult.
Adrien megfordult, és a szobája felé vette az irányt. Katicabogár nézte, ahogyan a jobb kezét, amelyen a gyűrűt hordta, milyen védelmezően emeli maga elé. Nem értette a fiút: az ékszer nyilván nem volt bizsu, viszont nem is tűnt olyan drágának vagy értékesnek, mint amilyeneket Marinette-ként megszokott tőle.
Katica éppen megkönnyebbült, hogy csak egy családi vitáról van szó, és már el is húzta volna a csíkot, amikor Gabriel Adrien után kiáltott.
- Adrien, ne akard, hogy felhúzzam magam! - Átszelte a szobát, és megragadta a fia karját, ezzel megállásra késztetve őt. A fiú felszisszent, ahogyan az apja körmei a húsába vájtak. Katica majdnem magát felfedve berontott a házba, hogy Adrien segítéségére siessen. Feszülten figyelte, hogy mi fog ezután következni.
- Apa, engedj el! - sziszegte a fiú a fogai között. A teste megfeszült, miközben állta az apja mérges pillantását. Katica nem tudta hova tenni a jelenetet: mi lehet olyan fontos abban a gyűrűben, hogy Adrien ilyen vehemensen védelmezi? És miért kell annyira Monsieur Agreste-nek? Ha annyira fontos neki, hogy időben befejezze a kollekcióját (és látja, hogy a fia milyen makacs), miért nem megy csak el abba az ékszerboltba, és veszi meg a darabot? Hiszen anyagilag megvolt rá a kerete...
Katica levegőt sem mert venni, miközben várta a fejleményeket. Néhány másodpercig csak néztek egymás szemébe, majd Gabriel félelmetesen fenyegető hangon megszólalt:
- Adrien, ne akard, hogy... drasztikusabb eszközökhöz folyamodjak! - Elengedte a fia karját, és várakozóan feléje nyújtotta a tenyerét. - Add ide a gyűrűdet, amíg szépen mondom!
A levegő is megfagyott a teremben egy pillanatra. Adrien semmilyen változást nem mutatott: ellenségesen meredt az apjára, a gyűrűs kezét igyekezett minél messzebb húzni a férfitól. Gabriel árgus tekintettel figyelte, mohó vágyakozás csillogott a szemében, ahogyan az ékszerre nézett.
Adrien nem tudta, mit tegyen. Emlékezett Plagg szavaira, amikor megeskette, hogy soha nem adhatja ki a gyűrűjét a kezei közül, és senkinek sem, még a családtagjainak sem mondhat semmit a titkáról. Most is érezte, ahogyan a kwamija az ingzsebében mocorog... Ám mit tegyen, ha maga az apja kéri rá, az ő morcos, nemtörődöm apja, hogy adja oda neki egy mintavételre? Azonban azt is furcsának találta, hogy a férfi hirtelen ekkora érdeklődést mutat a tárgy iránt. Egyszer, egy felettébb kínos és katasztrófába torkollott beszélgetés során az apja azt is elárulta neki, hogy ocsmánynak találja az ékszerét. Ez azonban nem győzte meg Adrient róla, hogy ne viselje. A szuperhősök világa volt az ő menedéke; amikor Párizsnak szüksége volt rá, akkor tudott csak kiszakadni az apja szigorú hatóköréből. Na, meg persze ez volt az egyetlen időpont az életében, amikor találkozhatott Katicával.
Igyekezett nyugodt maradni, miközben belebámult az apja lilás színű íriszeibe. Nem fogja neki odaadni a talizmánját, akkor sem, ha kényszeríti rá. Gabriel felfedezhette az elszántságot a szemében, mert hátralépett tőle, és az oldala mellé ejtette eddig előrenyújtott kezét.
- Te akartad, Adrien - suttogta vészjósló hangon. - Most pedig kénytelen vagyok hatásosabb eszközökhöz folyamodni. - Egy kísérteties mosoly jelent meg az arcán, amibe Adriennek beleremegett a gyomra. A férfi hátrált még egy lépést, majd kimondta a varázsszót: - Nooroo, engedd szabadjára az éj szárnyait!
És akkor elkezdődött a rémálom.