~Dupont iskola~

Marinette, csalódva fordult el barátaitól. Nem bennük, hanem magában csalódott.

Hogy futhattam el tölük? Márha futásnak lehett nevezni egy rokkant botladozását.- gondolta keserűen.

Mikor a lépcsőhöz ért, egy kezet érzett a vállán. Mikor hátrafordul, meglepetésére három barátja állt mögötte. Arcukra szomorú mosoly ült ki.
- Figyelj! Tudjuk ez most nehéz neked, de mi mindig melletted leszünk. Nem akarunk szánakozva rádtekinteni, mert az nem segít, ha nyomorultabbul érzed magad, csak segíteni akarunk.
A lány szemei sarkában könnyek gyűltek fel.
- Köszönöm!- ment közelebb Alyához. Sajnos átölelni nem tudta, ugyanis támaszkodnia kellett mankóival.
Felmentek a lépcsőn, a terembe, ahol mindenki köréjük gyűlt.
Egymás szavába vágva próbálták megtudni, mi történhetett Marinettel.
Egyedül csak Chloé és Sabrina maradtak a helyükön.
A hangzavarnak a tanár vetett véget. Bement az ajtón és megállt az asztalánál. Papírjaiba mélyedve, teljesen figyelmen kívül hagyta az osztályt.
A tömeg feloszlott, és a lány egyedül maradt Nino és Adrien padja előtt, majd szépen lassan megindult a sajátja felé.
- Marinette, már megint késtél?- kérdezte Mrs.Bustier.
- Én már itt vagyok egy ideje Tanárnő, korábban indulok.- húzta el a száját.
- Akkor miért állsz még mindig?- nézett fel a tanár.
- A napokban kicsit lassabban mozgok.
- Dehát Marinette, mi történt veled?- fehéredett el a tanár.
- Csak hozta a formáját.- nevetgélt Chloé.
- Ez egyáltalán nem vicces, még egy ilyen és mész az igazgatóhoz!
- Leestem az ágyamról, és beütöttem a gerincem. Nem tört el szerencsére, ezért csak részlegesen bénult le a lábam.
- Sajnálom! Természetesen nem kell tornáznod és a késéseidet sem vesszük olyan komolyan, amíg belejössz a járkálásba. Van rá esély, hogy teljesen felépülj?
- Igen egy kevés.
Az óra többi része egyszerű, száraz irodalom volt. A nap hamar eltellt. Legalábbis az első fele. Eljött az ebédszünet.
- Biztos nem akarod, hogy maradjak?- kérdezte Alya a kapuban.
- Nem, nincs nálad ebéd sem, meg gondolom te is szívesebben lennél otthon, menj csak!
Elbúcsúzott barátnőjétől, majd leült egy padra és elővette péksütiét.
Pár perc múlva Adrien jelent meg mellette.
- Hát te hogy-hogy még itt vagy?- kérdezte a fiú.
- Nincs kedvem hazamenni. Lassan haladok még, nem lenne időm enni, még így is, hogy közel lakom. Inkább hoztam egy péksütit. Te?- mondta végig dadogás, hadarás vagy egyéb nélkül. Ebben az esetben szerencséje volt a lábával. Nem tudta végig mondani a mondandóját, (ha a balesetről volt szó) keserűség vagy valamilyen rossz érzés nélkül. Jobban elterelték a figyelmét ezek a cseppet sem derűs gondolatok arról a tényről, hogy Adriennel beszél.
- Kivételesen nincs semmilyen fotózás, ezért úgy döntöttem a suliba maradok.
- De-dehát nem unatkoztál volna?
- Jobb mint otthon.- húzta el a száját.
Mari megbánta, hogy megkérdezte ezt. Néma csönd telepedett rájuk.
- Van kedved sétálni? Elég hideg van itt kinn.- vakarta meg zavartan a tarkóját a fiú.
- Köszi, de nem. Sajnos táskával nehéz sétálni, az öltözőig meg nekem hosszú mire eljutok.- mosolygott szomorúan a lány. El se akarta hinni, hogy elutasította a fiú. Dehát volt más választása?
A karjára csatolta mankóit és belekezdett a feállás hosszú, és gyötrelmes folyamtába.
Épphogy megpróbálta, fel is állt. Csodálkozva nézett maga elé, majd megérezte dereka körül a fiú karjait. Adrien készségesen segített.
Marinette lesütötte szemeit, majd egy köszönöm félét mormolva elindult.
- Marinette, várj!- ment utána a fiú.- Figyelj, sajnálom, ha megbántottalak, de ugye nem gondoltad, hogy szó nélkül nézem, ahogy próbálsz felállni? El kell fogadnod a segítsége! Nehéz lehet, de a barátaid hidd el, nem szánalomból csinálják!- mosolygott kedvesen.
- Sajnálom csak....nagyon nehéz nekem ezt elfogadni. Folyton be akarom bizonyítani magamnak, hogy meg tudom csinálni nem kell segítség, de te is láthatod nehéz, ami bánattal tölt el.
- Marinette,- emelte fel a  lány fejét, hogy szemébe nézhessen.- csak segíteni akarunk.- mondta komolyan.- Mi lenne ha fevinném a szekrényembe gyorsan a táskáinkat, majd elmennénk a parkba?- váltott témát pár másodperc után.
- Oké!- mosolyodott el.

○○○○○

- Mi ez a romantikus séta főnök?- bújt elő az öltözőben Plagg.
- Ez nem romantikus séta. El tudom képzelni mit érezhet Mari, és szeretnék neki segíteni. Tudom milyen amikor azt érzed, hogy sajnálnak és szánakoznak. Velem is ezt csinálták. Szeretném éreztetni vele, hogy ez nem így van!- sóhajtott.
- Már becézed is?- "húzta fel a szemöldökét" a kwami.
- Ahhjj...inkább egyél!- dugta be a száját sajttal.
Gyorsan bezárta a szekrényt és lesietett a lányhoz.
Lassan haladtak a park irányába, viszont a lány társasága kellemes volt.
Ha széles mosoly terült el arcán (ami az iskolaudvaron tett beszélgetés óta sokszor előfordult) a fiú önkéntelenül is beleveszett abba a csodás arcba.

A balesete óta nem is dadog...- vette észre Adrien.

- Még tervezel ruhákat?- kérdezte egyszer csak a fiú.
- Igen.... Miért kérdezed?- csodálkozott.
- Csak lenne egy fotózásom nagyából két hét múlva....- nevetett zavartan.- Nincs megszabva a téma, csak egy címlapfotózás. Esetleg megterveznéd a ruhámat?
- Te-te arra ké-kérsz, hogy te-tervezzek egy ru-ruhát neked?- kerekedtek el nagy, azurkék szemei, majd fülig pirult.
- Igen.... Ha nem szeretnéd, nyugodtan visszautasíthatod, csak gondoltam.....
- Szívesen terveznék!- vágta rá Marinette, amin saját maga is meglepődött.
Adrien vidáman nyugtázta, hogy ez nagyot dobott a lány eddig is jó hangulatán.
Tovább sétálgattak, de útjuk, mostmár az iskola felé vezetett.
Marinette arra lett figyelmes, hogy lihegni kezd. Egyre nehezebben tudta hajtani magát, lábai fáradtak, minden egyes haladási kísérlet nehezebb lett. Egyszer majdnem össze is esett.
- Jézusom, jól vagy?- kapta el a fiú.
- Pe-persze, csak fárad a lábam.- nézett  fel rá.- Jobb lesz ha előremész... Nem akarom, hogy késs óráról.
- Nem hagylak egyedül, megőrültél? Ha kések az csak is az én hibám. Én hívtalak sétálni.- mosolygott.
A lány furcsának találta a mosolyt. Nem a jól megszokott Adrienes mosoly volt. Szemében pajkosság csillogott. Hasonlított valakire.
- Bírod még, vagy üljünk le?
- Muszáj visszamennünk órára.
- Figyelj, kb hét-nyolc perc mire visszaérünk és van húsz percünk pihenjünk tíz percet oké?- mutatott egy padra.
- Rendben.- próbált megindulni, de végtagjai remegni kezdtek, és elesett, ami tekintve kimerevített lábát inkább hasonlított egy dőlő fára, mint egy eső emberre.
- Ááuuu.
Mankói szétrepültek, ő pedig ott ült a földön magatehetetlenül.
Mielőtt bármi történhetett volna, Adrien lehajolt hozzá, és Marinette egyik kezét áttéve saját nyakán karolta át, leültette a padra, kicsatolta térdmerevítőjét, majd felvette a mankókat a lány mellé tette, és leült.
Marinettenek nagyon jól esett Adrien kedvessége.
- Köszi!- nézett rá hálásan.
- Nincs mit! Nem ütötted meg magad?- kérdezte, amire csak egy fejrázás volt a válasz.- Pillanat és jövök!- futott el a fiú, így magára maradt.
Amint kellő távolságba ért, Marinette előrehúzta kistáskáját és kinyitotta.
- Tikki, ébren vagy?- szólalt meg halkan.
- Igen, jól vagy?- hallotta a kis vékony hangot.
- Igen, de kéne a segítséged! Rám tudnál esetleg csatlakozni ha felállunk, hogy elérjek a suliba?
- Ha szeretnéd, de mi ez a kis romantikus séta Adriennel?- mosolygott tudálékosan.
- Ne butaskodj!- pirult el a lány.- Bújj el, jön!- zárta vissza táskáját a lány.
A fiú kezében egy kis papírzacskóval tért vissza.
- Sültgesztenyét?- kínálta meg.
- Köszi!- fogadta el Mari.
Miután megették a finomságot, a lány kinyitotta táskáját, és óvatosan felállt.
- Menjünk!- mondta elszántan.
Hajtott egyet magán, majd egy újfajta erőt érzett a lábában, ezért tudta kwamija rácsatlakozott valahogy.
Visszaértek az iskolába és még maradt  pár percük kivenni csomagjaikat a fiú szekrényéből.
Épp kinyitotta ajtaját Adrien, amikor Nino és Alya tűnt fel.
- Sziasztok!- köszöntek, és odaléptek szekrényükhöz, hogy kabátjaikat letegyék.
Marinette hátára vette táskáját, és elindult barátaival a terem felé.

Milyen szerencse hogy közel a terem!- gondolta.

Mikor leült a helyére, barátnője húzta közelebb magához.
- Miért volt a táskád Adrien szekrényében?- kérdezte fura mosollyal az arcán, ami gyanúsan hasonlított egy vallató mosolyra.
Mari sóhajtott egyett, majd ő is elmosolyodott.
Tudta ha barátnője elkezdi kérdezgetni, nem szabadul egyhamar. Alya márcsak Alya volt. Ezen magában is jót nevetett, de egyből elpirult, amikor végiggondolta az eseményeket.
- Hát az úgy volt...- kezdett bele.

Sziasztok!😊

Itt az új rész, és továbbra is nagyon örülök ha tetszik.
Helyesírási hibákért bocsi. Remélem minnél hamarabb tudom hozni a fejezeteket, dolgozom rajta!
Az következő részig sziasztok!🐾

Annalulu🐞