~az utcán, az iskola közelében~

Marinette szerencséjére, az akuma nem figyelt rá, amíg kiszaladt, majd visszafutott a sikátorba.
- Tikki, bírnád még, ha lecsatlakoznál a lábamról?- tette fel a kérdést, mire a fülbevalón lévő két pötty helyett valahogy újra öt díszelgett.
Ekkor Marinette a megszokott módon felállt és elbotladozott az utcáig.
- Katica?!- tágult ki Macska szeme.
- Sajnálom!- mondta könnyes szemmel a lány, majd az egyik mankóját eldobva pörgetni kezdte a yoyo-ját, hogy minden ütést kivédjen, amíg barátja össze tudja szedni magát. Nem engedhette, hogy Adrien megsérüljön, és más ötlet nem jutott hirtelen eszébe.
Amikor bevetette magát a kisebb sikátorba, és meglátta a betonhoz csapódó fiút, összeszorult a torka, és az időhiány miatt nem volt jobb ötlete, bár jól tudta, ezzel leleplezi magát társa előtt, de nem úgy, ahogy tervezte. Már attól is félt, hogy elmondja Adriennek az igazat, mert jogosan felmerült volna az a kérdés, hogy miért nem mondta el előbb, viszont tudta, ez sokkal jobban szíven üthette barátját.
A csapások jöttek, Katicabogár viszont fáradt. Helyzetét a lába sem könnyítette meg.

°°°°°

Macskát lesokkolták az események. Egyik pillanatban, még küzd, a másikban a földön landol, a harmadikban pedig társa siet a segítségére lábmerevítőkkel és mankóval.
Egy kis ideig csak bámulta a lányt.
-Katica?!
- Sajnálom!- szöktek könnyem a lány szemébe, és Adrien biztos lett abban, hogy Katica nem más mint a barátnője Marinette.
Adrien tudta, ezt még meg kell beszélniük, de arra nem volt idő, először le kellett győzniük az ellenséget, így a fiú megpróbált felállni. Szerencséjére nem sérült meg súlyosabban.
Miután ő maga is elkezdte pörgetni maga előtt a botját, valamilyen csoda folytán az akumatizált ember megállt és láthatóvá vált.
Mondjuk az ember egy kicsit helytelen kifejezés volt, ugyanis egy mutáns rovarra hasonlított, csak éppen szárnyai helyén csápok kígyóztak ide-oda.
- Addjátok át a talizzzmánotokat!- zizegte furán.
- Azt várhatod!- próbált visszagvágni Marinette, de hallani lehetett hangján, hogy fogytán az ereje.
- Bízd rám!- ugrott el Macska.
A lány fáradtan engedtde le fegyverét tartó kezét, miután elmentek. Tanácstalanul állt az utcán, mankójára támaszkodva. El sem tudott mozdulni, ugyanis amilyen okos volt, másik mankóját jól elhajította, keze pedig mar nem bírta, hogy yoyo-jával magához húzza valahogy.
- Akkor jön a bal kéz.- húzta el a száját, mert bal keze nagyon béna volt, ám csodák csodájára a dobás jól sikerült, majd amilyen gyorsan csak tudott, visszament a sikátorba, és visszaváltozott.
- Jól vagy?- adott kis kwamijának kekszet táskájából.
- Igen, miután lecsatlakoztam sokkal könnyebb volt.
- Mit gondolsz öt perc alatt fel tudsz annyira töltődni, hogy megint rámcsatlakozz?
- Kevesebb idő is elég!- kacsintott Tikki.
Marinetteben ekkor tudatosult igazán, hogy mit tett. Kiment mankóval és bárki megláthatta. Nagyon remélte, hogy nem fogja viszontlátni a pöttyösruhás, rokkant hőst a címlapokon, vagy a Katiblogon.
Meg ugye ott volt Adrien. Csalódottnak látszott, ami Marinettet zavarta, bár teljesen megértette.
- Mi a baj Marinette?- zökkentette ki Tikki édes hangja.
- Mi lesz most? Adrien biztos dühös rám! Gondolod, hogy van esélyem arra, hogy megbocsásson?
- Nem tudom, de szeret téged! Majd csak lesz valahogy! Viszont most dolgunk van!- kapta be az utolsó falat sütit is.
Marinette átalakult, és Macska után ment.

~valahol párizsban~

Adrien egyre jobban fáradt, de nem akarta felhasználni erejét, mert tartogatnia kellett, amíg társa odaér.
A csatát még az is nehezítette, hogy folyton Marinettere gondolt. Nem értette, miért nem mondta el az igazat.

Hiszen ő maga is megtudta rólam! De biztos van egy jó indoka, amiért elhallgatta!- próbálta nyugatatni magát.

Aztán megérkezett a hősnő, de újra saját lábain. Kezeiben a fegyvere mellett egy piros, fekete pöttyös kötelet tartott.
Yoyo-jával megkötözte a bogár csápjait, mire az a földre esett. Ezután a csuklójait is összekötözte, hogy ne tudjon, több fura zöld valamit kilövelni, és elvette a nyakláncot, amiben az akumát sejtette.
Szerencsére jól gondolta, így bevetve a "Csodálatok Katicabogár trükköt", minden helyreállt, és természetesen a pillangót is megtisztította.
Marinette, amint végzett ezekkel, hazafelé vette az irányt. Nem tudott Adrien szemébe nézni.
Először elment a sikátorba a holmijaiért, majd felszökkent az erkélyére. Leült úgy, hogy senki se lássa, és visszaváltozott. Tikki a lány vállan pihengetett és eszegetett.
Éppenhogy felállt Macska jelent meg előtte.
- Hát igaz...- szomorodott el a kwami láttán.
Ő lehetett volna a világ legboldogabb embere. Marinette a szerelme egy és ugyanazon személy, mint Katica, akit ugyanúgy szeretett, de a tény, hogy ezt a lány nem mondta el neki, teljesen elrontotta ezt az idilli képet.
- Miért nem árultad el?
- Én....Adrien figyelj én saj...
- Ne gyere itt nekem a sajnálom szöveggel!- kiabált.- Te rájöttél, hogy én vagyok Fekete Macska, de te csak tovább titkolóztál! Az még oké, hogy nem mondtad el egyből, viszont azután, hogy járni kezdtünk, te tovább titkolóztál! Miért?!
Marinette megszeppenve állt a fiú előtt. Nem gondolta volna, hogy ennyire dühös lesz, megrémítette.
- Én nem tudom.- válaszolt hallkan.
- Én azt hittem.... Én nagyon szerettelek. Azt akartam, hogy a baleseted után se legyél szomorú, ne érezz veszteséget! Azt akartam, hogy boldog legyél! Te meg titkolózol egyfolytában!- mondta, de már nem kiabált. A szemében fájdalom csillogott.
- Én megértem, hogy mérges vagy, és sajnálom.!
- Miért nem mondtad el?
- Mert...- akadt a torkán a szó. Ekkor tudatosult benne, hogy nem azért nem mondta el az igazat, mert nem bízott a fiúban, hanem félt, hogy csalódna benne.- Most jobb ha bemegyek.- indult a csapóajtó irányába, de Adrien az útját állta.
- Nem mész sehova, amíg el nem mondod!
- Kérlek eressz!- nézett szomorúan.
- Már értem!- felhősödött el a fiú szeme.- Azért nem mondtad el, mert nem bíztál bennem! Hogy lehettem ennyire vak?!- csillant düh a szemében.
- Nem ez nem igaz! Katicaként, amikor még nem tudtam ki vagy, az életemet is rádbíztam volna, nem
erről van szó!
- Akkor? Kérlek mondd, hogy van jobb indokod!
- Féltem!- mondta alig hallhatóan.
- Hogy micsoda? Ez röhejes!- nevetett gúnyosan.
- Adrien én el akartam mondani, ma neked. Emlékszel? Mondtam is, hogy elmesélem, hogy miért merül le olyan hamar a talizmánom!
- Lehet, hogy el akartad mondani, de így is késő lett volna!
Marinette nem bírta tovább. Alig tudta addig is könnyeit tűrtőztetni, viszont érezte már nem sok idő, és elbuggyannak.
- Kérlek engedj!
- Ne játszd itt nekem a szegény meg nem értett lányt, mert azt hiszem joggal vagyok dühös!- kiabált ismét, majd megfogta a lány lábmerevítőit és kikapcsolta, mire Marinette a földre esett.- Ne haragudj én...
- Kérlek menj el!- fordult el Marinette.
Adrien csendben megfordult, és eltűnt.
Miután Marinette már nem látta a fiú zokogni kezdett. Ez, hogy Adrien így elbánt vele nagyon bántotta. Nem gondolta volna, hogy képes ilyenre.
Úgy érezte mintha szétszakadt volna a szíve. Könnyei csak ömlöttek egészen sötétedésig, amíg szülei aggódva rontottak fel lányuk erkélyére hallván a sírást.
- Mi történt kislányom?- kérdezte az apuka.
- Adrien....- nyögte ki valahogy.
Sabine lehajolt és megölelte lányát.
- Gyere, menjünk le!- segítette talpra, majd lekísérte.- Fürödj le, az jót fog tenni!- tanácsolta, majd mindenben segítve, húsz perc múlva Marinette már az ágyában is feküdt.
Azon az éjjel nem aludt sokat a két fiatal, de nem tudták, hogy egymásra gondolnak.

Sziasztok!😊

Remélem ez a fejezet is jó lett! Elnézést, hogy a hétvégén nem posztoltam.😞
A következő részig sziasztok!🐾

Annalulu🐞