Igen. Csak hallgatott. Nem mondta el, hogy Katicával - azaz velem - csókolózott. Igaz, ez most furán hangzik, de ő nem tudja, hogy én vagyok Katica. Nem is tudom, mikor fogom neki elárulni, de azt sem, hogy ő mikor fogja nekem elárulni, hogy ki is valójában. 

 Nem tudtam mit csináljak. Lehet, szakítanunk kéne. De nem! Az nem lehet! Mindjárt itt van a táncverseny, s mi meg itt szakítani akarunk. Vagyis ő nem akar. De igazából én se. 

- Marinette! Most mit fogsz csinálni? - kérdezi kis kwamim mellettem. 

- Ajj, Tikki! - dőlök az ágyamra - Nem tudom, mi legyen. 

A kis lény lehuppan a rózsaszín párnámra. Sóhajt egyet, majd megszólal:

- Ajaj! Az nagy baj! 

Halk lépéseket hallok az erkélyem felől. Macska mászik le a létrámon.

- Szia, Hercegnőm - húz közelebb magához.

- Hagyj békén! - húzom el magam. - Gyere inkább le a parkba. 

Macska értetlenül néz, de azért kihuppan az ablakon, míg én a másik irányba, lefelé, folytatom. Levágok a lépcsőn, kimegyek és eljutok a parkba. Macska már ott vár egy padon. 

- Mostmár lehetsz a kedvesem? - kérdezi vágyakozva, s közelebb húz, hogy megcsókolhasson. 

Eltolom a fejét magamtól. 

- Macska! Láttam, mi történt! 

- Ezt hogy érted? - kérdezi csodálkozva.

- Ajj! Ne játszd itt az értetlent! Láttam, hogy Katicával... - mondom dühösen, mire Macska belevág.

- Megint megmentettünk Párizst? - Kérdezi izmait bicegtetve. 

- Macska, szakítanunk kell! - mondom szinte már ordítva - Láttam, hogy Katicával csókolóztál! 

A fiú elszomorodik, de ő is dühös. Belevág ököllel a fába. Nem bírom tovább a könnyeimet folytani. Elfutok.