- Prológus -

2020. augusztus 1.

1:13

Mindig az utcán szokott parkolni, de most muszáj volt beállnia a garázsba. Annyira remegett, hogy a kéziféket is alig tudta behúzni. A megszokott módszerrel próbálta megnyugtatni magát: szem becsuk, mély belégzés, lassú kilégzés. Szíve öklöket növesztett, amik ritmikusan verték szegycsontjának belső falát. Börtönráccsá változtak a bordái, és egy agresszív elítéltet tartottak fogva: a kétségbeesett idegességet.

Pulzusa még mindig nem tért vissza az egészséges tartományba, de már valamelyest csillapodott. Ezt jónak találta; apró, de fontos lépésnek. Ennyivel is higgadtabbá vált, és a higgadtságára volt a leginkább szüksége, hogy elkezdhessen gondolkodni azon, mit tegyen.

Mentőt hívni, az volna persze a logikus lépés, de saját magát lökné így a busz alá. Nem lenne nehéz a telefonszámán keresztül eljutni őhozzá. Bárki megteheti, akinek működő internetkapcsolata van. Csak be kell ütni a Google-ba a tudakozót, ahova aztán be lehet pötyögni azt a telefonszámot, amelyik a mentőszolgálatot hívta. Már meg is jelenne a neve a képernyőn. Nem kell ehhez rendőrnek lenni.

Ha pedig a neve megvan, meg fogják látogatni, és kínos kérdéseket fognak feltenni. Honnan hívott? (otthonról) Miért nem maradt a helyszínen elsősegélyt nyújtani? (mentettem magam) Látta a járművet, leolvasta a rendszámtábláját? (benne ülök) Fogyasztott alkoholt? (igen... de nem sokat) És a legaggasztóbb: megnézhetjük a gépjárművét?

Vajon képes lenne megszabadulni a kocsitól úgy, hogy egy hihető hazugságot is kerekít mellé? Akár sikerülhet, bármily kevés is rá az esély. De még ha működik is, ez csak az autó kérdését oldja meg. Ez egyáltalán nem elég, amíg a többi megmarad. És neki nincsenek biztonságos válaszai, csak olyanok, amikkel saját magát csinálhatja ki.

De hallgatni bűn. Bűn, de van más út? Képes lesz tükörbe nézni ezek után? Muszáj lesz. Nem vacillálhat sokat, most kell döntenie.

Ha nem lenne az autó, telefonálna. Telefonálna, és visszabiciklizne a helyszínre. De persze ha nem lenne az autó, a probléma sem lenne. De az autó megvan, létezik, itt ül benne.

Kiszállt. Jobb kívülről is látni a kárt.

Biztató jelnek vette, hogy a szélvédő pókhálórepedésének közepe nem volt véres. Maga a pókháló sem volt olyan nagy. A motorháztetőn lévő horpadás sem volt bántóan mély, éppen csak egy kis árkocska. Megfontolta a gondolatot, hogy eladható-e állat ütötte sérülésnek, de rengeteg helyszínelős sorozatot látott a tévében, és most először hitt egy olyan zseni létezésében, aki ránézésre megmondja nem csak azt, hogy ember okozta a kárt, de azt is, hogy az áldozat milyen nemű, hány éves, és mi a horoszkópja.

Úgyhogy inkább kihátrált a garázsból, hogy ne is lássa az autót. Jobb nem gondolni rá. Még ráér kitalálni, hogy mit kezdjen vele; az már nem annyira sürgős ügy. Az a fontos, hogy kialudja magát. Az alvás letisztítja az elmét, mint az ablaklehúzó az üveget.

Nehezen aludt el. Álmában újra és újra nekicsapódott egy fej a szélvédőjének.