- Epilógus -

Anna kórházi naplója

4. bejegyzés

kelte: 23:00, 2020. augusztus 3.

Azt mondják, Eszter jól van. Gábor valószínűleg jól fog aludni, amiért megoldódott az ügy. Nekem viszont nem megy az alvás, pedig nagyon fáradt vagyok. Gyötör a lelkiismeretem. Bezártam Esztert egy sötét, hideg pincébe, és szegény, még fel sem volt öltözve rendesen. A lába is vizes volt a jakuzzitól. Nagyon nagy szerencse, hogy nem lett beteg.

Minden az én hibám. Tényleg ki akartam engedni tíz perc múlva, és nem tehetek róla, hogy elütöttek. (Egyébként azt mondják, Sanyi perre menne, hogy rám is hárítson a felelősségből. Remélem, megegyezünk peren kívül, mert ezek után se erőm, se kedvem nincs ehhez az egészhez.) Szóval egy szerencsétlen baleset történt, na. De akkor is... Felelőtlen voltam, és csak a véletleneknek köszönhettem, hogy rájöttem: a Faragó Míra név a pinceajtóba faragott Mírát jelképezi.

Talán nem is kéne szégyellnem magam, amiért megszöktettem a kutyust. Hogy megijedt volna Gyuri bácsi, ha nem hozzánk jött volna először, hogy elhozza Mírát, hanem rögtön hazaindul, ahol egy félholt nőt talál a pincéjében.

Holnap valószínűleg hazaengednek, úgyhogy még azelőtt meg kell keresnem Esztert. Beszélnem kell vele, bocsánatot kell kérnem tőle. Nem is csak a lelkiismeretem miatt, hanem mert ez a minimum, amit érdemel. Nem tudom, haragszik-e rám, de tartok tőle, hogy igen. Minden oka megvan rá. Fogalmam sincs, hogy fogom mindezt jóvá tenni. Nagyon félek a találkozásunktól. Nem tudom, mire számítsak.

Egy biztos: borzalmasan fogok aludni ma éjjel. Talán holnap is. Helyre kell tennem a lelkivilágomat.

Mindenesetre Gáborral megbeszéltük, hogy csinálunk egy képeskönyvet gyerekeknek. Kitaláljuk a sztorit, amit én leírok, ő pedig megrajzolja. Ki tudja? Egy nap talán azt is megéljük, hogy alkotunk valami kiadhatót; de ha nem, az sem baj. A közös munka gondolata könnyebbé teszi a szívemet.

Na mindegy, a kórházi naplómat ezennel lezárom, de azt hiszem, nem hagyom abba a napjaimnak és a gondolataimnak a dokumentálását. Úgy döntöttem, olyan életet szeretnék élni, amelynek minden napjáról megéri papírra vetni valamit.

Az első bejegyzés minden bizonnyal az Eszternek tett bocsánatkérésemről fog szólni.

Remélem, megbocsát, és nem ez lesz az utolsó beszélgetésem vele.

(bejegyzés módosítva: 12:30, 2020. augusztus 4.):

Megbocsátott!