Anna kórházi naplója

2. bejegyzés

kelte: 12:17, 2020. augusztus 2.

Látták a Másnaposokat? Én az elsőt többször is, a második is megvolt párszor, de a harmadikat sosem. Kivéve a zsiráfos jelenetet, amelyikben rárepül a leszakadt zsiráffej a szélvédőre. Az után sosem volt kedvem megnézni a teljes filmet, pedig az első kettőn egész jól szórakoztam. Még tinédzser voltam, amikor kijött a legelső. Mikor is lehetett?

Meggoogleztam. 2009. Tizenegy éve. Te jó ég, ebbe borzasztó belegondolni. Még gimibe jártam, frufrum volt, és bejöttek azok az osztálytársak, akik képesek voltak egy kis szakállat növeszteni. Ilyen régi a Másnaposok...

Azért elmélkedem ezen, mert nem vagyok benne biztos, hogy élvezni fogom-e a filmet mindezek után; hisz a főszereplők úgy berúgnak benne, hogy kiesik nekik az egész este, és eltűnik az egyik barátjuk, akit kétségbeesve keresnek. Vígjáték, meg ott inkább elpoénkodják a szitut, de azért megvan az áthallás, nem? Jó, mondjuk én nem az alkoholtól nem emlékszem - többnyire -, hanem mert egy szélvédőn koppant a fejem. Ó, és azóta kiderült, hogy ismerem is a sofőrt! Sanyinak hívják, Mihályi Sanyinak. Eszter exének, a Balázsnak egy haverja. Nem tudom, hogy érezzem magam a dologgal kapcsolatban. Dúl bennem a szomorúság és a harag, és kíváncsi vagyok, Sanyi mit fog mondani, ha legközelebb találkozunk. Vajon bejött volna meglátogatni, hogy személyesen kérjen bocsánatot, ha nem lenne a korona?

Erre is jó ez a napló: kiírhatom magamból a random érzéseket. Bár van egy kis lelkifurdalásom a dologgal kapcsolatban, mert Eszter a prioritás. Azzal kéne foglalkoznom, hogy visszahozzam az emlékeimet, amik - mint kiderült - trükköznek velem. Erre egy buszsofőr világított rá, aki látott minket aznap.

De hogy is kerültünk arra a buszra?

Eszter szülei elutaztak Horvátországba, és le kellett mennünk virágokat locsolni a nyaralójukhoz, és ezért... Várjunk! Ó, nem. Nem, nem, nem! Jó, vennem kell egy mély levegőt, mielőtt szétpattanna a fejem, mert az emlékeim megint játszanak velem! Eszter szülei nem a nyaralónál élnek, nem ott kellett virágokat locsolnunk! De emlékszem, hogy Eszter mondta, hogy már meglocsolta aznap a szülei virágait. Onnan hazaérve jött át hozzánk, hogy megkérjen, segítsem távol tartani Balázstól. Emiatt keveri ide az agyam a locsolást? Biztosan, de őrjítően frusztrál, hogy ami előúszik elmém sötétjéből, az is ilyen ködös és zavaros.

De a lényeg, hogy fürdeni szerettünk volna, és ott volt az üres nyaraló. Ezért szálltunk fel a helyi járatra.

Megpróbálok belemenni a részletekbe.

Eszteréknél megittunk két felest az apja pálinkájából, ami karcolt, mint a kurvaélet. Meleg volt odakinn, fejbe is csapott minket a pia, mire kisétáltunk a buszmegállóba. Táskában cipeltük a maradék pálinkát, és beugrottunk egy-két sörért is a boltba. Emlékszem, hogy éreztem a szám erős piaszagát, amikor vásárlás közben felhúztam a maszkomat. Ennyi előnye van a maszkviselésnek (azon túl, hogy segít visszafogni a járvány terjedését): mások talán nem érzik rajtam, hogy ittam. A kórháznál szálltunk a buszra. Akkor még nem gondoltam volna, hogy fél nap sem kell hozzá, hogy hosszabb időre ebben a kórházban kössek ki, ennek a Sanyi-gyereknek a jóvoltából. (Kapja be!)

Eszter a buszmegállóban megint tubákolt egyet.

- Jó ötlet ez az orrvérzés után? - faggattam.

- Jaj, ne foglalkozz már vele! Tök ritkán szokott vérezni tőle, kétszer egymás után biztosan nem fog. Lazíts!

- Jól van, csak kérdeztem - forgattam meg a szemeimet.

- Szeretnéd te is kipróbálni?

- Nem, kösz - hárítottam el az ajánlatot. Fogalmam sincs, milyen érzés lehet, de rögtön arra asszociáltam, hogy milyen rossz, amikor víz kerül az orromba. Drága szüleimnek sosem kell amiatt aggódniuk, hogy a kislányukat kokainszippantáson érik. Megtartom az orromat a levegőnek.

Elbeszélgettünk, míg a buszt vártuk. Egészen tele volt. Felszálltunk az első ajtón, és nem is mentünk hátrébb. Le is sétálhattuk volna a távot, ha nagyon akartuk volna, de sajnos nem az a típus vagyok, aki nagyon szokta akarni. Eszti sem.

Hangosabbak lehettünk a kelleténél, és látszhatott rajtunk a két feles, mert egy néni nagyon megvetően nézett ránk az üléséről. Vagy csak én emlékszem így. Nehéz megfejteni valaki arcán az érzelmeket a maszk alatt.

Borzasztó meleg volt a buszon. A nyitott tetőablakon bejött egy kis levegő, de messze nem volt elég. Fojtogatta a fejünket a fülledtség, és ennek lehetett köszönhető, hogy Eszter maszkján növekedni kezdett egy vörös folt.

- Kisasszony, elnézést, vérzik az orra - figyelmeztette az az öregasszony, aki vagy megvetően nézett ránk az imént, vagy nem.

- Jaj, a francba. Köszönöm szépen! - mondta Eszter, és megnyomta a leszállásjelzőt.

- Én mondtam - vetettem oda cinikusan kuncogva.

- Te ne mondjál semmit, hanem adj egy zsebkendőt! - mondta, miközben rászorította a maszkot az arcára, nehogy kicsöpögjön az alján a vér. Egészen úgy szólt a hangja, mintha megnáthásodott volna. - Kösz! - ragadta ki a zsepit a kezemből, miközben a busz beállt a következő állomásra.

Már a lépcsőn lefejtette magáról a maszkot. Szerencsére nem folyt erősen a vér, így nem csöpögött össze semmit. Eszti még vigyorgott is a szitun.

Letörölgette a vért az arcáról, és felnyomott egy zsebkendőtekercset az orrába. Úgy nézett ki az a zsepidarab, mint egy felfújható labda szelepdugója.

- Sokat kell innen sétálnunk? - kérdeztem.

- Igazából nem többet, mint ha eggyel arrébb szálltunk volna le - felelte. - Hamar ott leszünk. Te még soha nem voltál itt velem?

- Nem - mondtam.

- Pedig néha lejövünk páran, de amúgy ritkán használjuk. Csak kiadjuk. De gondoltam, innen nehezebb lesz bejutnom Balázshoz, ha elkap a kísértés.

- Ha meg strandolni akarsz, otthonról is lejutsz. Amiatt felesleges idejönnöd.

- Na ja, az meg a másik. Viszont lesz majd egy meglepetésem!

- Na fene. Mi az? - érdeklődtem. (Nem emlékszem, mi volt az. Hjaj.)

- Majd meglátod!

Tényleg nem kellett sokat sétálni a nyaralóhoz. Kellemes környéken volt. Közel volt a víz, volt strand is, a tömegnyomor sem volt nagy. Pont akkora volt az élet, amekkorára nyaranta szükség van.

A telken belül két ház is volt, amit középen egy sövénycserje választott ketté. Emlékszem, hogy hallottam a sövény túloldalán lihegni egy kutyát.

- Ne igyunk már, mielőtt fürdünk - mondtam. A séta tisztított a fejemen - és azért két feles tényleg nem sok -, így a felelősség hangja szólt belőlem.

- Persze, most nem iszunk. Majd este. Fürödjünk, aztán ha megéhezünk, rendelünk egy pizzát, vagy valami.

- Oké - egyeztem bele. - Hol vehetem fel a fürdőruhámat?

- Az emeleten van a fürdőszoba. Mindjárt az első ajtó jobbra. Addig én behűtöm a pezsgőt.

- Hoztál pezsgőt? - csodálkoztam.

- Mondtam, hogy lesz egy meglepetésem - vonogatta a szemöldökét.

Míg felvettem a bikinimet, Eszter is átöltözött. Part menti a nyaraló, saját stéggel, és bejáróval a vízbe. Még csónak is állt a füvön, de olyan kopott volt a festése, és annyira teleszőtték a pókok, hogy inkább távol maradtunk tőle. Felpumpáltunk egy matracot azzal a talpalós pumpával (fogalmam sincs, mi a neve), fogtunk egy röplabdát, és bementünk a Balatonba.

Fürödtünk. Emlékszem, nézett minket a kutya a telek sövényen túli udvaráról. Bosszantó, hogy ilyen kis részletek megvannak, de arra mégsem emlékszem, mi történt a fürdés után.

És egy darab Faragó Míra sincs ebben az emlékben, pedig a név hatalmas betűkkel véste bele magát lezárt elmém ajtajának lapjába.

Ki kell nyitnom azt az ajtót, emlékeznem kell.