Anna kórházi naplója

1. bejegyzés

kelte: 21:08, 2020. augusztus 1.

Jordán Anna vagyok, és kórházban fekszem. Éjjel elütött egy ismeretlen tettes. Eszter barátnőm eltűnt, miután velem volt. A koponyám megsérült, de kisebb-nagyobb zúzódásokon kívül más bajom nincs. Viszont nem emlékszem sokra.

Gábor a barátom. Ő hozta nekem a kórházba ezt a laptopot, hogy tudjunk kommunikálni. Ha valaki nem tudná - márpedig ki ne tudná -, koronavírus-járvány van, ezért nem látogathat meg, a telefonom pedig nincs meg. Most is csak a rendőrök közbenjárásának köszönhető, hogy Gábor bejöhetett. Szóval marad a laptop. Gábor ötlete volt az is, hogy írjam le, mire emlékszem; hátha beugranak közben az este részletei, és eljut az agyam az asszociációival a megoldásig. Nem tartom hülyeségnek az ötletet. Ha nem is működik, legalább nem fogok unatkozni. Hozzá vagyok szokva persze az unalomhoz. A Kulturális Központ pultja mögött ücsörgök egész nap. Nem egy forgalmas munkahely. Otthon meg tesszük Gáborral a kis dolgainkat. Bele sem gondoltam eddig, mennyire nincs időnk együtt kikapcsolódni. Még hétvégén sem! Itt lakunk a Balaton partján, és idén még strandon sem voltunk! Ha jobban belegondolok, tavaly sem. Na, mindegy is, ez nem fontos. Lényeg, hogy hozzá vagyok szokva az unalomhoz. Pedig gyerekkoromban büntetésnek számított; ha rossz voltam, anya bezárt tíz percre a szobámba, ahol csak a falat bámulhattam. Irtó uncsi dolog volt. Még a játékaimhoz sem volt kedvem úgy, hogy tudtam, nem én döntöm el, mikor mehetek ki. Volt, hogy a falra tettem az ujjamat a besütő napfény és az árnyék határvonalához, és figyeltem, mennyit mozdul tíz perc alatt a nap. Szóval unalmas volt.

Ezért ütöm el az időt ezzel a naplóval. Soha nem vezettem naplót azelőtt, de gondolkoztam már rajta. Viszont hamar unalmassá válna, ha oldalakon keresztül írnám, milyen jót ültem ma is magamban a pult mögött, nemde? Most végre van miről írnom, még ha a téma nem is a legvidámabb. "Anna kórházi naplója", ezt a borzalmasan kreatív címet találtam ki. Nagyon sokáig vacilláltam az "AnNapló" címen, de amikor megláttam leírva, el is szégyelltem magam, annyira gagyi volt. Maradjunk ennél az egyszerűbb verziónál. Különben is, rajtam kívül soha senki sem fogja elolvasni ezeket a bejegyzéseket. Most van itt az alkalom, hogy minden titkomat leírjam; hogy milyen színűek a bugyijaim, kik voltak gimiben a titkos szerelmeim, és milyen pornóra masztizok kedd délutánokon. Na jó, komolyan veszem! (Zörgő Krisztián... Ő volt a legnagyobb szerelmem gimiben, és akkoriban őrá masztiztam délutánonként... Bocsi, Gábor.)

Örülök, hogy itt a laptop. Netezhetek is, de érdekesebbnek tartom ezt a kórházi naplót, és remélem, tényleg hasznos lesz, mert aggódok Eszterért. Most, hogy hozzáférek az internethez, írtam neki én is, de eredménytelenül.

Szóval vizsgáljuk meg, mi is történt tegnap. Gábor azt mondta, fél hat környékén írtam neki az SMS-t, hogy Esztivel leszek, úgyhogy azt hiszem, fél öt-öt tájékában kezdődött a dolog.

Arra emlékszem, hogy főztem, amikor kopogtak.

- Gyere be! - kiáltottam, mert nem akartam abbahagyni a kavargatást. (Hogy mit kavargattam, az rejtély! Ez is kiesett. Remélem, Gábor berakta a hűtőbe, bármi volt is az.)

Nyílt az ajtó, és Eszter lépett be.

- Szia, Anna! - köszönt. - Mi jót főzöl?

- [...] - válaszoltam. - Már majdnem kész.

- Gábor?

- Estig Pesten.

- Meló, vagy szórakozás?

- Meló.

- Szegény. Lenne inkább a vízben ilyen melegben.

- Ez van, sajnos. Mi járatban vagy, Eszti?

- Gondoltam, megkérdezem, nincs-e kedvetek csinálni valamit. Inni, vagy lemenni a partra, társasozni, akármit - mondta, miközben elővette a tubákját, és az orrához emelte a kézfejét, hogy felszippantsa a dohányt. Lefogadom, hogy az exétől, Balázstól tanulta.

- Csinálhatunk valamit - feleltem, bár viaskodott bennem az akarat a visszahúzódással. Esztinél a valami - induljon bármi másnak is - ivást jelent, és nagyon régen voltam utoljára részeg. Nincs már olyan rutinom, mint neki. A péntek estéim inkább szólnak arról, hogy levetem magam fáradtan egy képernyő elé, és vagy Youtube, vagy sorozat, aztán alvás. Viszont vannak napok, amikor megőrjít ez az eseménytelen kiszámíthatóság, és Eszterrel legalább mindig történik valami.

- Jaj, nagyon köszi! Az a helyzet ugyanis, hogy Balázs elhívott. Bemennek inni a városba Sanyival.

- Azt hittem, már lekopott - mondtam, miközben lezártam a lángot a [...] alatt. (Majd csak eszembe jut, na.)

- Egy darabig igen, de a héten megint írt. Azt mondta, rám bízza, bemegyek-e. Nagyon bizonygatta, hogy csak baráti találkozó lenne, meg hogy Sanyi is ott lesz, iszunk párat, de hát tudod... Mindig úgy kezdődik, hogy csak egy baráti találkozó.

- Én még mindig nem értem, mit eszel rajta. Nem rossz pasi, de hozzád amolyan... Várj, nem is tudom, milyen pasit tudok elképzelni melléd.

- Nem olyan rossz ám ő, mint amilyennek látszik - bizonygatta, önmagának is ugyanannyira, mint nekem. De persze ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Mindig utólag gondolok vissza, hogy ezt meg azt meg kellett volna tartanom magamnak. - Tud érzékeny is lenni, csak játssza az agyát. - Most a másik orrlyukával tubákolt. - De tudom, hogy nem kéne találkoznom vele. Ezért jöttem át. Lógjunk együtt, és akkor nem jut eszembe Balázs. Azt mondta, ha nem megyek inni velük, veszi a lapot, és békén hagy.

Hiszem, ha látom, gondoltam. Látják? Néha magamban tudom tartani, amit nem kéne kimondanom!

Átballagtunk beszélgetés közben a nappaliba, hogy ne a konyhában párolódjunk a nyári kánikulának és a főzés gőzének melegében.

- Na meg - folytatta Eszter -, örülnék, ha nem hagynád, hogy este visszaírjak neki. Még megbánnám, hogy itthon maradtam, és írnék neki valami hülyeséget, hogy "Jaj, bárcsak ott lehetnék veled". Megteszed, hogy lógsz velem, és odafigyelsz rám?

- Jó, ha ezen múlik, meg - adtam be a derekamat. - Vigyek piát, vagy van?

- Van. - Azt hiszem, nála mindig van.

- Akkor átöltözök, és mehetünk.

- Jaj, köszönöm! Hú, basszus! - Ezt arra mondta, hogy meglepő intenzitással kezdett vérezni az orra. Lehulló vércseppek hosszú, jégcsap-szerű foltjai jelentek meg a felsőjén, és kövér vérplecsnik hullottak a padlóra. - Jaj, baszki! Ne haragudj, Anna, a tubák miatt van! Le kéne állnom vele, tök sokszor vérzik tőle az orrom. Feltakarítom!

- Nem, dehogy, hagyd csak, semmi gáz - legyintettem nevetve. - Jól vagy?

- Jól, igen. Adnál egy zsepit, kérlek?

Eltámogattam a mosogatóig, ahol belecsepegtette a vért a lefolyóba, majd tekercsbe gyűrt zsepidarabot dugott az orrlyukába. Ezután levette a felsőjét, amit beáztattunk hideg vízbe. Gábor egyik kopott pólóját adtam rá, hogy ne melltartóban kelljen hazasétálnia. Másfél perc séta, míg hazaér, de másfél perc alatt se nézegesse senki a majdnem pucér felsőtestét az utcán. Nem minden lakos és nyaraló híres az udvariasságáról, és aki képes bevásárlókocsit gurítani a Sióba, az hajlamos lehet gorombáskodni is az alulöltözött lányokkal. Én viszont elfelejtettem feltörölni a vért a padlóról. Gábor meg is ijedt, amit nem csodálok. A barátnője eltűnt, a szomszéd lány eltűnt, és még vér is szárad az otthonában. A lavórom valószínűleg most is a szomszédban van, és benne ázik Eszti levetett felsője. Hacsak Eszter haza nem ment közben. De a jelek és az elmém pincéjébe zárt emlékek tompa dörömbölése nem erre engednek következtetni.

Sajnos másra nem emlékszem, csak egy névre: Faragó Míra. Érzem, vagyis inkább tudom, hogy neki van köze Eszter eltűnéséhez, bárki legyen is ő. Rágoogleztam a névre, és találtam két Facebook- és egy Instagram-profilt. Mindháromra ráírtam. Az egyik Facebook-profil nem tűnik aktívnak, és nem is érkezett válasz. A másik meglepődött, de nem tudott segíteni. Azt mondta, évek óta nem járt Siófokon, és sosem halott Eszterről. Az Instagram egy kislányhoz tartozott. Ő szimplán ennyit írta vissza a kérdésemre, hogy tud-e valamit Esztiről: "lol nope".

Szóval fogalmam sincs, ki az a Faragó Míra, és ez frusztrál. Főleg azért, mert biztos vagyok benne, hogy tudom a választ, de sérült fejem bezárta egy sötét pincébe. Próbálom felnyitni az ajtót, próbálok fényt deríteni a rejtélyre, mert tudom, hogy Eszternek segítségre van szüksége. De tehetetlennek érzem magam. Azt sem tudom, én hogyan kerültem a Helikon utcába. Az a part közelében van, a mi házunk viszont, és így Eszteré is, messze van onnan.

A két rendőr, Ágnes és Zoltán, nagyon rendesnek tűnnek, és azt mondták, utánanéznek a Faragó Míra névnek. Beszélnek Balázzsal is. Gáboron keresztül kell üzennem nekik, ha eszembe jut valami, de egyelőre nem vagyok többre képes. Fáj a fejem, elálmosodtam, úgyhogy mára befejezem. Szeretném átaludni az éjszakát, hisz nem túl vidám érzés elütve lenni. Kell a regeneráció.

Talán reggelre eszembe jut valami. Remélhetőleg az, hogy ki az a Faragó Míra.

Addig is jó éjszakát!