2020. augusztus 2.

22:59

- Szia! - mondta suttogva Anna a Skype túloldaláról. Kevés látszott a lányból, mert már leoltották a lámpát a kórteremben.

- Jobban vagy, drága? - kérdezte Gábor.

- Fizikailag igen. Lelkileg meg... Hosszú nap volt. El tudod hinni, hogy a Sanyi ütött el?

- Én nem igazán tudom, ki az a Sanyi - vallotta be Gábor. - Jól ismered?

- Nem, azt nem mondanám. Párszor ott volt Eszterék társaságában. Balázs haverja. Sosem beszélgettünk. Nincs hír Eszterről?

- Nincs - mondta Gábor. - Csak amit megírtam. Gondolod, hogy tényleg vízbe fulladt?

- Nem tudom, Gábor. Én már nem tudok semmit. - Anna hangja remegett, ahogy próbálta nem elsírni magát. - Remélem, hogy nem fulladt meg, de elképzelésem sincs, mi történt. Folyamatosan forszírozom az agyamat, hogy emlékezzen, de csak a fejem fájdul meg, és sírhatnékom támad. Azt sem tudom, mennyire bízhatok az emlékfoszlányokban.

- És Faragó Míra? Hozzá sem vagy közelebb?

- Tőle vagyok a legtávolabb. - Anna már szipogott. - Fekszem itt tehetetlenül, és nem tudom, mit csinálhatnék.

- Akkor ne gyötörd magadat. Eszedbe jut minden, ha itt az ideje. Látod, ha erőlteted, nem megy.

- De mi mást csinálhatnék? Itt vagyok négy kórházi fal között, nem tudom mivel lekötni magamat. - Letörölt a mutatóujja hegyével egy könnycseppet a szeme sarkából. - Legalább te bejöhetnél néha. De kedden talán hazaengednek.

- Na, az jó hír!

- Nem is tudom. Otthon sem tudok mit kezdeni magammal. Dolgoznom még nem szabad.

- De kiülhetsz az udvarra. Napozhatsz, olvashatsz, tévézhetsz. Délután én is megjövök. Ha szeretnéd, itthon maradok veled néhány napot.

- Miattam nem muszáj.

- Nem muszájból - mosolygott Gábor. - Szeretetből.

Anna meghatódott, és először érzett egy cseppnyi fénysugarat a mellkasában.

- Köszönöm - mondta.

- És képzeld - kezdte Gábor -, elkezdtem egy animációt. Még tegnap.

- Nem is tudtam, hogy még mindig érdekel - csodálkozott Anna.

- Valamivel nekem is el kellett foglalnom magam, hogy ne agyaljak annyit Eszteren és rajtad. Amatőr munka, de egész jól elvoltam vele. Talán ráfekszek az animációra. Esetleg nézek valami tanfolyamot is.

- Na, az tök jó! - biztatta Anna. - Bevallom, én is gondolkoztam a kreatív munkán. Tudom, hogy a napló teljesen más, mint az animációd, de egész gyorsan elszállt az idő, amikor írogattam. Ha úgyis lesz egy kis szabadidőm, mielőtt visszamehetek dolgozni, talán belefogok valami történetbe. Nem tudom még. Butaság.

- Csináld! - lelkendezett Gábor. - Én meg készítek hozzá rajzokat!

- Hát, nem biztos, hogy meg merem majd mutatni a kész írásokat - nevetett Anna. - Általánosban írtam utoljára fogalmazást.

- A rossz történetekhez legalább passzolni fognak a gyengusz rajzaim. És különben is, valahol el kell kezdenünk. Olyan rég csináltunk valamit együtt.

Anna kedves érzésekkel gondolta el a közös munkát, és imponált neki az ötlet. Ám ahelyett, hogy ezt hangosan kimondta volna - Gábor amúgy is leolvasta az arcáról -, témát váltott.

- Na, de írtad délután, hogy hazavittél egy kóbor kutyát.

- Igen, és képzeld, már hívott is a gazdája. Kenesén van rokonlátogatóban, de holnap délután visszajön Siófokra, és hazafele beugrik a kutyusért. Azt mondta, majd úgy időzít, hogy kényelmesen hazaérjek a munkából.

- Na, remek. Milyen kutyus?

- Egy Border Collie.

- Azok nem tudom, hogy néznek ki - vallotta be Anna. - Nincs képed róla?

- Nincs, de Facebookon biztos megtalálod. Ott posztolták ki, hogy eltűnt.

- Akkor majd megnézem. - Anna ezt már álmoskásan mondta. - Viszont ne haragudj, Gábor, nagyon elfáradtam. Elköszönök, és megyek aludni.

- Rendben. Pihenj!

- Rajta vagyok - mosolyodott el búcsúzóul Anna. - Szia!

- Szia, és szép álmokat!

*

2020. augusztus 3.

16:43

A Border Collie vidám vakkantása csalta ki Gábort az udvarra. A kutyus már a járműről felismerte érkező gazdáját

- Jó napot kívánok! - köszönt a kocsiból kiszállva a jól szituált öregember.

- Üdvözlöm!

- Hát te meg hogy csavarogtál el? - hajolt a boldog jószághoz a gazda, megsimogatva a kerítésen át a pofáját. - Merre csámborgott?

- A Helikon utcában. Fáradjon be! Megkínálhatom egy kávéval?

- Elfogadom, köszönöm. - mondta a férfi, és besétált az udvarra. - Jól van, kislány, jól van! - paskolgatta a Border Collie fejét, aki majd kiugrott a bőréből.

- Foglaljon helyet a teraszon. Talán már nincs olyan meleg, megmaradunk idekinn is. Mivel parancsolja a kávét?

- Egy kis tejszínnel, ha van.

- Sajnos nincs, de tejet löttyinthetek bele.

- Jó lesz úgy is, köszönöm!

Míg Gábor lefőzte a kávét, az öregúr helyet foglalt a teraszon, és kigombolt ingét rázogatta, hogy lehűtse felhevült testét. A szétgombolt ingből verejtékes mellszőrzet csigázott elő.

- Odabenn jutott eszembe, hogy még be sem mutatkoztunk rendesen - jött ki Gábor, és, miután a kávékat az asztalra tette, kezet nyújtott. - Szepes Gábor.

- Horváth György.

- Siófokon tetszik lakni, Horváth úr?

- Nem, pesti vagyok. Nyaranta járogatok le.

- Így már értem, miért viselte ilyen jól az autót a kutyus.

- Igen, hozzá van szokva a kislány. Nem igazán értem, hogy szökhetett meg. A nővérem Kenesén lakik, és amikor Siófokon vagyok, néhány napra meg szoktam látogatni őt is. Ilyenkor a szomszéd kislány eteti a kutyát, és fogalmam sincs, mi történhetett. Hívtam telefonon, de ki volt kapcsolva. - Újra a kutyushoz fordult. - De lényeg, hogy nem esett bajod, igaz-e, Míra?

Gábor félrenyelte a kávét, és köhécselni kezdett.

- Cigányútra ment? - nevetett az öreg.

- Mí... kh... Míra a kutyus neve? - kérdezte Gábor, köhögés közben.

- Az bizony.

- És megkérdezhetem, hogy hívják a szomszéd lányt, akire rábízta a kutya etetését?

- Hát, megmondom őszintén, nem is igazán a szomszédom. A nyaralójuk van az enyém mellett. Hartmanéknak hívják őket. A szülők most elvannak a tengerparton, és a leányzójukra bíztam a Mírát. Kislányozom, de már annyi idős lehet, mint ön. Az Esztike.

- Horváth úr, én ismerem Esztert. Ön bizony lemaradt néhány dologról, míg Kenesén tartózkodott.

Gábor elmesélte a hétvége rejtélyeit az öregúrnak, aki különös érdeklődéssel hallgatta.

- És jól van a barátnője?

- Holnap talán hazaengedik a kórházból.

- Hála istennek. És Esztike tényleg eltűnt? Semmi nyoma?

- Semmi.

- És ez a Faragó Míra... Megmondom magának, Gábor, én sem ismerek Faragó Mírát.

- Horváth úr, megtenné, hogy befárad a házba, és beszél a barátnőmmel? Ismeri a Skype-ot?

- Ismerem, igen. Hogyne, szívesen beszélek vele, ha úgy érzi, segíthetek.

Gábor berongyolt a nappaliba. Mire az öreg utolérte, már be is kapcsolta a számítógépet. Remélte, hogy Anna elérhető lesz. Hamar válaszolt a Skype-hívásra.

- Szia, Gábor!

- Anna! - kezdte köszönés nélkül, izgatottan Gábor. - A kutyus! A Border Collie! Míra a neve, és itt van a gazdája. Ismeri Esztert. Ott lakik Eszterék nyaralójának a szomszédjában. A mellett, ahol pénteken voltatok. Segít ez akármit?

- Jó napot, kisasszony - ült le az öreg is a gép elé.

- Míra a kutyája neve? - csodálkozott Anna.

- Igen, kérem.

- Eszedbe jut erről valami, Anna? - Gábor lábai remegtek az izgalomtól.

- Nem. Illetve emlékszem a kutyára. Láttuk a vízből, miközben fürödtünk. Nahát, nem gondoltam volna, hogy pont őt hoztad haza - fordult Gáborhoz. - De hogy Míra a neve... Nem, nem jut eszembe semmi. Uram, nem ismer egy Faragó Mírát?

- Nem. A barátjának is mondtam, hogy sajnos nem. A kutyuson kívül egyetlen Mírát ismertem egész életemben, de az már nagyon régen volt. Az első szerelmemet hívták Mírának, amikor még fiatal voltam. De ő sem Faragó volt, hanem Hetényi. Hetényi Míra. Megmondom őszintén, őróla neveztem el a kutyát is, mert ahogy öregszem, egyre szentimentálisabb vagyok.

- Mírának hívták az első szerelmét? - kérdezte Anna, és összeráncolta a homlokát.

- Igen, kérem. Annak idején vele is sokat jártam a Balatonnál.

- Te jó ég! - kerekedtek ki Anna szemei a megvilágosodástól. - Te atyaúristen! Tudom, hol van Eszter! Jézusom, csak nehogy nagy baja legyen!