2020. július 31.

17:32

Öltönye alatt nedvesen cuppant az ing Gábor testére. Már korábban le kellett volna vennie a zakóját. Még most is levehetné, de tartott tőle, hogy a fehér anyag izzadt foltjain át túl sok látszódna a testéből. Persze nem érdekelt volna senkit, a többiek is ugyanígy verejtékeztek. Azoknak az inge is átütött, akik már korábban levetkőztek; igaz, az ő vizes foltjaik sokkal kisebbek voltak. Gábor mégis fennhagyta gátlásosan a zakót. Most már úgyis mindegy.

Kijött egy cigire a szünetben. Tábla jelezte a pesti irodaépület falán, hogy hol lehet rágyújtani. Egy fém hamutartót is odaállítottak, ami úgy állt a szürke betonon, mint egy történelmi emlékmű a Nikotinfüggők Egyesületének ajánlásával.

Nem igazán kívánta a cigit, csak kellett egy indok, hogy kijöhessen az épületből, állára húzhassa a maszkját, és levegőzhessen egyet; amennyiben a cigaretta füstjének letüdőzését levegőzésnek lehet nevezni.

Nagyon fáradt volt. Nem is tudta, miért van itt. Csak a jelenlétével képviseli a vidéki irodát a nagyvárosban, ötletekkel és hozzászólásokkal már nem. Egész délután egy kényelmetlen széken ücsörgött a levegőhiányos, meleg irodában, álmos szemekkel nézve a világra a maszkja fölül. Már négy kávét ledöntött, hármat feketén. Pedig kettőt is csak a legritkább esetben szokott inni, akkor is alaposan felönti tejjel. Eszméletlenül fáradt volt, és az időjárás csak rontott a helyzeten. Nem így képzelte évekkel ezelőtt a péntek délutánjait, pláne nem nyáron. Pedig még csak huszonhét éves volt, novemberben lesz huszonnyolc.

Arrébb mások is dohányoztak, de nem igazán szóltak egymáshoz. Lesütött szemmel bámulták az aszfaltot, és hasztalan vártak egy kis nyáresti szellőre, ami felszárítja a verejtékfoltokat az ingük hónaljánál.

Gábor elővette a telefonját, hogy megnézze, mennyi ideje van még a szünet végéig. Ekkor látta meg, hogy valaki kereste, míg ő odabenn ült. Feloldotta a képernyőt. Anna volt az. Nem is egyszer. SMS-t is küldött:

Eszterrel leszek, ha hazaérsz, és nem vagyok otthon. Majd valamikor érkezek, talán csak hajnalban. Nem foglak felébreszteni! :)

Kaja van a tűzhelyen, ha még kinn van, mire hazaérsz, tedd be a hűtőbe!

Szeretlek! A

Ui.: írtam facebookon is, de nem válaszoltál. Hívtalak is, de csak ennyit akartam, nem kell visszahívnod. Puszi :)

Gábor visszatette a telefont a zsebébe, majd megint előhalászta, hisz az időt csak nem nézte meg. Elnyomta a cigit, és ácsorgott még egy kicsit az épületnek dőlve.

Így, hogy Anna nem lesz otthon, nem sietett haza. Fáradt is volt, péntek is volt, nagy forgalomra számított a Balaton felé. Biztosabbnak érezte, ha kialussza magát idefenn, és szombat reggel indul haza.

Facebookon írt vissza Annának, hogy csak reggelre várja, majd visszahúzta a maszkot az arcára, és visszaballagott az irodaépületbe, hogy beolvadjon láthatatlanul az asztal körül ülők közé.

*

2020. augusztus 1.

7:59

Viszonylag hamar leért Siófokra, és jót aludt az éjszaka Pesten. Remélte, hogy Anna sem maradt el sokáig. Nem sok idejük volt egymásra a héten, és szerette volna a hétvégét vele tölteni, tömény semmittevéssel.

De addig is, míg Anna felébred, ő le fog ülni a tévé elé egy irdatlanul nagy adag reggelivel (Pesten még nem igazán volt éhes, út közben kezdte el gyötörni az üres gyomra), és végigkapcsolgatja a mesecsatornákat a Nickelodeontól a Disney Channelig. Hátha elkap egy SpongyaBobot, vagy egy Kalandra fel! epizódot. Még az Aranyhaj-sorozattal is megelégedett volna, csak legyen mit bámulnia. Gábor régen animátor szeretett volna lenni, de nem érezte, hogy meglenne hozzá a kézügyessége és a tehetsége. Így lett porfogó egy irodában.

A lábas és egy jénai még ott volt a konyha tűzhelyén. Anna ezek szerint nem érkezett haza, vagy túl fáradt - esetleg túl részeg - volt ahhoz, hogy berakja a kaját a hűtőbe. Gáborra hárult a feladat.

Mielőtt nekiláthatott volna a reggelije elkészítésének - a tévét azért már bekapcsolta -, benézett a hálószobába, de az ágy bevetetlen és üres volt. Anna tehát tényleg nem érkezett haza. Biztos Eszternél alszik a szomszédban, gondolta Gábor. Sajnálta, de így legalább nem kellett túlságosan halkan néznie a tévét. Tényleg Aranyhaj ment a Disney Channelen.

Három szendvicset is megevett sok paprikával és paradicsommal, gazdagon megvajazva, felvágottal telerakva. Nem feltétlenül a legegészségesebb reggeli, gondolta Gábor, de ez most nem volt prioritás, és a mennyei manna sem eshetett volna ennyire jól. A morzsákat is felszedegette ujja hegyével, a koszos tányért pedig a kávézóasztalon hagyta, míg a rajzfilmeket nézte. (A Disney Channelen egy élőszereplős borzadály kezdődött, ezért átkapcsolt egy Scooby Doo-sorozatra.)

Majdnem fél tizenegyig ücsörgött így a kanapén. Még a lábait is feltette az asztalra, ami ellen Annának határozott kifogásai lettek volna, ha otthon lett volna.

De Anna még mindig nem jött meg, és Gábornak ez egészen eddig eszébe sem jutott. Megnézte a Messengert, de aszerint Anna tizenegy órája nem volt elérhető. Felhívta hát, de rövid csöngetés után átment a hívás hangpostára.

Gábor belebújt a papucsába, és átballagott a szomszédba Eszterhez. Az augusztusi nap kezdett igazán belelendülni, és magabiztosan forrósította Gábor bőrét az alatt a másfél perc alatt is, míg átért Eszterhez.

Bekopogott és várt, majd, miután senki sem jött ajtót nyitni, újra kopogott.

- Eszter! - kiáltotta. - Itthon vagy? Gábor vagyok, Annát keresem! - Továbbra sem jött válasz. Ennyire berúghattak, és még mindig alszanak? Nem tudta, mikor kerülhetett ágyba a két lány, de Anna hajnali fekvéskor sem szokott tíznél tovább aludni; igaz, olyankor látszik is rajta a kialvatlan másnaposság. - Anna, odabenn vagy?

Lenyomta a kilincset, de az ajtó kulcsra volt zárva. Lehet, hogy itt sincsenek? De akkor hova mentek? Anna a tegnapi SMS óta nem jelentkezett.

Gábor csalódottan és aggódva ment haza. Megpróbálta Esztert is felhívni, de nem volt elérhető. Vagy kikapcsolta, vagy lemerült, vagy mással telefonál épp. Később újra megpróbálja.

Megnézte Eszter és Anna Instagramját, hátha oda töltöttek fel valamit, amiből rájöhet, hol lehetnek, de ismét csalódnia kellett. A sztorijuknál sem volt frissítés. Facebookra nem szoktak posztolni, de azért azt is ellenőrizte. Semmi. Eszter tíz órája nem volt elérhető.

Hát akkor várok, és esetleg majd még megpróbálom hívni őket, gondolta Gábor, miután mindkettejüknek hagyott egy Messenger-üzenetet, miszerint írjanak neki, ha felébredtek. Gondolkozott rajta, hogy visszaüljön-e tévézni, de a kedve elillant. Nagyon egyedül érezte magát Anna nélkül.

Ahogy a nap felkúszott az égen, és bevilágított a nappali üvegablakain, kibontakozott reggeli félhomályából a helyiség, és minden él, minden forma élénkebben mutatkozott meg. Ezért vette végre észre azokat a kis foltokat, amik reggel még sunyin beleolvadtak a fapadló barna erezetének színébe. Most azonban, ebben az élénken kivirágzott napvilágban, megakadtak Gábor szemei az apró, amorf pacákon, és az aggódó elme hajlamos a legártatlanabb szituációkban is a legszélsőségesebb tragédiákra gondolni. Így Gábor fejében a lüktető erek egyetlen szót skandáltak kérdő- és felkiáltójel szoros kapcsolatával, ahogy a fiatal férfi leguggolt:

VÉR?!

Annak tűnt, de a lányok valószínűleg ittak az este. Ki tudja, hol kötöttek ki. Tán visszajöttek ide is, és ez itt vörösbor.

De a foltok vastagon száradtak meg. Sűrűbb folyadéknak kellett lennie a bornál. A kiömlött vörösbor jobban szétterül, másmilyen foltot hagyott volna. Így van ez? Gábor elméje szerint, mely halovány aggódásból átkapcsolt mélyvörös pánikba, így. És ha ez vér, akkor Anna vére? Vagy Eszteré?

Hol van Anna? Hol van Eszter?

Azonnal újrahívta őket, de Anna telefonja megint hangpostára ment, Eszteré pedig ismét elérhetetlennek bizonyult.

Hívja a rendőrséget? És ha ártatlan szituból kreál az elméje potenciális vészhelyzetet?

Úgy döntött, vár még egy kicsit, és ha egyik lány sem jelentkezik, és Anna továbbra sem érkezik meg, kihívja a rendőrséget.

Csak azok a foltok ne lettek volna a nappali padlóján.

*

2020. augusztus 1.

6:46

Dávid történetünk szempontjából egy mellőzhető figura, de epizódszerepe akár érdekesnek is bizonyulhat. Negyvenes évei második felében járt, és sportos életmóddal tartotta karban a testét. Így próbálta legyőzni az időt, ami felfoghatatlanul gyorsan rohant el mellette. Nem rég még húszas éveit élte az előző évezredben, most meg már ötvenes évei integettek felé a kanyaron túlról.

Huszonöt éve volt már korán kelő ember, mert szerette futással indítani a napját. Anno nehezére esett kikászálódnia az ágyból, hogy kimenjen az utcára mozogni, ám elbeszélésünk idejére már életének mellőzhetetlen rutinjává vált.

A partközeli utcákban futott, hogy kiélvezhesse a nyugodt Balaton látványát. Rövid ideig pihenhet a tó a nyári napokon, de amikor Dávid futott, még - illetve az éjszakai életet is figyelembe véve: már - békés csendben nyugodott a Balaton partja.

A keleti horizonton felbukkant a nap, és annak a narancssárga fényét verte vissza valami az útszéli fűből, egy árok partjáról. Belecsillant Dávid szemébe.

Odakocogott, és egy telefont talált. Az egész érintőképernyő pókhálósra repedt, de a hátlap is töredezett volt. Jó nagyot eshetett valahonnan. Dávid próbálkozott a bekapcsoló gombbal, de a telefon nem volt hajlandó életre kelni.

Nem fűzött sok reményt a dologhoz, de mégis elrakta a telefont, hogy megnézesse egy hozzáértő barátjával, hátha lehet kezdeni vele valamit. Ha javítható, akár a gazdája kiléte is kiderülhet, és visszaadhatja neki a telefont.

A valószínűleg totálkáros telefonnal a kezében folytatta reggeli futását, és ahogy betért a következő mellékutcába, egyúttal a történetünkből is kifordult.

A törött telefon egy számára ismeretlen, fiatal nőhöz tartozott. Eszter volt a neve.