Konoha utcáin épp hazafelé igyekezetek az emberek. Este volt már, a nap lemenőben, a házak árnyékai megnyúltak a lágy narancssárgás fényben. Pár kósza szellő felkapott egy két levelet és csak vitte - vitte, amíg meg nem unta a játékot az élettelen növénydarabkákkal.

A hokage is éppen pakolt össze az irodájában. Ilyenkor általában már fáradt volt a sok munkától, a napok hosszú robotolásaitól, most mégis szinte pattogva szedegette össze a dolgait, amiket haza akart vinni. Szélesen mosolygott, letörölhetetlen volt az a vigyor. Néha csak úgy felkuncogott magában, szökkent egyet. Igazán boldog volt, mivel ma tér haza Sasuke a hosszú küldetéséről. Legalább is ezt írta meg a sólymával küldött levélben. Még mindig nem használta a telefonját, olyan ódivatú...

Mikor végzett, beletúrt rövid szőke tincseibe. Végignézett az irodáján az ajtóból, mely egykor még Kakashi - senseié volt. Emlékezett még arra a napra, amikor az Uchihát Kakashi megbízta a küldetéssel. Akkor fél évre becsülték a hosszát. A fél évből egy, kettő, majd három év lett. Végül pedig már 6 éve volt úton, és most talán hazatér... ha semmi sem jön közbe. Naruto már csak ettől félt, hogy valami közbejön, és nem láthatja Sasukét újra 6 év után. Mert nem látta egészen azóta, hogy távozott. Az ő emlékezetében még a tüsi hajú, gunyoros félmosolyú fiú élt és őt várta, róla álmodozott. Talán ha nem éltette volna folyamatosan holmi remény, holmi hivatalos levél, ami tőle érkezett nagy ritkán, a jelentések... nem bírta volna. Bár sosem kapott semmi személyeset az évek során tőle, ő azért bízott benne, hogy Sasuke érzései nem halványultak el iránta. Mert egy csókkal váltak el 6 évvel ezelőtt, majd a szőke integetett a feketének, aki aprót visszaintett, aztán eltűnt.

Uchiha Sasuke szép komótos tempóban, köpenye alatt zsebre dugott kézzel menetelt Konohagakure felé. Már talán látni vélte a falut körbevevő magas fal tetejét. Talán nem is volt ott, és csak egy látomás, amit az idézett elő, hogy hazavágyik. Maga sem tudta elhinni, hogy elvégezte a küldetést, amiből már nagyon de nagyon elege volt sokszor. Néha azon gondolkozott, hogy lehetett olyan idióta, hogy elvállalta... Hát, végül is csak ő jöhetett szóba, amikor embert kerestek a feladatra, szóval nem tudott igazából mit tenni, elfogadta.

„- Gyere be! – szólt az ismerős hang az ajtón túlról. Sasuke sóhajtott és belépett, bal alkarja helyénél lengett a póló ujja utána. Becsukta maga mögött az ajtót, közelebb sétált a hokage asztalához, közben felnézett a szürkéshajú férfire. Kakashi volt az ugyebár, a hatodik hokage, aki most visszaült a székébe és összefonta az ujjait az arca előtt.

- Tudom, miért hívtál. – támaszkodott Sasuke végül az asztal sarkának, fekete szemei a szintén ében szemeket pásztázták.

- Gondoltam... – halkan felkuncogott apró mosollyal, és elővett pár papírt, melyek rendezett, katonás stócban álltak meg az asztal falapján. A fekete erre felmorrant.

- Részletezd, Kakashi, ne húzd el. – idegesen dobolt az ujjaival fán... és nem azért volt ideges, mert esetleg izgatott lett volna. Inkább félt. Igen, a nagy Uchiha Sasuke tud félni, ilyen is létezik. Ő is nehezen hitte el magának, de az igazság az bizony végül is megcáfolhatatlan. Nem a küldetéstől félt, az neki mindegy volt igazából. Inkább attól, hogy el kell mennie. És tudta, hogy irtó messzire kell majd, a rinneganjával már minden papírt elolvasott. Kakashi belekezdett a magyarázásba, nem tudva arról, hogy a levegőbe beszél. Sasuke lehet, hogy a szemébe nézett, de fejben már egész máshol járt. Azt próbálta kitalálni, hogy fogja elmondani a szőkének ezt. Mert a beszéd amúgy sem az erőssége, azt meg hogy mondja el neki, hogy fél évre itt kell hagynia...?!"

Megállt a hatalmas kapu előtt, mely most nyitva állt. Ilyenkor már be szokták csukni, de most miatta nem tették. Várták őt, ez pedig a jégszívet enyhén megdobogtatta. El nem mosolyodott, de magában azért örült.

Belépett hát. Megcsapta valami ismerős érzés, valami régi vágy, kisebb emlékdarabkák. Percekig legeltette a szemeit a házakon, melyek cserepein a nap utolsó sugarai éppen megcsillantak, a főutcán, amin most csak pár kósza ember sétált, ki tudja hová. A két kapuőr, Izumo és Kotetsu nagyban húzta a lóbőrt, erre pedig Sasukének azért a szája szeglete megrezzent. Semmit sem változott a két balfék, még mindig ugyanolyan mihasznák voltak, mint régen. Megrázta a fejét, nagy levegőt vett, majd újra elindult, hogy lássa azt a személyt, aki talán betöltötte a gondolatait ebben a 6 évben, talán nem. Nem tudta milyen érzések fűzik még hozzá. Csak látnia kellett, és kész.

Fogalma sem volt róla, mit mond majd neki, amikor egymással szemben állnak. Talán nem is mond semmit szokásához híven, vagy esetleg hümmög egyet. De lehet, hogy tényleg nem kellenek majd szavak... eldöntik az érzések. Az érzéseik. Maga se tudta már, mire vágyik az Uzumakitól. Merthogy róla van szó, körülötte forogtak most a fekete gondolatai. Rágondolt, a szőke hajára, óceánkék szemeire, és hatalmas rókavigyorára, mely láttán párszor még ő is elmosolyodott. És akkor még a lentebbi régiókba bele sem mélyedt jobban... pedig ott is lenne min agyalni. Vajon még mindig olyan nagy, és hosszú...

Sasuke megrázta a fejét. Ilyen mocskos gondolatai sosem voltak az égvilágon, hát most se legyenek... Bár talán néha visszagondolt pár ilyen részletre... Vagy még csak be sem vallotta magának igazán, hogy „talán" vágyakozva gondol ezekre a dolgokra.

Gyorsan eltűnt a nap a horizont mögött, pár sugara még kiintegetett, majd azok is lebuktak a mélybe, hogy fényüket felváltsa a Hold csillogása. Lassacskán felkúszott az égre a nagy fehér gömb, sejtelmes fátyolba vonva a világot halvány, mégis vakító fényével. Ez pedig pont elég volt hozzá, hogy az Uchiha odataláljon Naruto házához. Ott állt. Nézett a sötét ablakokra, magában arra gondolt, talán itthon sincs a szőke... Vagy csak menekülni akart magában mélyen. Mert tényleg félt, félt a találkozástól. Félt attól, hogy nem tudja, milyen érzelmek fogják majd elönteni mikor megpillantja.

Végül nem szobrozott tovább a kapuban, hanem lassú, egyenes léptekkel megindult végre befelé. Végig mereven maga elé meredt, meg sem nézte magának a kertet, különösebben a házat sem, inkább a tudatlanságot választotta, nem akart más felesleges gondolatokat.

Megtorpant az ajtó előtt, felemelte a kezét, hogy kopogjon, de megpillantotta a csengő gombját. Sóhajtva nyomta le, éppen egy 'dinnnng' hang erejéig, majd visszaengedte a végtagját. Nem hallott semmit, nem is látott semmi mocorgást a házban. Egyáltalán semmiféle életjel nem volt érzékelhető, most már tényleg elgondolkodott, hogy Naruto nincs is itt.

- Mintha csak tegnap lett volna, amikor elmentél, nem igaz? – a hirtelen semmiből előjövő hang szinte ordításnak hatott az éjszakában, amikor pedig elhallgatott, nem más maradt utána, mint a kongó üresség.

Az első, amit meglátott, az egy égszínkék szempár volt, mely csak úgy világított a sötétben, mint két reflektor. Tekintete lassan lejjebb-feljebb vándorolt, végigvizslatta az arcot. Fáradt arc volt ez, karikás szemekkel, lágy mosolykával. Megpillantotta a vékony barázdákat az arcéleken, pontosan hármat mind a két oldalon. A szőke tincsek érdekes módon nem lógtak az illető homlokára, hanem valamivel rövidebbek voltak.

Csak nézte az ismerős arcot, mely bár férfiasabb lett, mégis ugyanazé a személyé volt teljes egészében, akitől elköszönt. Ugyanaz a tekintet nézett vissza rá, mint ami láttán megugrott a gyomra régen, ugyanazok az ajkak mosolyogtak rá, melyek annak idején rókavigyort meresztettek rá. Nem tudott betelni a látvánnyal, már azt sem tudta mennyi ideje bámulja...

...amikor is hirtelen melegség ölelte őt körbe, gyengéd karok szorították egy mellkashoz, amihez még mindig olyan jó lehet odabújni... keze nem ölelte vissza, nem is lett volna rá képes, csak állt, hagyta, hogy a szőke magához szorítsa, hogy beborítsa azzal a finom illatával. Ezzel együtt öntötték el őt az érzések, melyeket évekig talán nem is érzett, melyeket elfelejtett érezni, de most ez a mozdulat újra megmutatta neki, hogyan kell. Szíve hevesen kezdett verni, még fel sem fogta, miért kezdett teste kis kazánja ilyen gyors zakatolásba; nem értette miért önti el a forróság, miért akar annyira a másikra borulni. Miért gondol ilyenekre, miért... miért történik ez az egész, miért ilyen sok a miért?!

Észre sem vette, hogy csak úgy reszket, bár arca kifejezéstelen maradt. Csak arra figyelt fel, hogy egy apró leheletet érez a fülénél, és egy halk hangot hall.

- Okaeri, Sasuke. – súgta a hang. Egy nagy, meleg kéz ében tincseibe túrt, lágyan simogatták a fejbőrét az ujjak. Ő pedig megremegett, és a tenyérbe döntötte az arcát.

- Tadaima, Usuratonkachi. – és elmosolyodott egy könnycsepp társaságában.

VÉGE

-----

Sziasztok! Most jutott eszembe (2018-ban, lol), hogy talán kéne írnom valamit ennek a kis oneshotnak a végére, mert igazán közel áll hozzám. Bár 2015-ben írtam, én még mindig büszke vagyok rá, hogy egész értelmes lett, és nem egy cringe halmaz. Sokat jelent a 200+ megtekintés rajta és a rányomott csillagok ^^

Örülök neki, ha tetszett :D És ha valaki késztetést érezne egy komment megírására, annak én csak örülnék c: Kíváncsi vagyok a véleményetekre!

NE KÉRJETEK FOLYTATÁST. Oneshot = egy részes sztori. Kész. Vége. Ennyi. ❤️