A vonaton ülve figyelem, ahogy a táj elsuhan mellettem. Ha elbambulok, olyan érzés, mintha repülnék. Ilyenkor könnyűnek, gondtalannak érzem magam. Zenét hallgatok, hagyom, hogy a kedvenc dallamaim átvegyék az uralmat a gondolataim felett.

Naponta utazok egyik városból a másikba, az egyetem ahova járok, a szülővárosomtól négy óra vonattal. Nincs jogosítványom, szerintem sokkal kényelmesebb az, hogy csak ülök, a többi utassal körülöttem és pihenek, mielőtt elkezdődne az első órám. Ma szombat van, csak azért megyek Szöulba, hogy találkozzak pár ismerősömmel a sulimból. Mondhatni jó a viszonyom a környezetemben lévő emberekkel, sosem szerettem haragot tartani vagy veszekedni, nem az én világom.

Csak nézek ki az ablakon, a vonat körülbelül negyed órája indulhatott el. Az első megállónál sokan szoktak felszállni, ez még a kertváros része a helynek, ahol élek.

Esős idő van, nem sok új utassal bővül a kocsi. Visszanézek az ablak felé, mire velem szembe foglal helyet egy velem egykorú, nálam magasabb srác. Az ő fülében is ott a fülhallgató. Piros színe azonnal feltűnhet bárkinek, hiszen minden más, ami rajta van, fekete. Kapucnit visel, gondolom a kinti hűvös, esős idő miatt. Nem úgy tűnik, mintha le akarná majd venni. Arcából nem sokat látok, a telefonja képernyőjébe van bújva teljesen. Nem akarom, hogy feltűnjön neki, hogy őt tanulmányozom, így inkább ismét a tájnak szentelem a figyelmem.

Tekintetem akarva akaratlanul is visszavezetem az ismeretlenre, semmi különleges nincs benne, mégis olyan érdekesnek találom. Tudni akarom hova megy, mit fog csinálni, kikkel találkozik... Egy pillanattal később szemeink találkoznak, én mégsem fordítom el ijedten a fejem, pillantása fogva tartja az enyémet. „Ismerem" ez az első, ami az eszembe jut. De ez nem igaz, sosem találkoztunk még ez előtt. Ez csak egy érzés, ami arra késztet, hogy merüljek el a szemeiben, semmiképp ne nézzek másfelé.

- Ismerjük egymást? – hangja lágy, nem gúnyos vagy kérdőre vonó, inkább kíváncsinak mondanám. Újra szemügyre veszem arcát: hosszúkás, mégsem ovális, kissé kerekded; arcéle férfiassá teszi vonásait, de nem túl erőteljes; ajkai cseresznyepirosak, nem csak a hidegtől, idebent pont jó idő van; orra karakteres, kicsit nagy, viszont nem zavaróan; szemei sötét barnák, a többi ázsiaihoz képest egy picit kerekebbek, amitől gyermekibbé válik az összhatás. Kifejezetten helyes arca van, ez mindenki számára egyértelmű.

- Nem, nem hinném. – mondom hasonló hanglejtéssel, mint ahogy ő szólalt meg.

- Pedig van egy olyan érzésem, mintha mindent tudnék már rólad. – tekintetét továbbra is összekapcsolva tartja az enyémmel, szavai után alig észrevehető mosoly bújik meg ajkai szélén, mindössze pár másodpercig.

- Mindent? Hallgatlak. – felelek játékosan, közben elteszem a fülhallgatóm, hogy teljesen rá tudjak összpontosítani.

- Te min gondolkodtál miközben engem néztél? – engedi el a kérdésemet a füle mellett, viszont engem nem zavar, amit nem tudok hova tenni. Nem szeretem, ha nem válaszolnak.

- Azon hogy...- elakadok, hiszen milyen klisés már, hogy ugyan az járt mindkettőnk fejében. Mégsem vagyok képes hazudni neki, ez pedig kissé megrémiszt. – Vajon miért érzem azt, hogy ismerlek.

Szemein látom, hogy mosolyog, és mintha kicsit több önbizalom lenne tekintetében. Egyáltalán helyes ez? Nem lenne szabad ilyen nyíltan felelnem minden kérdésére, honnan tudhatnám, hogy valóban arra gondolt, amit mondott.

Nem hazudhat... A szemei elárulnák.

- Mi a neved? – sejthettem volna, hogy ez lesz a következő lépés, de nem készültem fel rá teljesen.

- Nem tartom jó ötletnek, hogy egy idegennek csak úgy eláruljak egy ilyen információt magamról.

- Engem Jeon Jeong Guknak hívnak, de szólíts csak Jungkooknak, mindenki így hív. Most már nem vagyok annyira idegen. – mosolyodik el, amitől az én ajkaim is felfele görbülnek, ugyanis a nyuszikra emlékeztető mosolya ~ a fogai miatt ~ ellenállhatatlanná teszi amúgy is helyes arcát.

- Park Jimin. Ez a nevem. – mondom kissé halkabban, de elég hangosan ahhoz, hogy ő meghallja.

- Jimin... Mm... Illik hozzád. Te is Busanban laksz?

- Igen, egyel előtted szálltam fel. Mondjuk, ez elég egyértelmű és gondolom te is sejtetted de.. Mindegy. – olyan furcsán érzem magam. Könnyen szót értek az emberekkel, Jungkook mégis elbizonytalanít. Annyira lazán viselkedik, annak ellenére, hogy most ismerkedtünk meg.

Megszólalásomon nevet egy kicsit, majd fejét az ablaküvegnek dönti. Olyan komolynak tűnik, hiába kisfiús a mosolya és a szemei. Érdekel, hogy miért döntött úgy, hogy beszélgetni kezd majd velem. Ahogy figyelem, feltűnik a szája alatti kicsi anyajegye. Egyre csak nézem, tekintetem néha feltéved ajkaira is, nem tudom elhinni, hogy maguktól ilyen pirosas színűek. Megnedvesíti a nyelvével párnácskáit, mire elfordítom a fejem, mintha zavarba jöttem volna ettől az apró kis jelenettől. Látom és hallom is, hogy egyre jobban zuhog kint az eső, fejben gratulálok is magamnak, amiért ilyen időben kijöttem a házból.

- És hová tartasz, Jimin? – teszi fel következő kérdését.

- Úgy volt, hogy a barátaimmal találkozom majd Szöulban, de úgy őket ismerve feleslegesen indultam el.

- Ez csak egy kis vihar, nyugodtan be tudtok ülni valahova, nem?

- Remélem ők is így gondolják... Te hova mész?

- Csak bemegyek a városba fotózgatni. Ha unatkozom, általában ezt csinálom. – magyarázza, nekem pedig fel is tűnik a nagy hátizsák a mellette levő ülésen, amiben nyilván a kamerája, lencsék és hasonló cuccok vannak.

Egyre érdekesebb ez a srác. Illik hozzá ez a spontán kimozdulós, fotós jellem. Csak még vonzóbbá teszi... mármint, én nem vonzódom hozzá... csak kíváncsivá tesz, ennyi.

- Ez akkor a hobbidnak számít, nem?

- De, nevezhetjük hobbinak is. Annyira izgalmas város. Tudod, engem magával ragad a nyüzsgés, az, hogy mennyi féle ember járkál az utcákon, mindenki kicsit más, mint a többiek. Teljesen beszippant az ottani hangulat.

Nagyon jó hallgatni, ahogy mesél. Teljesen beleéli magát, szinte izgatottá válok a szavaitól. Mondjuk, én nem találom ilyen különlegesnek Szöult, bár amikor ott vagyok, általában sietek valahova.

- Régóta fotózol? – olyan tapasztaltnak tűnik, ~ nem mintha feltétlenül az is lenne ~ muszáj volt rákérdeznem.

- 15 évesen kezdtem, akkor még csak telefonnal, aztán mikor elmentem diákmunkára, hogy keressek magamnak egy kis plusz pénzt, elkezdtem félretenni, hogy vehessek magamnak egy kamerát. A szüleim beszálltak végül az anyagiakba, tetszett nekik, hogy nem kezdtem könyörögni mikor kitaláltam, hanem próbáltam önállóan intézni a dolgot. Viszont a választás részt rám hagyták teljesen. Még meg van az a gép, sokat jelent nekem. Azóta vettem polaroid kamerát is, meg ezt, amit most használok.

Csak hallgatok, nem tudok nem arra gondolni, hogy beigazolódni látszik az, amit feltételeztem róla. Már tudom, hogy hamar érettebbé vált, mint a legtöbb vele egy idős fiú. Gondolom, ez a tulajdonsága azóta sem változott.

- Mm... És most hány éves vagy? Ha nem baj, hogy így rákérdezek.

- 22. Te?

- 24. De kérlek, ne kezdj el figyelni arra, hogy hogy szólíts meg. Sokkal jobb így, mintha mondjuk hyungnak szólítanál.

- Rendben. – mosolyodik el – Neked van valami hobbiszerűséged?

- Szeretek énekelni, ha egyedül vagyok. Mostanában pedig elkezdtem dalokat írni. Mármint dalszövegeket.

- Hú... Nem gondoltam volna, hogy te ilyesmit csinálsz szabadidődben.

- Mire tippeltél, mit fogok mondani? – kérdezem halvány mosollyal az arcomon.

- Mondjuk... Olvasás, festés. Ezek. De a dalszövegírás sokkal jobban áll, ha belegondolok.

- Hozzád is teljesen passzol a fényképezés. Szívesen megnéznék párat a képeid közül.

- Akkor ülj ide mellém, mutatok egyet-kettőt. – azzal fel is kel, hogy a táskáját feltegye a tartóra.

Picit habozok, végül mégis felkelek és lehuppanok mellé. Megcsapja orromat a belőle áradó kellemes, férfi parfüm illat. Egy pillanatra még a szemeimet is lehunyom. Egész nap képes lennék csukott szemmel élvezni ezt az aromát.

- A telefonomon van pár, meg van egy Instagram oldalam, ahova csak a képeimet szoktam posztolni. – közben megnyitja a galériáját, azon belül is egy albumot, majd szép lassan mutogatni kezdi a képeket. Vannak embereket, épületeket ábrázoló képek, tájképek, igazából minden féle. Minél többet látok, annál erősebben érzem, hogy mennyire tehetséges.

- Ezek fantasztikus képek!

- Túlzol, de köszönöm, hogy így gondolod. – pillant rám.

Folytatjuk a képek nézegetését, de kissé furcsán érzem magam. Oldalra fordítom a fejem, így szemeink ismét összekapcsolódnak. Tekintete a csontjaimig hatol, ismételten azt érzem, képtelen vagyok megszakítani ezt a pillanatot. Tudom, hogy elég közel vagyunk, de mintha most semmi más nem érdekelne a barna szempáron kívül.

- Nem akarom elhinni, hogy még sosem találkoztunk eddig. – mondja, szavait csak én hallhatom, hangja halk és kellemesen mélyebb ahhoz képest, ahogy eddig beszélt.

- Pedig tényleg ez az első alkalom. – mosolyodom el halványan.

- Jimin... - szinte megborzongok, ahogy kiejti a nevem.

- Igen? – hangom alig hallható, mintha nem is az enyém lenne, még sosem hallottam ilyennek.

- Lefényképezhetlek?

Mindenre számítottam, csak erre a kérdésre nem.

- Mh... Miért fotóznál le? – visszatér a hangom, ezzel egy időben pedig feltűnik, hogy milyen közel is vagyunk egymáshoz.

- Csak mert... Örülnék neki, ha megengednéd.

Miközben beszél, igyekszem nem túl feltűnően hátrébb húzódni, ezzel normális távolságot alakítva ki kettőnk között.

- Rendben. Igazából szeretek fényképezkedni. – egyezek bele és visszaülök eredeti helyemre.

Jungkook felkel, leveszi vissza a táskát és elkezdi összeszerelni a gépét, én meg csak figyelem gyakorlott mozdulatait. Amikor elkészül, még állítgat egy két dolgot, majd rám pillant.

- Kérek egy mosolyt. – mosolyog rám, amitől nekem is mosolyognom kell, ő pedig már el is kezdi a képek készítését.

Annyira abszurd a helyzet, hogy elnevetem magam, ő viszont mindent lencsevégre kap. Később kéri, hogy nézzek ki az ablakon, majd már magamtól találom ki a különböző pózokat, némelyekkel kisebb kuncogásokat váltva ki belőle. Nagyon jól szórakozunk mindketten, tagadni se tudnánk.

- Most hadd fotózzalak le! – mondom neki mosolyogva.

- Nem szeretek modellt állni... Szívesebben vagyok a kamerának ezen az oldalán.

- Naaa kérlek Jungkook... - nézek rá a lehető legaranyosabb tekintetemmel.

Sóhajt, majd megadóan bólint egyet, mire mosolyom vigyorrá szélesedik. A kezembe adja a gépet, én pedig igyekszem jó képeket készíteni róla. Nincs nehéz dolgom, mivel meglehetősen fotogén típus.

- Hidd el, az az oldal is nagyon jól illik hozzád. – mondom neki, ő pedig kivillantja nyuszi fogait, én meg készségesen örökítem meg a pillanatot.

Visszaadom neki a gépet, Jungkook pedig leteszi a táskáját a földre.

- Nézzük meg őket. – pillant rám, mire már át is ülök mellé. Végigpörgetünk a képeken, az utolsó után pedig ránézek.

- Annyira jó képeket csináltál rólam. Ahogy látszik az esős ablak és az elmosódott táj...

- Azért lettek ilyen jók, mert nagyon jó volt a modell. – néz rám mosolyogva, szavai viszont kissé zavarba hoznak.

- Ne túlozz... - követem a példáját én is.

Órámra pillantok és meglepetten veszem tudomásul hogy még csak egy óra telt el.

- Azt hittem már alig van időnk leszállásig. – mondja Jungkook miután vele is megosztom mennyi az idő.

- Én is. Nincs kedved zenét hallgatni? – pillantok rá.

- Együtt?

- Aham. Legalább megismerjük egymás zenei ízlését is.

- Oké, miért ne. Indíthatok először én? – veszi elő a kérdéssel egy időben a telefonját.

- Indíts. – mosolygok rá.

A következő órában sorra hallgatjuk a kedvenc dalainkat, megállapítjuk, hogy sokban hasonlít, de különbözik is az ízlésünk, amitől csak szórakoztatóbb az egész.

- Akkor hogy is volt... Nem szívesen osztasz meg információkat magadról idegeneknek? – néz rám pimasz mosollyal az arcán, ami nevetést vált ki belőlem.

- Néha tehetek kivételt nem? – nézek a szemébe ismét.

- Mh de, persze hogy tehetsz. – hasonlóan cselekszik, a mai nap folyamán már sokadjára veszünk el egymás íriszeinek tanulmányozásában.

Akárhogy próbálom kimagyarázni a helyzetet, kénytelen leszek elfogadni a tényt: tetszik Jungkook. Nem vagyok szerelmes. Nem akar kiugrani a szívem a helyéről, mikor ránézek, vagy ha beszél hozzám, ebből azt hiszem már kinőttem. Az viszont biztos, hogy nem közömbös számomra.

Hallgatjuk a zenét, miközben csak figyeljük a másikat és olyan érzésem van, hogy nyugodtabb nem is lehetnék. Egymás mellett, mondhatni egymással szemben ülünk, féloldalasan elhelyezkedve az ülésekben, kizárva a külvilágot. A fejemet a háttámlának döntöm, nem sokkal később Jungkook is ezt teszi.

- Amikor megnéztem az időt, láttam, hogy a legtöbb haverom lemondta a mai találkát. – mondom kissé szomorkás hangon.

- Gyere velem fotózni. – vágja rá hezitálás nélkül, ami megmelengeti a szívem.

- Nem szeretnélek zavarni. Biztos a képeid is jobban sikerülnek, ha egyedül vagy. – mondom őszintén, miközben dalt váltok.

- Szívesebben lennék most a te társaságodban, mint egyedül. –mosolyodik el halványan.

Jól esik, amit mond, mégis olyan lehetetlen elhinni. Két és fél órája ismerjük csak a másikat, mondhatni még mindig idegenek vagyunk. Jó lenne együtt tölteni a napot.

- Én is szívesen mennék veled fotózni. – adom be a derekam.

- Akkor eldöntöttük. Megyünk felfedezni Szöult, együtt. – mosolyog, én pedig szintén mosolyogva hagyom, hogy ki tudja hanyadjára figyelje meg alaposan a szemeimet.

Köszönöm, hogy elolvastad! Ha tetszett, nyomj a csillagra  vagy írd le a véleményed kommentbe. 

xxx