Ahogy leültek a kanapéra, csak bámulták egymást. A lány nem akarta piszkálni a fiú frissen szerzett lelki sebeit, Aizawa pedig nem tudta, hogyan kezdhetne bele a mondandójába. [Név] a fiú könnyben ázott szemeibe nézett, de ő szinte semmit nem látott a lányból. Nem tehetett semmit, a rengeteg könnycsepp miatt homályosan vizslatta az előtte lévő személyt, hiába igyekezett többet pislogni, mintha csak vizet csorgattak volna a szemeibe, patakokban folytak le arcán a sós cseppek. Még mindig remegett, agyában újra és újra lefutott a jelenet, és még mindig fülében hallotta barátja hangját, ahogy bíztatta őt - még úgy is, hogy azt mondták neki, hogy csak beképzelte, ugyanis a kis készülék addigra már teljesen tropára ment, így Oboro nem használhatta kommunikálásra. Hiába voltak a dicsérő szavak, nem hozták vissza a legjobb barátját. Egy pillanat alatt szakította el tekintetét a lányról, és lehajtva a fejét zokogott tovább.

- Hé...- szólt halkan, lágy hangon [Név], ahogy közelebb ült hozzá, és szorosan magához ölelte Shota reszkető testét. Összeszorított szemekkel igyekezett nem sírásba kezdeni ő maga is. Nem akarta, hogy a fiú miatta is aggódjon, így megpróbált minél erősebbnek mutatkozni. Élete talán eddig legmegterhelőbb és legnehezebb feladatának bizonyult ez, de így érezte helyesnek. Ő majd megoldja valahogyan, de nem akart sem Shota, sem pedig Hizashi számára gondot okozni, így elhatározta, hogy ő majd az anyjával beszéli meg a dolgot, ő amúgy sem kötődött úgy a fiúhoz, ahogy ők hárman.- Itt vagyok, minden rendben lesz!

Még ő maga sem hitte el, amit mondott, nemhogy Shota. De azért értékelte az igyekezetet a fiú, még ha nem is enyhített a fájdalmán. Lassan a lány mellkasának dőlt, derekát átölelte, és így áztatta el a pólóját. Habár persze ez érdekelte a legkevésbé mindkettejüket; egy összekönnyezett póló tized annyira sem volt fontos, mint Oboro, vagy a gyásszal való megküzdés. [Név] a fekete, kusza tincseket simogatta, és igyekezett mélyeket lélegezni, hogy leküzdhesse a magába zárt pánikot és szomorúságot. A hőstanonc észrevette, hogy mennyire gyorsan is vert a lány szíve, emiatt pedig a torka még jobban összeszorult; tudta, hogy a lány miatta küszködik a sírás visszafojtásával. Bűntudata volt, ami hozzácsapódott ahhoz a keserű érzéshez, ami belülről falatozta őt. Elvégre Őt nem tudta megmenteni.

- Kérsz valamit? Vizet, narancslevet, kaját?- kérdezte meg halkan a lány, miután egy puszit nyomott a fiú feje tetejére.

- Nem..- hörögte fájdalmasan, ahogy egyenesre húzott gerinccel felült. Remegése egy kissé alábbhagyott addigra, de még mindig kerülgette a hányinger.

- Hozok elsősegély dobozt, lekezelem a sebeid. Mindjárt visszajövök, rendben? Egy perc sem kell, és újra itt leszek.

Megvárta, amíg a sebesült fiú bólintott egyet, és csak ezután indult meg gyors léptekkel a fürdőszoba felé. Szinte feltépte a tükrös szekrény ajtaját, ahogy kutatni kezdett gyógyszerekért, fertőtlenítőért és gézért, hogy mihamarabb elkezdhesse a sebek megtakarítását és lefedését. Nem volt jártas a dologban annyira, de tekintve, hogy régebben eléggé ügyetlen gyerek volt, az alapokat elleste az anyjától. Csupán csak reménykedett abban, hogy elég lesz a tudása ahhoz, hogy kellően ellássa azokat a sebeket, amik barátja testén ékeskedtek, vörösben ázva. Mielőtt kiment volna a fürdőszobából, vett egy mély lélegzetet, és lassan kifújta azt. Szüksége volt erre, hiszen ha nem tette volna meg, ott helyben össze is rogyott volna. Mivel ez nem következett be, sietett is vissza az egyedül hagyott tinédzserhez. Letérdelt elé, és megkérte, hogy vegye le a felsőjét, mivel a karjain és a mellkasán is kiszakadt egy kissé a ruha, így feltételezte, hogy ott is megsebesült. Aizawa nem tudott törődni azzal, hogy alapesetben mélyen elpirult volna a kéréstől. Az agya teljesen leblokkolt, és mint egy jól viselkedő bábu, tette, amit mondtak neki. Üveges tekintettel meredt maga elé, ahogy a lány a sérüléseivel foglalatoskodott. Egyszer sem rezzent meg, nem nyikkant fel, arcának egyetlen izma sem mozdult. Pedig égette a fertőtlenítő folyadék, csípte a szétnyílt sebeket, mint a Pokol, de ez a fájdalom porszemnyinek tűnt ahhoz képest, amit a lelke mélyén érzett. Még soha életében nem veszített el számára ennyire fontos személyt, így ez a nap úgy arcon csapta, hogy egyelőre képtelen volt felállni a földről.

[Név] rettenetesen aggódott a fiúért. Nem a testi sérülései voltak ennyire kétségbeejtőek, ó dehogy. Hiába volt hallgatag mindig is, ezúttal már tényleg teljesen leblokkolt. A szemeiből potyogtak ugyan a könnyek - szép lassan, egyenként érték el a padlót vagy a nadrág anyagát -, de az arckifejezése rémisztően semmis volt. A nevére sem reagált, csupán révedt maga elé, és jól látszódott, hogy gondolatban egészen máshol járt. Azonban még így is vigyázott rá, hogy ne okozzon neki túl nagy fájdalmat. Hiába nem reagált semmit, [Név] tudta, hogy ettől függetlenül nem kellemes neki, ahogy a vattával a barna folyadékot a felszakadt bőrének nyomogatja. Amikor végzett, összeszedett minden szemetet, ami köré gyűlt, és eltakarított maga után. Erre sem reagált Shota, ami kezdte igazán megrémiszteni a lányt, így amint kidobta, amire már nem volt szükségük, valamint a maradék dolgokat visszatette a szekrénybe, leült mellé, és megfogta a fiú kezét. Ő nem volt képes túl sok reakciót kisajtolni magából, csupán egy kicsit megszorította a kezét. A [szín] hajú nagyot sóhajtott, és a vállára hajtotta a fejét, miután egy puszit nyomott rá.

- Aizawa, készen vagyok - motyogta, s kellett pár pillanat, mire eljutott a fiú tudatáig. Megrázta a fejét, és csak ekkor vette észre, hogy a sebein már ragtapaszok vannak, illetve gézlapok, a vállán pedig a [szín] hajú lány pihenteti a fejét, miközben egymás kezét fogják. A lelke mélyén apró komfortot érzett, noha ez még mindig kevésnek bizonyult a szomorúság és önvádlás mellett. Lassan a fejét a másikéra döntötte, és vett egy szinte már túl nagy levegőt, amit reszketegen fújt ki a tüdejéből.

- Hősgyakorlaton voltunk...- kezdett bele csendesen, mire [Név] élesen beszívta a levegőt, és közelebb kuporodott a fiúhoz.- Oboróval mi kicsit odébb járőröztünk. Khm..- köszörülte meg a torkát - igazából egész jól szórakoztunk. Egy csapat gyerek odajött hozzánk, fel akartak mászni az egyik felhőjére, ő pedig megengedte nekik. Én lentről figyeltem őket. Megmosolyogtatott a gyerekek széles vigyora, ahogy ő szórakoztatta őket. Általában az ilyen feladat mindig unalmas, mert nem sok minden történik, de ezúttal történt. A többiek egy gonosztevővel küzdöttek, és eljutottak hozzánk...- Egy pillanatra megállt, hogy összeszedhesse magát. [Név] nem hibáztatta, nem erősködött a folytatásért. Tudta jól, hogy időre van szüksége, ezt pedig megadta neki.- Oboro egy felhőn elvitte a gyerekeket, hogy megmenthesse őket. Én is segédkeztem a kimenekítésben, azonnal evakuálni kellett a környéket, hogy egy civilnek se eshessen bántódása. Azonban az épület, aminek nekiment a gonosztevő, elkezdett összeomlani. A darabkái gyorsan zuhanni kezdtek, és fejen találták. Aztán még több zuhant le, és teljesen betemették őt... - bicsaklott el a hangja, mire a lány, azonnal szorosan ölelni kezdte. Pár pillanatig csak ültek csendben, és jobbra-balra dülöngéltek, hogy megnyugodjon a fiú.- Én azt hittem, még életben van... Sikerült kiütni azt a szörnyeteget, és beszéltem Hizashival, meg egy felettünk lévő lánnyal is, akivel egész jóban lettünk, hogy mi a helyzet Oboróval, de mindketten hallgattak és megnyúlt arccal bámultak maguk elé, könnyekkel a szemükben. Én képtelen voltam elhinni, mert... hallottam a hangját, még mielőtt nekimentem volna a meláknak. Biztatott végig, ő adott erőt. De mint az kiderült, a saját mikrofonja abszolút összetörött, így nem tudott hozzám beszélni. Pedig esküszöm, hogy hallottam a hangját.. Aztán megláttam, hogy egy fekete zacskóba teszik, és akkor már nem tagadhattam az igazságot... Tényleg halott volt. Pedig annyi mindent el akartunk érni, olyan fiatal volt és annyira ügyes... Reménykedek benne, hogy mindez csak egy rossz álom, de tudom, hogy nem az. Bárcsak az volna - tört ki újra sírásban a fiú, és [Név] sem volt még soha annyira közel egy bőgésrohamhoz, mint abban a percben. De nem tudott mást tenni, erősen magához ölelte a testét, elvégre szükség volt arra, hogy valaki lenyugtassa. Minden tőle telhetőt megtett, hogy sikerüljön elűzni a könnyeket, ami egy idő után sikerült is. Aizawa szemei már teljesen kiszáradtak a rengeteg sírástól. Már csak szipogott az őt körbevevő karok közt. Lélegzete is kezdett normalizálódni; lassan megnyugodott. Hiába volt a lelke még háborgó tenger, legalább ez nem látszott annyira meg.

- Szeretnél itt aludni?- kérdezett rá a lány, mire csupán csendes bólintást kapott válaszul.- Adok ruhát, de majd csak később menj el fürdeni, hogy ne vesszen kárba a fertőtlenítő folyadék.

- Addig szerezhetek ennivalót a hűtőből?- érdeklődött rekedtes hangon.

- Persze! Egyél annyit, amennyit csak szeretnél. Mindjárt itt vagyok - mosolygott rá bátorítóan, és már el is iszkolt a szobájába. Alig kapott már levegőt, így egy kicsit tovább időzött el a szekrénye előtt állva, mint kellett volna. Szüksége volt néhány apró másodpercre, hogy feldolgozza a hallottakat. Oboro tényleg meghalt. Fel sem bírta fogni. És ő még azt hitte, hogy legalább a diákok biztonságban vannak gyakorlatozáson, hogy a felnőtt, tapasztalt hősök vigyáznak rájuk, és nem vonulnak háttérbe, hogy a tudatlan kis tinédzser tanulók végezzék el helyettük a munkát. Megértette, hogy mivel gyakorlat, ezért nyilvánvalóan tenniük is kell valamit, de basszus, nem lenne szabad az életüket adni egy feladatért. Senkinek nem volna szabad, de egy diáknak pláne nem. Dühös volt a hősökre, hogy ennyire veszélybe sodorták a barátai életét. Lehetett volna akár Hizashi vagy Aizawa is, akik meghalnak. Akár mindhárman otthagyhatták volna a fogukat, csak azért, mert valami idióta kitalálta, hogy ne felnőttek legyenek azok, akik a meló nagy részét elvégzik. Bele sem akart gondolni abba, mi történt volna, ha Hizashiról hoztak volna hírt; elvégre a fiú jelentette neki a világmindenséget, szinte testvérek voltak. Ha őt vesztette volna el, abba másodpercek alatt úgy belerokkant volna, hogy a kórházba kellene szállítani őt. Persze Oboro halálhíre is elég erősen megrázta, hisz nagyon jóban lettek azidő alatt, amit együtt eltöltöttek. De Hizashi elvesztése a fájdalom egy új szintje lett volna számára.

- Neked is melegítettem, remélem nem gond - nézett a lányra Shota, ahogy beért a konyhába a ruhákkal a kezében. Azokat még a szőke fiú hagyta nála az évek alatt, és mivel nagyjából egy magasak voltak, gondolta, biztosan megfelel majd a vendégnek.

- Dehogy gond, köszönöm - mosolyodott el gyéren, ahogy közelebb ment, s a pultra rakta a magával hozott dolgokat.- Én pedig azt remélem, hogy jók lesznek neked ezek a dolgok. Igyekeztem nem béna szóvicces pólót keresni, 'Zashi imádja azokat. - Kisajtolt magából egy nevetés félét, mire a fiú is elmosolyodott.

- Bármi jó lesz. Köszönöm - biccentett.

Csendesen leültek enni, és aznap már nem beszéltek a megrázó hírről. Nem akartak emlékezni rá, hogy a szeretett barátjuk nincs többé az élők sorában. Fel kellett dolgozniuk, és így volt nekik a legegyszerűbb. Aznap legalábbis mindenképpen, hiszen nem maradt ereje a fiúnak már sírásra, a lány pedig így is órákig tartogatta a könnyeit magában. Végül este Shota elment tusolni, és csak utána következett [Név]. Kihasználta, hogy nem vár rá senki, így megereszette a forró vizet, és csak folyatta magára. Égette a bőrét mindenütt, ahol csak érte, de nem foglalkozott vele. Csak csendben, összetörve sírt. Háta meg-meggörnyedt minden harmadik másodpercben, ahogy összeszorított szemekkel, felfelé nézve, kezeit ökölbe szorítva állt, és sírt. Pedig két nap múlva elmentek volna megint a könyvtárba. A kettejük privát helyére, amely az ő birodalmuk volt. Megint vállt vállnak döntve, fejet fejre hajtva olvasgattak volna. Érezte, hogy volt közöttük valami megmagyarázhatatlan kapocs, amely több volt, mint barátság, de kevesebb, mint a szerelem. Nagyon szerette őt, remek embernek tartotta, aki nagy dolgokra hivatott. Erősebbnek gondolta sok embernél, elvégre egy mosollyal oldotta meg a legnagyobb problémáikat is. Buzgott benne az életerő, ami mindenkit egy pillanat alatt feltüzelt.

Hizashi mindemellett odahaza, egyedül igyekezett túltenni magát a dolgon. Elhatározta, hogy másnap már reggel meglátogatja legjobb barátnőjét, elvégre nagyobb szüksége volt rá, mint bármikor máskor az életük során, de nem érezte azt, hogy képes lenne megállni előtte. Így inkább amint hazaért, vett egy jó meleg zuhanyt, átöltözött, s megannyi sebét ellátta magának, aztán csak összegörnyedve bemászott az ágyba, és magzatpózt felvéve sírva elaltatta magát. Írt egy üzenetet még gyorsan [Név] számára, miszerint nagyon szereti őt, és aludjon jól. Ezt a lány a zuhanykabinból kiérve, törülközőbe csavartan olvasta el, és gondolkodás nélkül írta neki vissza ugyanezt. Tényleg nagyon szerette őt, és emiatt aggódott is érte. Csak reménykedni tudott, hogy jól van, a körülményekhez képest persze. [...]

Kellett némi idő, mire Oboro szülei megszervezték a temetést. [Név] nagyon szívesen segített volna, de a fiú édesanyja szomorú mosollyal utasította vissza az ajánlatot. Hiába tudta a lány is, hogy neki nem sok köze van a dologhoz, és ezt nem neki kell elintéznie, valahogy le akarta foglalni magát, és ezt tartotta hosszú ideig a legjobb ötletnek. De talán jobb is volt a számára, hogy nem engedték, hogy ilyen szinten belebonyolódjon a dologba. Még fiatal volt, nem volt szabad ennyire belefolynia a dolgokba. Őt végül a szülei kísérték el. Édesanyja autójával mentek, de a hátsó ülésen ott volt az apja és a mostohaanyja is. A gyerekeket szándékosan nem hozták el, de tekintve, hogy néhány alkalommal ők maguk találkoztak a fiúval, ráadásul tisztában voltak azzal, hogy a lánynak mennyire fontos volt, támogatni akarták őt. Tisztában voltak azzal, hogy valahogyan meg kell védeniük őt az összeomlástól, noha fogalmuk sem volt arról, miként tehetnék ezt meg.

Az idő hideg volt, a vastag, fekete kabát sem védte meg az embereket a csontig hatoló fagytól. Az időjárás előrejelzés szerint nem lett volna szabad ennyire hűvös időre ébredniük, de talán az istenek is átérezték a bánatot, mely minden ismerős, családtag vagy barát szívébe beköltözött, és ezzel akarták a részvétüket kimutatni. [Név] vacogott, kezeit a zsebébe süllyesztette. Shota és Hizashi megpróbálták felmelegíteni, felváltva ölelték magukhoz őt, de nem sokat értek vele. Talán nem is a csípős szél miatt reszketett ennyire, lehet, hogy nem evégett lilult el a szája. Meglehet, hogy a lelke hűvössége, vagy sokkal inkább üressége volt az, ami nem engedte, hogy átmelegedjen. Elvégre a meleg komfortot ad, nyugtat és jól esik. [Név] nem akarta megengedni magának ezt az érzést. Ki akarta adni magából a keserűséget, a fájdalmat, a gyászt, a hiányérzetet. Végül az apja neki adta a sálat, ami addig ő rajta díszelgett, de nem érdekelte, mennyire fog fázni utána; a lánya egészsége mindennél fontosabb volt a számára. Mikor a nyakába kötötte, két kézzel megfogta az arcát, és egy puszit nyomott a homlokára, majd a szemeibe nézett, és szomorúan elmosolyodott. Utálta ennyire letörtnek látni a saját gyerekét. Megcirógatta hát hüvelykujjaival a pofiját, és pár pillanatra magához ölelte. Szüksége is volt az apja ölelésére. Ott helyben majdnem elsírta magát, de sikerült visszapislognia a könnyeit.

A szertartás alatt végig fogta a barátai kezét. Akkor ő volt az, aki komfortot nyújtott másoknak. Hiába volt neki is szüksége rá, ott akart lenni a megmaradt barátainak. Gyönyörű volt a beszéd, minden nagyon szép volt, remekül meg lett szervezve a temetés, mégsem tudott mosolyogni. Persze senki mosolya nem volt valódi, de ő még egy hamisat sem tudott kipréselni magából. Szörnyen fojtogatónak érezte az egészet, azt hitte, meg fog fulladni. Hatalmas volt a nyomás, a gyász és a kimondatlan szavak ólom súlyként nehezedtek az összegyűltekre. Szabadulni akart, de minél hamarabb. Nem csak ő, a két fiú is. Közel álltak a hányáshoz a hatalmas stressz miatt. Így talán ők voltak az elsők, akik elindultak haza. Megbeszélték, hogy Hizashihoz mennek át, és ott is alszanak, így Shota Kumi kocsijába ült be, a szőke pedig a saját szüleivel ment haza.

- Ha bármi van, hívj nyugodtan. Rendben? Ma este az anyáméknál éjszakázunk, szóval a közelben leszünk - fogta meg a lánya arcát a férfi.

- Rendben, köszönöm apu - nézett rá szomorúan ráncolt szemöldökkel.

- Jajj, édes kicsikém..- ölelte magához szorosan a lányt, aki erősen kapaszkodott a kabátjába a hátánál. Térdei kicsit meg is remegtek, de tartotta magát. A férfi a sírás határán volt; tudta, mit csinál a lánya, tőle örökölte ezt az érzelmi makacsságot. És mivel kisebb korában ő maga is ugyan ilyen volt, tisztában volt azzal is, hogy ez mennyivel rosszabb, mintha kiadná magából az egészet. Féltette a lányát, a szeme fényét, az élete értelmét. Nagy levegőt vett, mielőtt elengedte volna.- Nagyon szeretlek Pindúr. Nagyon, de nagyon - nézett fátyolos szemekkel elsőszülött gyermeke íriszeibe.

- Apu, ne csináld, vagy elbőgöm magam - szipogott a lány.- Én is nagyon szeretlek - karolta át néhány pillanatra a nyakát, hogy aznap utoljára még magához ölelhesse.

- Engem is bármikor felhívhatsz, rendben? Várlak reggel Szívecském - simított a hajára az anyja. [Név] magához ölelte őt is, és ezúttal Tomót is, aki igencsak meglepődött, de jól esett neki a gesztus.

- Nagyon szeretlek benneteket - mosolyodott el végre a lány, ahogy felnézett a szüleire.- De megyek. Hosszú éjszaka lesz a mai - sóhajtott fel, amint hátrált pár lépést.

Eredetileg azt tervezték a fiatalok, hogy sokáig ébren lesznek, és beszélgetéssel foglalják majd le az agyukat. Azonban a vacsorát követően, miután mindenki megfürdött, mind nagyon fáradtak lettek. Hiába nem volt fizikailag megterhelő a napjuk, mentálisan mindhárman nagyon leterheltnek érezték magukat. Teljesen leszívta az energiájukat a temetés, és persze az azt megelőző napok is. Azonban amíg a két fiú kidőlt aludni, [Név] ismételten a fürdőt választotta, mint érzelmeit kiadó helyiséget. Magára zárta a hangtompított helyiség ajtaját, és a kád mellé, a kis szőnyegre leülve, felhúzott térdekkel szép lassan elkezdett sírni. Nem akarta elhinni, ami aznap történt. Szinte képtelen volt abba belegondolni, hogy mindez nem puszta álom. A mellkasa szorított, kezei remegtek, látása teljesen elhomályosult a sok könnytől. Egészen eddig tagadta maga előtt, amennyire csak tudta, hogy a fiú meghalt. Hogy Oboro meghalt. Azonban ekkor már képtelen volt rá, már nem tehette meg, hogy elködösítse azt a napot, amikor Shota elmondta a hírt. Többé már nem. Sajnos el kellett fogadnia, hogy mindaz, amin keresztül ment, igenis a valóság, és nem egy borzalmas rémálom. Sikítani akart a fájdalomtól, mely szíve tájékán hasított belé. Ordítani akart, tombolni, törni-zúzni; bármit, csak tűnjön el végre ez az érzés. Utálta, hogy át kell mennie ezen. Gyűlölte a kialakult helyzetet, de mit tehetett volna ugyan? Semmit. Csak elfogadni lehetett azt, ami megtörtént. Lehet bármilyen tragikus, igazságtalan, ez volt a rideg, könyörtelen élet. A legrosszabb az egészben azonban talán az volt, hogy a fiúk nem aludtak, csak próbálkoztak. Így hallották kiosonni, és tekintve, hogy nem kellően hangszigetelt a fürdőszoba, ki lehetett hallani haloványan, hogy mennyire küszködött a lány. A szívük majd bele szakadt, hogy ennyire kibukott a barátjuk. Bele sem gondoltak igazán, hogy egészen eddig, egyszer sem sírt előttük, és mindig csak őket vigasztalta. Észre sem vették, hogy nekik nem kellett pátyolgatni [Név]-et, annyira el voltak foglalva a saját fájdalmukkal. De ezúttal nem menekülhettek. Végig kellett hallgatniuk, miként a lány magára zárt ajtó mögött törik darabokra. Egyedül. Mert nem akart teher lenni.