- Boldog szülinapot, anyu!- tépte fel az anyja ajtaját [Név], ahogy az ébresztője megszólalt. Vigyorogva ugrott az ágyon fekvő nőre, aki nevetve nyögött fel a hirtelen súlytömegtől, mely meglepetésként zúdult egész testére, lánya személyében.- Csinálok reggelit is, addig töröld ki a csipát a szemedből!- mondta mosolyogva, miután egy óriási cuppanós puszit nyomott az arcára.

- Köszönöm, és jó reggelt Aranyom - simított a [szín] tincsek közé, bambán mosolyogva. Jól esett neki ez a kedves kis gesztus, még akkor is, ha ez azzal járt, hogy konkrétan kiugrasztják őt az álmából. Nehéz napja volt tegnap, így boldog volt, hogy végre kiélvezheti, hogy öregedett egy egész évet. A lánya ilyenkor mindig, egész álló nap pörgött, késő estig, amikor neki kellett betakarnia valahol a lakásban, ahol elszunyókált a nagy pakolás utáni ledőlés közepette. Noha sok ember nem szívesen vállalta a születésnapját harminc felett, Kumi igenis büszke volt a korára, illetve amúgy sem látszott meg rajta. Ha le is rítt volna, hogy aznap töltötte a negyvenkettőt, azzal sem lett volna semmi problémája, hiszen legbelül fiatalos marad a lánya mellett, aki nap, mint nap adott neki életerőt, már a puszta létezésével is.

- Neked is jó reggelt - pattant le róla a lány, és kisasszézott a konyhába, ahol nekiállt avokádókrémes pirítóst csinálni, egy kevés paradicsomot mellé vágva, valamint pár tojást kifőzve hozzá, amit idővel négybe szelt.

Kumi nagy nehezen kászálódott csak ki az ágyból, de a gondolata, hogy a gyermeke reggelit készít a konyhában, igencsak meghozta a kedvét ahhoz, hogy utána menjen. Nem azért, mert féltette volna a házat, vagy [Név]-et. Sokkal inkább a gyomra vezérelte, ugyanis imádta a lánya főztjét, még ha az csak valami kis apróság is volt. Valamilyen úton-módon, sokkalta ínycsiklandóbbnak találta azt az ételt, amit ő készített el a számára. Kócos hajával még nem kezdett semmit, csak a pizsamája fölé vett egy selyem köntöst, amit lazán megkötött a derekánál, lábaira bolyhos mamuszt húzott, és egy nagy nyújtózkodást követően már ki is lépett a saját kis életteréből. Mire beért a finom illatokkal megtelt helyiségbe -ugyanis még kávé is fogadta, aminek odáig volt az aromájáért-, már készen is várta az egész reggeli. Ámbár tisztában volt azzal, hogy nem lesz sok ideje a pihenésre, igyekezett minden falatot és kortyot kiélvezni, miközben beszélgetésbe elegyedett tinédzser gyerekével. Hiába vállalta el [Név] a feladatok döntő többségét, Kumi sem maradhatott rest. Egyrészről el kellett készülnie, majd kipakolnia az üdítőket, nassolni valókat a vendégek számára, segítenie kellett lányának a portörlésben, és a boltba is el kellett mennie, ugyanis nem volt otthon semmiféle vegán nassolni való, és nem szeretett volna kitolni a saját szüleivel, akik pár hónapja kezdtek bele ebbe az étrendbe.

[Név] számára sem volt könnyű minden. A legtöbb helyiséget neki kellett kitakarítania, de tekintve, hogy Hizashi felajánlotta szolgálatait neki, tudta, hogy sokkal szórakoztatóbb és gyorsabb lesz az egész ház kipucolása. Így a reggelit követően már el is ment elkezdeni az egészet a fürdőszobával, hiszen ott mégiscsak rengeteg olyan dolog volt, amiből a fiú szeretett poént csinálni, amivel zavarba hozta őt, így igyekezett elkerülni minden lehetséges helyzetet. Már majdnem végzett is, mire a szőke betette a lábát a lakásba, de mivel nem engedte, hogy bármelyik fiókot vagy szekrényt is nyitogatni kezdje, így megelőzte a perverz vicceket. Kapcsoltak a tévén zenét, amit jó hangosra fel is tekerték, és énekelve kezdtek neki a nagytakarításnak; pultokat, szekrényeket, komódokat, asztalokat lesúroltak, szép fényesre törölték őket, elmosogattak, majd elpakolták a száraz edényeket, Hizashi felporszívozott, [Név] pedig felmosott, megöntözték a növényeket, megpucolták az ablakokat, és mindezzel három óra alatt kész is lettek együtt. Kifáradva pacsiztak le, egy elégedett vigyorral mindkettejük arcán.

Miután mindenki, mindennel készen volt, lepihenhettek egy órácskára. [Név] számára mindenképp szükséges volt némi felkészülés a sok emberre, és noha Kumi imádta a rokonait, szeretett velük lenni, még neki is kellett egy kevéske idő, amíg feltölti magát eléggé ahhoz, hogy a vendégek előtt ne kapcsoljon ki. Hizashinak édes mindegy volt, hogy pihennek-e, avagy sem, ugyanis ő már pörgött, mint a Duracell nyuszi, és vágyott a több impulzusra, de megértette, hogy a házigazdáknak miért szükséges ez, így megpróbálta kicsit visszafogni magát. Így hát amíg a nő leült televíziót nézni, addig ők ketten bementek a lány szobájába, és az ágyon közösen elnyúltak. Yamada mellkasán volt [Név] feje, a fiú pedig egyik lábát a lányéra dobta, és apró kis semmiségekről beszélgettek. Szerettek összebújni, még akkor is, ha ez másoknak furcsának tűnt. Számukra teljesen természetes volt, hogy néha csak bebújtak egy kényelmes kis helyre, és egymásnak dőlve, átkarolva a másikat aludtak el, vagy kezdtek el csevegni. Egyikük sem képzelt bele soha többet, mint amennyiről szó volt; ők voltak egymásnak a legfontosabb személyek, és ezt ki is mutatták, szinte mintha jó testvéri viszonyt folytattak volna.

A csengő hangja mindenkit kizökkentett. Tudták, hogy ezek után nincs megállás, és kezdődik a jó hangulat. Amíg az ünnepelt ajtót nyitott a szüleinek, addig a két tini kikászálódott a komfortos ágyból, és siettek a vendégekhez. Mivel a fiú már hosszú idők óta a család tagja volt, a nagyszülők is úgy bántak vele, mintha a saját unokájuk volna. Ezáltal pedig ő sem úszta meg a jó nagy puszikat és az arca csipkedését sem, amin mind a ketten jót mulattak, ha a másikkal csinálták az idősebbek. A következő vendégek a szőke szülei voltak, majd rá néhány percre az utolsó vendégek is megjöttek, [Név] édesapja, mostohaanyja és a féltestvérei személyében. Hiába a válás, a férfinak volt annyira fontos volt neje, de legfőképpen legidősebb gyermeke anyja, hogy megkérdezze, jöhetnek-e ők is. Volt olyan tapintatos, hogy szándékosan rákérdezett arra, hogy a felesége és a gyerekei is részt vehetnek-e, vagy csak ő ugorjon be. Kuminak mivel nem volt különösebb baja egyikükkel sem, nem volt ellenvetése. Habár ha őszinte akart lenni, akkor nagyrészt azért egyezett csak bele, hogy [Név] láthassa az apját és a testvéreit.

- Apu!- ugrott a férfi nyakába a lánya, amint megpillantotta, hogy köszöntek egymásnak az anyjával az ajtóban.

- Jajj de jó látni, Pindúr!- szorította magához jó erősen szeretett elsőszülött gyermekét, majd elhalmozta rengeteg puszival a feje búbját.- Veszettül hiányoztál az öregednek, tudod?

- Nekem is hiányoztál - mosolygott rá boldogan, ahogy a szemeibe nézett.

- Most, hogy itt vagyunk, majd a nap folyamán meg is beszélhetnénk, hogy mikor alszol megint nálunk, jó?

- Tökéletes - biccentett jókedvűen, majd ránézett a testvéreire, akik már szinte felrobbantak, annyira vissza kellett fogniuk magukat, hogy ne vetődjenek rá hangosan a nővérükre.- Hellóka, apróságok - guggolt le hozzájuk, ezzel a tettével pedig elindította a szeretet lavináját, ugyanis mind a ketten azonnal nekiugrottak, és sikítva, visítva az örömtől csüngtek rajta. Mind a három szülő mosolyogva figyelte az interakciót közöttük, hiszen odáig voltak a tényért, hogy a kicsik mennyire csodálják és imádják a lányt, [Név] pedig mennyire szerette őket. Néhány perccel később Tomonak kellett leszednie a gyerekeit az idősebbikről, hogy mehessenek köszönni a többieknek is.

- Ne haragudj, már nagyon várták, hogy lássanak - szabadkozott fejét csóválva a nő.

- Ugyan, nem probléma. Ők is hiányoztak. Na meg te is, szóval szia - ölelte magához a nőt, aki kicsit meglepődött, de örömmel viszonozta a gesztust.

- Örülök, hogy látlak - simított a hajára, mielőtt elment volna mellette, hogy csatlakozzon a többiekhez, és köszönhessen a vendégeknek.

[Név] egészen az ajándékozásig csőszködte legjobb barátjával a testvéreit, amit abszolút nem bánt. Hizashi is nagyon élvezte a gyerekekkel való játékot, az egész ház a négyük nevetésétől és hangoskodásától volt zajos. Sokszor nem is hallották egymást a felnőttek, annyira önfeledten kacagtak mindannyian, hogy szinte már fájóan hangosak voltak. Persze nem szóltak rájuk, mosolyt csalt az ő arcukra is, hogy ilyen jól elvoltak ők.

Az ajándékozás során rengeteg könnycseppet hullatott Kumi. Elsőként a lánya és Hizashi adták oda az ajándékot, amit amint meglátott a nő, könnyek szöktek ki a szeméből, és szorosan magához húzta mind a kettőt, sűrűn szajkózva a "köszönöm" szót. Nagyon jól esett neki, hogy ennyire személyes ajándékot kapott tőlük, és hiába nem volt remekmű, rengeteg hiba volt megtalálható a festményen, ő mégis tökéletesnek találta. Odáig volt a tudattól, hogy mennyi időt beleáldoztak abba, hogy azon a napon elő tudjanak rukkolni egy ilyes gesztussal, és ez mindennél többet jelentett a számára. [Név] is majdnem elsírta magát, látván édesanyja boldogságát, de sikerült visszanyelnie a könnyeit, és inkább csak nyomott egy hatalmas, cuppanós puszit az arcára. Következőnek a nő szülei adták oda az ajándékukat, ami egy új rizsfőző volt, ugyanis egyszer említette nekik, amikor telefonáltak, hogy kezd tönkre menni az, amit használtak, és az öregek kaptak is az alkalmon, beszereztek neki egy nagyon jó minőségű darabot. Yamadáéktól egy lábfürdős masszírozó gépet kapott, illetve egy doboz levendulás fürdősót. Tomoéktól pedig kapott egy doboz bonbon összeállítást -Namiyo válogatta emlékei alapján, hogy amikor még együtt voltak, milyen fajtákat szeretett enni Kumi-, illetve valami márkás parfümöt, amit [Név]-től kérdeztek meg, hogy van-e esetleg olyan, amilyet szeretne, de mivel a lányára költött szívesebben maga helyett, inkább soha nem vette meg, valamint adtak még neki egy jegyet színházra, ugyanis szeretett oda járni a nő.

Annyira belemerült mindenki a beszélgetésbe, evésbe, iszogatásba és szórakozásba, hogy szinte mindannyian elfelejtették, hogy létezik telefon is a világon. Így [Név] észre sem vette, hogy pár üzenete érkezett Shotatól. Csupán egy egyszerű kérdést akart feltenni neki, viszont egyre gyakrabban írt neki, mert aggódni kezdett, amiért nem volt jó ideje elérhető és nem reagált arra sem, amit legépelt. Másfél óra múlva rászánta magát, hogy írjon Hizashinak is, remélve, hogy tudja miért nem válaszolt neki a lány. A szőke fél órával rá válaszolt neki a vécén ülve, elmondta neki, hogy semmi oka nincsen az aggodalomra, egészen egyszerűen csak ünneplik az édesanyja születésnapját, és a rokonaival volt elfoglalva. Mellékesen hozzátette, hogy valószínűnek tartja, hogy senki nem fog megharagudni, ha esetlegesen átjönne ő is, sőt, szerinte [Név]-et biztosan boldoggá tenné vele. Aizawa eleinte hezitált, nem akart idegen emberek közé menni, de a lányt szerette volna látni. Hosszú-hosszú percekig vacillált, hogy végül mit tegyen, de nagy nehezen elhatározta, hogy elmegy a [Vezetéknév] rezidenciára. Ez óriási lépésnek számított részéről, hiszen nem igazán tudott volna még egy olyan embert mondani, akiért ezt megtette volna, és ő maga sem értette, hogy mégis a lány mitől ennyire különleges, hogy inkább megy szülinapozó emberek közé, csak és kizárólag miatta, minthogy otthon üljön a seggén, vagy aludjon, és megvárja amíg a vendégek lelépnek, hogy [Név] meg tudja nézni az üzeneit, és választ kapjon a kérdésére.

Útközben, hogy ne legyen pofátlan, vett valami kis apróságot Kuminak, ha már ünnepelték őt, és csak úgy, kérdés nélkül beállít hozzájuk. Párszor megfordult ugyan a fejében, hogy lehet nem volna badarság mégiscsak visszafordulnia, de ezúttal a szíve felülírta a józaneszét, ami legújabban csak a lánnyal kapcsolatban fordult elő vele. Végül mivel a kaput nyitva találta, a bejárati ajtón kopogtatott. Eleinte azt hitte, hogy nem hallották, úgyhogy újra kopogott, ezúttal egy kicsit hangosabban, mire kinyílt az ajtó. Egy számára ismeretlen nő állt vele szemben, és kíváncsian nézte őt. Kezdett kínos lenni a csönd, és megfordult a fejében az is, hogy esetleg elnézte a házszámot, vagy valamit, de szerencséjére a nő törte meg végül a csendet.

- Kumit keresed?

- Részben, de inkább a lányát. Shota Aizawa vagyok, Hizashi osztálytársa - hajolt meg, elvégre így tanították neki.

- Oh, gyere csak be. Én Tomo vagyok, [Név] édesapjának a felesége.- Állt félre az ajtóban, hogy beljebb tudjon jönni a fiatal fiú. Mosolyogva nézett végig rajta, valahogy volt egy sejtése, hogy miért kereshette mostohalányát.- A többiek a nappaliban vannak, arra gyere majd - hagyta ott egy kedves mosollyal az arcán.

- Jó napot, helló..!- köszönt a fiú, amint Tomo után eredt, és megpillantotta az embertömeget. Mindenki csendben lett hirtelen, és felé kapták a tekintetüket.

- Haver, te kajak eljöttél!- ugrott fel Hizashi vigyorogva, hogy lepacsizhasson a fekete hajúval, aki le sem vette a szemét a [szín] hajú lányról, aki amint realizálta, hogy nem képzelődik, széles mosollyal figyelni kezdte a fiút.

- Szia!- sietett oda ő maga is a fiúhoz, hogy megölelhesse őt.

- Sziasztok - paskolta meg a lány hátát. Szívesen ölelte volna meg rendesen, de túlságosan frusztrálta az a rengeteg szempár, ami rá szegeződött.

- Szia, Aizawa-kun - mosolygott Kumi rá a kanapéről.

- Bocsánat, hogy csak úgy beállítottam, de kárpótlásul hoztam ajándékot. Boldog születésnapot [Vezetéknév]-san - lépdelt közel a nőhöz, aki mosolyogva elvette tőle a kis ajándékszatyrot és nyomott két puszit az arca oldalára.

- Nagyon szépen köszönöm, és ne kérj bocsánatot. Akármikor szívesen látunk itt.

- Ő lenne az, akiről meséltél, [Név]?- nézett a lányra az apja.

- Oh, igen!- bólogatott hevesen.- Emberek, ő itt Shota Aizawa. 'Zashi egyik osztálytársa, és az én egyik jó barátom. Aizawa, ők itt a testvéreim, az édesapám, a neje, a nagyszüleim és Hizashi szülei.

- Jó napot - hajolt meg, mire mindenki kuncogni kezdett.

- Ülj le fiam, érezd magad otthon. Nem kellenek formaságok - veregette hátba a lány nagyapja a fiút, aki bólintott, de aztán segélykérően a kortársaira nézett, akik összemosolyogtak, visszaültek eredeti helyükre, és megpaskolták maguk között a helyet. Aizawa aprót sóhajtott, és befészkelte magát a felajánlott helyre.

Miután már ő is evett a tortából, és kifaggatták a rokonok, megkocogtatta a lány vállát, és kérte, hogy menjenek el egy kicsit privátabb helyre. Hizashi is velük tartott a lány szobájába, és leültek az ágyra. Aizawa felvázolta, hogy miért is jött át, valamint elmondta azt is, hogy a szülei kérték meg őt, hogy kérdezzen rá, hogy van-e kedve velük eljönni a következő héten állatkertbe. Hozzátette, hogy Hizashinak is érvényes a kérdés, valamint Oboronak is, de személyesen akart mindenkit megkérdezni, nem pedig csoportba beírni. Mind a ketten örömmel mentek bele a dologba, elvégre a szőke imádott emberek között lenni, pláne a barátaival, a lány pedig nagyon szerette az állatokat, és a barátait... akik szintúgy néha állatok voltak.

Nem lehettek sokat hármasban, ugyanis nagy nehezen nyílt a hálószoba ajtaja, és Himari meg Kaito álltak ott, félénk mosollyal az arcukon. [Név] jót nevetett a hirtelen jött megszeppentségükön, így gyorstalpalóban bemutatta őket egy kicsit jobban a barátjának, akit aztán nagyon megszerettek a gyerekek, szóval be akarták őt is vonni a játékaikba. Nem mintha amúgy lett volna esélye kimaradni belőlük, mert [Név] ragaszkodott volna ahhoz, hogy ő is játsszon velük. Így esett meg, hogy öten játszottak bújócskát, fogócskáztak, tartottak teapartit és felváltva kellett a nagyoknak cipelni a hátukon a gyerekeket, akik hercegnőnek és lovagnak vallották magukat, akiknek szükségük volt megbízható lovakra, hogy különféle vidékekre tudjanak eljutni. A lány rettenetesen jól mulatott azon, hogy a fekete hajú barátja beadta a derekát, és végül még jól is érezte magát. Jól esett neki látni, hogy a testvérei ennyire kedvelték őt is, és hamar egyként kezelték velük.

=====

Eltelt a nyári szünet, és beköszöntött az ősz. Ezzel pedig ismételten kezdetét vette az iskola, és visszakerült mindenki a mókuskerékbe, a monoton tanítási rendszerbe. Persze egyiküknek sem volt ez a legfőbb kívánsága, elvégre túl jól érezték magukat a szüneten ahhoz, hogy vége legyen, de nem tudtak mit tenni, folytatták másodéves életüket a saját iskoláikban. Az a maradék jég is feloldódott [Név] és a fiúk között, ami még jelen volt a nyáron. Már semmi nem zavarta őt igazán, nem bánta, ha hozzáértek, csak úgy beszélnie kellett velük, felhívták őt vagy a semmiből jőve beállítottak hozzájuk. Végre igazán kényelmes volt neki a közeg, és olyan természetes volt számára az egész, mintha egész életükben barátok lettek volna ők négyen. Oboroval is rengeteg közös programban volt része, sokat jártak el olvasni kettesben, Aizawa is sok időt töltött el vele, így sikeresen elérték azt, hogy igazán közel kerülhessenek a lányhoz. Tekintve, hogy soha nem volt sok barátja, nagyon megbecsülte őket, és szerette a társaságukat, ahogy ők is a lányét. Mindenki boldog volt, ha együtt lehettek; akár mint csapat, vagy csak kettesben akár. A nyár legvégén még Oboro is ott aludt a lánynál, amit a szíve legmélyére elzárt egy fényes szobába a fiú, mint emléket. Minden pillanatot szeretett abból a napból.

Egy napon azonban valahogy nagyon rossz előérzettel ébredt fel a lány. Voltak ilyen pillanatai, amikor megérzett előre dolgokat, így reménykedett benne, hogy annyira nem lesz vészesen szörnyű az a bizonyos rossz dolog, amit át kell majd élnie. Egész nap nyomta a mellkasát valami, és a kedve is rossz volt, de nem tudta mivel magyarázni. Elsőként az anyjáért aggódott, majd az apjáért és családjárt, és a barátaiért. Tudta, hogy aznap is lesz hősi gyakorlati napjuk a fiúknak, mivel egész héten egy ügynökség szárnyai alatt dolgoztak, így csak reménykedni tudott, hogy nem ott történt velük valami komoly baleset. Minden szünetben írt nekik a csoportba, és noha nem lepődött meg, hogy nem kapott választ, mégis remegett belülről a félelemtől. Nem akarta egyiküket sem elveszíteni, esetleg kórházban látni, így szinte már-már imádkozni kezdett, hogy semmi bajuk ne essen.

Hazaérve enni sem tudott, annyira össze volt diónyira szűkülve a gyomra az idegességtől. Megülni sem tudott, fel s alá járkált, ugyanis már régen végezniük kellett volna a barátainak, de még mindig nem írtak neki vissza, és az üzeneteket sem látta egyikük sem. Egy sírási rohamon is túl volt, amikor már a legrosszabb végkimenetel is lepörgött a fejében, de hamar lenyugtatta magát, így már csak a kezét rázogatta, hogy valahogy megszabaduljon a feszültség generálta bizsergéstől az ujjaiban. Aztán csöngettek. Nem tudta, hogy ki lehet az, de sietett ki a kapuhoz. Ott azonban egy koszos, néhány helyen véres Aizawát látott. A vér is megfagyott benne egy pillanatra, és a hirtelen sokkból kitörve rohant, hogy beengedje a fiút.

- Mi történt?- fogta kezei közé az arcát rémülten.

A fiú eleinte nem mondott semmit, csak üveges tekintettel bámulta [Név] kétségbeesett arcát. Nem is igazán tudatosult benne, hogy hol volt, egészen addig, ameddig bele nem nézett a [szín] íriszekbe. Akkor jött rá, hogy nem haza ment, nem is Hizashit kereste fel, hanem a lányt. Hát persze, hiszen nála lelte a legtöbb komfortot és szüksége volt rá a történtek után, hogy végre a karjaiba vethesse magát, ahol talán sikerül elfelednie a történteket, vagy felébredhet abból a rémálomból, amibe belecsöppent. Megremegtek hirtelen a térdei, és kiszáradt a torka. Oboro volt a legjobb barátja, most mégis mit kell közölnie vele...

- Meghalt... Oboro meghalt..- nyögte ki nagy nehezen, mire a lány hirtelen levegőt sem kapott. Lepörgött egyetlen pillanat alatt minden emléke a fiúval kapcsolatban, és majdnem ott helyben összeesett. De tartotta magát, nem engedhette meg magának, hogy gyenge legyen, amikor a fiú, aki hozzá jött segítségért, valószínűleg végig nézte az egészet, és látszólag igencsak sokkos állapotba került. Nem kellett sok idő neki, szorosan megölelte Shotát, aki eleinte csak hagyta, majd lassan felemelte a karjait és görcsösen szorítani kezdte magához a lányt. Mintha csak akkor realizált volna mindent, ami történt vele aznap. Arcát [Név] vállához fúrta, és felüvöltve sírni kezdett. Marta a lelkét a bűntudat, hogy nem tudott segíteni legjobb barátján, amikor mentés közben ráomlott az a nyavalyás épület. [Név] szép lassan lépdelt be a házba a fiúval a karjában, és bevezette a nappaliba, ahol a kanapéra együtt leültek. Hálát adott az égnek, hogy az anyja még nem ért haza, mert nem akarta, hogy lássa azt, amit ő: Aizawa összeomlását.