Elérkezett az a nap, amikor a lány iskola után nekiláthatott az összepakolásnak. Nagyon izgult, félt, milyenek lesznek Aizawa szülei. Hiába tudta, hogy nem kellene sok időt töltenie velük, a tudat, hogy az ő házukban fog éjszakázni, velük fog vacsorázni, ott fog letusolni, reggel pedig közösen fognak reggelizni, teljesen pánik üzemmódba kapcsolta. Nem szeretett volna rossz benyomást kelteni, még akkor sem, ha csak szimpla baráti ottalvásról volt csupán szó. Az, hogy Hizashinál tölti néhanapján az éjszakáit, teljesen megszokott volt, gyakorlatilag haza ment. Azonban ezesetben nem ismert senkit, csak a barátját, nem tudta, hogy néznek ki a szülei, milyen természettel rendelkeznek, a ház mekkora, hogyan néz ki, miként van berendezve, a szobák hogyan vannak elrendezve; nemes egyszerűséggel halvány lila elképzelése sem volt semmiről. Ez pedig őt mindig is zavarta. Szeretett információknak tudatában lenni, ez elősegítette, hogy nyugodtabban állhasson hozzá a dolgokhoz, elvégre nem a nulláról indulna. Shotát pedig nem akarta zargatni, félt attól, hogy esetleg furcsának tekintené őt.

Így hát nagy levegőket véve, de bepakolta a táskájába pizsamáját, fogkeféjét, a fésűjét, az egyenruháját, és minden egyéb más apróságot is, ami szükségessé válhat majd számára a nap hátra lévő részében, illetve másnap. Majd' lejárta a lábait, ahogy a szobájában köröket rótt le, amolyan feszültség levezetés képp, tekintve, hogy az ágyon való fekvés, illetve ücsörgés közbeni telefon babrálás nem hozott túl nagy megnyugvást számára. Hiába tudta, hogy a fiú még maradni fog egy kicsit náluk, mivel Kumi megígérte, hogy elviszi őket autóval, hogy ne kelljen gyalogolniuk, sem a tömegközlekedést használatba venniük - így látta biztonságosabbnak, elvégre nagyon féltette a lányát.

Amikor a csengő megszólalt, már rohant is a kapuhoz. Aizawa körmét piszkálva várta meg, hogy beengedje őt a házigazda, s egy gyors ölelést követően, követte is be a házba. Be nem vallotta volna senkinek, de rettenetesen izgult ő maga is. Még egy barátja sem járt nála, leginkább azért, mert nem voltak barátai felső-közép előtt. De még Hizashi és Oboro sem jutottak fel hozzá, pedig párszor már felhozták a témát, miszerint ne mindig csak a saját lakásukra rángassák el a fiút. Ő maga azonban elsőként a lányt szerette volna vendégül látni maguknál. Nem tudta volna megmagyarázni, hogy mi miatt ragaszkodott ennyire ehhez az önmagának tett ígérethez, elvégre állítása szerint nem tetszett neki a lány, mégis különleges helyet foglalt el a szívében -ezt nem tudta volna maga előtt sem letagadni-, így úgy gondolta, hogy megérdemli ezt az elismerést. Azonban ahogy közeledett ez a számukra hatalmas nap, úgy növekedett benne a feszültség; rettegett, hogy nem fog tetszeni [Név]-nek az otthona, vagy a szülei, és soha többet nem akar majd átmenni hozzá. Pedig nem lakott csúnya, omladozó, poros és dohos szagú házban. Igaz, egy cseppnyit kisebb volt az otthona, mint a lányé, de reménykedett abban, hogy ez nem fog undort kiváltani belőle. Ahogyan az sem, hogy rengeteg bútor még a nagyszülőké volt, így az ő szobáját kivéve, elég régies atmoszférája volt az egyébként gyönyörű háznak. [...]

- Izgulsz?- kérdezett rá Shota egy hosszabb csend beállta után, amikor észrevette, hogy a mellette ülő lány jobb lába meg sem állt, és csak topogott fele. Hiába volt ő is stresszes, mindenképpen meg akarta őt nyugtatni, elvégre ő maga nem megy majd ismeretlen helyre, ellenben [Név]-vel.

- Mi?- kapta fel a fejét, és zavartan felnevetett.- Nem, dehogy. Miért?

- Jár a lábad - bökött a combjára óvatosan, mire megállt a mozgásban a lány, és halvány pír lepte el az arcát.

- Sajnálom...- motyogta maga elé, és jobban összehúzta magát.

- Ne kérj bocsánatot. Megértem, hogy tartasz a mai naptól. Ha nem szeretnél, nem is muszáj jönnöd. Nem kényszerítelek semmire, tudod jól.- Meg akarta fogni a kezét, vagy legalább a hátára simítani a tenyerét, hogy köröket írhasson le, amivel talán meg tudná nyugtatni őt, de inkább nem tette meg. Nem volt biztos abban, hogy jó ötlet volna, vagy egyáltalán erre vágyna a lány. Így viszont csak feszengve ült mellette, száját rágcsálva, miközben azon agyalt, hogy hogyan segíthetne neki. Már éppen azon volt, hogy ír egy üzenetet Hizashinak, hogy ugorjon át, mert félti a lányt, amikor [Név] a fejét, az ő vállára döntötte, és egy nagy levegő után, lassan kifújta a lélegzetét. Ettől a fiú teljesen lesokkolt, agya vészhelyzetbe kapcsolt, de fogalma nem volt arról, hogy kellene cselekednie.

- Szeretnék menni.. Majd csak alakul valahogy, csupán... Rémisztő új helyre mennem mindig. De ez nem jelenti azt, hogy nem akarom. Tudom, hogy jól fogom érezni majd magam, de előtte le kell gyűrnöm a saját démonjaim.

- Tudok valahogy segíteni?- kezdett el azonnal gondolkodni, hogy valami megoldást találhasson.

- Csak legyél mindig mellettem. Az elég lesz. Ha nem hagysz egyedül nálatok, biztonságban fogom érezni magam.

- ... Akkor veled leszek.

Mindkettejük arcára halvány mosoly kúszott fel, és a pulzusuk is megemelkedett. Shota végül a fejét a lányéra fektette, s így is maradtak egészen addig, amíg Kumi meg nem érkezett. Amint átlépte a bejárati ajtót, a lánya már rohant is oda hozzá egy szoros ölelésért, amit boldogan viszonzott a nő. Mielőtt elindultak volna, még bekapott pár falatot, ugyanis nagyon éhes volt, de amint ezt letudta, már meg is indultak a kocsi irányába. [Név] az anyósülésre ült, lábai közé a táskáját tette, Aizawa pedig közvetlenül a mögötte lévő ülésre huppant le. Az odaúton a lány anyja végig biztatta őt, mondván, hogy biztosan remekül fogja érezni magát, és biztos abban, hogy a fiú szülei sem szörnyetegek, így nem eshet semmiféle baja. Ezzel ellentétben viszont amint leparkolt a ház előtt, megadta Shotának a telefonszámát, ha esetleg bármi baj lenne, tudja őt hívni, és akár az éjszaka közepén is fittyet hányva a sebességkorlátozásra, odasiet. Ezt vehette volna bárki rossz néven, de a fiú teljesen megértette, elvégre a nőnek a lánya hogyléte és épsége volt a világon a legfontosabb, s mindezt anyai szeretetből, valamint féltésből tette, nem pedig azért, mert kinézi belőle vagy a családjából, hogy megkeserítik egyszem gyermeke életét egyetlen éjszaka alatt. [Név] és Kumi egy óriási öleléssel búcsúztak el aznapra egymástól, s a nő egy nagy rakat puszival halmozta el őt, mielőtt eleresztette volna, s visszaült volna az autóba, amivel egy kis integetést követően elhajtott. A lány nagy levegőt vett, s a táskája pántjába kapaszkodott, majd biccentette egy aprót, ahogy kifújta a szén-dioxidot, s követte barátját a házba.

- Megjöttünk!- szólt a fiú, s a lány nagy meglepetésére nem a szülőket pillantotta meg feléjük sietni, hanem egy gyönyörű, fekete macskát. Azonnal jobban érezte magát, s amint levette a cipőjét, leguggolt, és az állat felé tartva a kezét, hogy végig szaglássza őt.

- Én mondtam, hogy hozok haza valakit, ne nézz így rám - vonta fel Aizawa a szemöldökeit, ahogy a macskája hatalmas szemekkel, érdeklődve pillantott rá, mintha nem hitt volna a szemének, hogy a gazdája nem egyedül tért haza.- Ő itt Kyoho. Nem rég töltötte a hármat, lány macska.

- Nagyon örülök, Kyoho - mosolygott rá a lány.- Az én nevem [Név] - cirógatta meg az állát, mire a házikedvenc hangos dorombolásba kezdett, miközben minden irányból bújt hozzá.- Azt hiszem, kedvel - kuncogott a lány, ahogy felnézett Shotára.

- Nagyon úgy tűnik - biccentett.- Eléggé társasági lény, ne lepődj meg, ha minden alkalmat kihasznál, hogy az öledbe üljön.

- Szerintem nem fogom bánni. Ugye, pici Kyoho?- gügyögött mosolyogva az állatnak, aki nyávogott egyet.

- Akkor jól hallottam, tényleg haza értetek!- csapta össze valaki a tenyerét a szoba másik feléből. A lány felnézett, s megpillantotta a fiú szüleit. A nőnek hosszú, egyenes, fekete haja volt, szemei pedig zöldek voltak. Alkata karcsú volt, nem voltak nagyok a domborulatai, de nagyon szépnek találta így is őt. Aprócska ráncok voltak a szeme sarkában, melyeket büszkén viselt, mint mosolyráncok. A mellette álló férfi legalább másfél fejjel magasabb volt tőle, kicsit teltebb alkata volt, fekete szemei, borostás arca, és sötétbarna haja kócosan állt a fején. Mind a ketten vidáman mosolyogtak, ahogy szemügyre vették a személyt, akit a fiuk hazahozott.

- Örülünk, hogy látunk. [Név], igaz?- lépett egyet előre a férfi.- Hallottunk már téged, amikor telefonáltatok, mindig is csinos lánynak képzeltelek el, de azt hiszem, túlszárnyaltad az elképzeléseinket - nevetett vidáman, ahogy kezet nyújtott felé.- Jun Aizawa vagyok, Shota édesapja.

- Üdvözlöm, én [Teljes Név] vagyok, nagyon örvendek - fogott kezet az idősebbel, miközben meghajolt előtte.

- Ne hajlongj, haza jöttél - paskolta meg óvatosan a vállát mosolyogva.

- Na, én is köszönnék!- lökte odébb férjét a nő, egy hatalmas mosollyal az arcán.- Sakura Aizawa vagyok, az anyuka. Istenkém, nagyon szerettelek volna már megismerni, olyan kedves lány vagy, [Név]!- Azzal egy szoros ölelésbe invitálta őt, amitől eleinte teljesen megilletődött a lány, majd egy kínos mosollyal vissza is ölelte, hogy ne tűnjön illetlennek. Noha igaz, hogy egyetlen pillanatra megállt a szíve, és a bőre is viszketni kezdett, lassan tudatosította magában, hogy hozzá kell minél hamarabb szoknia ennek a kettőnek az érintéséhez, vagy különben este véresre sikálná a bőrét, mert a viszkető, csipkedő érzés nem hagyna alább.

- Már én is vártam ezt a napot - füllentette többé-kevésbé. Valóban kíváncsi volt rájuk, illetve a házra is, de annyira nem, hogy ennyire jelentősnek titulálja a helyzetet.

- Hamarosan kész a vacsora. Azt csináltam, amit a fiam mondott nekem, hogy szereted, mert sokszor eszed ugyanazt este, amikor tanultok. Gondoltam, talán könnyebbé tehetem ezzel az itt léted, és nem leszel ekkora kis görcsgombóc - kacarászott jókedélyűen.- Shota, vezesd körbe őt! Én addig apáddal megterítek. Vacsora után pedig teljesen szabadok vagytok gyerekek.- Azzal sarkon is fordult, belekarolva kedvesébe, és eltűntek. [Név] nagyokat pislogva állt, és próbálta feldolgozni azt, hogy mi a csuda is történt vele az elmúlt néhány percben. Shota megpaskolta a hátát, és egy együttérző mosolyt küldött felé.

- Bocs miattuk. Néha túl sokak tudnak lenni, én magam is tapasztalom. De amíg nem szólnak, elhúzhatjuk a találkozást velük azzal, hogy a konyhát hagyom utoljára, mit szólsz?

- Kérlek - nevetett fel.- Mármint nem rémesek, nagyon kedvesek, csak... Nekem még tényleg sok. De...- kapta fel a macskát gyorsan- amíg ti itt vagytok, addig én sem fogok pánikolni - dörgölte az orrát a macska kis pisze nózijához mosolyogva.

Így hát a tizenhat éves fiú szépen lassan mindent megmutatott a lánynak, hogy ha esetleg szüksége lenne akármire, tudja, hol találhatja meg. A gyógyszeres szekrényben lévő pirulákat is felsorolta neki, ha esetleg puffadna, fájna a hasa vagy a feje, hányingere lenne, akármi. A szülei szobáját csak az ajtón túlról jegyezte meg, amolyan mellékesen, hogy az övék, elvitte a pincébe is, ami az apjának és baráti körének lett kialakítva egy igazi pasis szobának. Volt lent csocsó, billiárd asztal, egy közepes nagyságú televízió, egy poros kanapé, asztalok, hűtő, benne szeszes italokkal, illetve egy szekrény, megtömve rágcsálni valóval. [Név] ámulattal nézett körbe, nagyon tetszett neki az a helyiség. Aztán felmentek, s a fiú szobája volt a következő úti cél, amit kitűztek.

A lány igyekezett fékezni kíváncsiságát, de ettől függetlenül körülnézett. Kyohot letette a sarokban lévő macskafa tetejére, ahol volt egy puha kis ágy számára, így az állat le is kuporodott oda, és laposakat pislogva nézte a két fiatalt. Megnézett néhány kiakasztott, vagy felragasztott fényképet, azt a pár szem díszt, amik a polcain voltak megtalálhatóak. Egy darabon azonban megakadt a szeme; egy kis csokoládén, aminek a csomagolásán volt egy oroszlán, s rá volt írva, hogy "Engedd ki a belső vadállatod". Ezt még ő maga vette meg a fiúnak, természetesen viccből, s neki is volt egy hasonló idézettel rendelkező édessége otthon, de nem hitte volna, hogy ő is megtartja. Számára természetes volt, hogy ilyesmiket nem dobott ki, elvégre fontos jelentést birtokoltak ezek az emléktárgyak, azonban az meglepte, hogy Shota sem ette meg, majd dobta ki a kukába.

- Oh, nem vagyok oda annyira a csokoládéért, gondoltam nem dobom ki - szabadkozott azonnal a fiú, amint észrevette, hogy a barátja nagyon szuggerálja az ajándékot. Persze egy szava sem volt igaz, nagyon is szerette a csokoládét, csupán nem nagy mennyiségben. Nem merte bevallani, hogy azért nem fogyasztotta el, mert Ő adta neki. Így pedig azonnal sokkal fontosabb volt számára, mintha mástól kapta volna.

- Azért... örülök, hogy itt találom - mosolygott rá vidáman. [Név] számára nem az volt a lényeges, hogy milyen indokból tartotta meg, hanem maga a tudat, hogy díszként alkalmazta. Így tudta, hogy jelentett neki valamit, s ez boldoggá tette.

Néhány perc elteltével -amit addig a szoba feltérképezésével töltött a [szín] hajú-, már szólt is a fiú édesanyja, mivel elkészültek a vacsorával. [Név] vett egy mély lélegzetet, s Shota után lépdelve ment az étkezőbe. Az asztal szépen meg volt terítve, az elkészült ételek pedig jó melegen, gőzölögve sorakoztak fel középtájt. Isteni finom illatok lengték körbe a szobát, így a lány mélyet szippantott a levegőből. Leültek a székekre; [Név] Shota mellé, vele szemben Sakura foglalt helyet, az ő oldalán pedig Jun, szemben a fiával. Kicsit kellemetlen volt a légkör, ahogy igyekezett mindenki feloldódni, de túlzottan nem volt vészes. A két szülő mindent próbáltak elkövetni, hogy kevésbé feszengjen körülöttük a vendég, és bár mindezt csupa jószándékból tették, igazából nem segítettek rajta, csak jobban idegeskedett. Az egyetlen tényező, ami -pontosabban aki- meg tudta akadályozni, hogy elhányva magát a stressztől, kirohanjon a mosdóba, az Shota volt. A közelsége óriási támaszt jelentett számára, az pedig méginkább, amikor rászólt a szüleire, hogy hagyják őt békén enni, hiszen nem azért jött át, hogy falattal a szájában meséljen nekik az életéről. Hálás volt emiatt neki [Név], végtére is neki nem lett volna bátorsága megkérni őket, hogy engedjék meg neki, hogy békésen elfogyaszthassa azt, amit tálaltak. S hiába volt így egy hangyányit zökkenőmentesebb a vacsora, a lány lába járt az asztal alatt, amit Shota észre is vett. Nagy harcot vívott magában, hogy mi lenne a helyes cselekedet, mennyire lenne illetlennek titulálva a lány részéről a legbiztosabbnak vélt terve, de végül úgy határozott, hogy mindent meg kell tennie azért, hogy [Név] ne boruljon ki teljesen, így gyorsan megette az előtte lévő ételt -hogy ne legyen feltűnő senkinek, hogy a kezei az asztal alatt vannak-, s óvatosan megfogta a lány combját, majd lentebb simította a tenyerét, a térde irányába, és lágyan cirógatni kezdte. Úgy tűnt, ez a pillanatnyi rémület után -mikoris a lány majdnem megfulladt egy másodperc alatt- hasznosnak bizonyult, ugyanis hiába volt mindkettejük arca rózsás színű, [Név] abbahagyta a stressz levezetésére bevett szokását, és nyugodtabban ült -gyomrában pillangókkal.

- Hogy ízlett?- kérdezte mosolyogva a nő, ahogy [Név] befejezte az étkezést.

- Nagyon finom volt, köszönöm - húzta ő maga is felfelé ajkai szegleteit, ahogy az addigra már szemüveget viselő asszonyra pillantott. Még a vacsora közben ment ki a fürdőszobába, mert a kontaktlencse már szúrta a szemét, így ki kellett szednie.

- Örülök - vigyorgott szélesebben, ahogy férje vállának döntötte a fejét, és sóhajtott egyet.- Tényleg nagyon örülünk, hogy itt vagy. Jó látni, hogy a fiam egy ilyen édes kislánnyal barátkozik, mint amilyen te vagy. Anyaként azt hiszem, köszönettel is tartozom feléd, hogy a gyerekem nem kell attól féltenem, hogy esetleg rossz emberek közé keveredik. Mindegy is, nem akarok elérzékenyülni - kuncogott fel, miközben legyintett egyet, s felkelt, hogy összepakoljon.

- Segítsek esetleg?

- Oh, hagyd csak. Majd megoldom. Ti menjetek csak, gyorsan fürödjetek meg, mi majd megyünk utánatok. Sajnos nincs vendégszobánk, mint ahogyan azt láttad, szóval remélem nem gond, ha a fiam szobájában kell majd aludnod. Készítettünk oda futont is, meg takarót párnákkal. Csak bent van a szekrényében, ott megtaláljátok. Jó éjszakát fiatalok - intett vidáman, s már szedte is össze az üres tányérokat.

- Aludjatok majd jól - mosolygott a fiú apja is, miközben segítő kezet nyújtott a nejének. [Név] és Shota elköszöntek tőlük, és elindultak vissza a szobába.

Megbeszélték, hogy elsőnek a lány megy el letusolni, odabent Shota előszedett neki törülközőt, megmutatta, melyik tusfürdőt használja az anyja, ahogy a sampont és a balzsamot is, ha esetleg meg akarná mosni a haját is, elővette a szekrényből a fogkrémet, illetve a hajszárítót is megmutatta merre található, valamint a tusolóban elmagyarázta, hogy várnia kell egy kicsit a melegvízre, addig ne tekerje jobban a forró irányába, mert meg fogja égetni magát, ha hirtelen vált át, és amint biztosra ment, hogy a barátja mindenről tud, ki is ment.

[Név] minden szükséges információ birtokában neki is látott az esti rutinjának, miután magára zárta az ajtót. Tudta, hogy senki nem nyitna rá, de még otthon is szokása volt ez, akkor is, amikor egyedül volt, így itt sem maradhatott ez el. Levetkőzött, haját felfogta, hogy ne legyen vizes sehol, majd beállt a zuhanykabinba, és hallgatva Shota tanácsára, várt egy kicsit arra, hogy felmelegedjen a zuhanyfejből kiömlő víz, s csak azután állította be a számára tökéletesnek mondható hőfokot. Halkan dudorászott, amíg mosakodott, ügyelve arra, hogy senki ne hallja meg, hiszen szégyellős volt, nem szerette, ha bárki is hallgatta dalolás közben -persze ezalól Hizashi és a szülei kivételt képeztek. Igyekezett gyorsan letudni mindent, hogy ne kelljen senkinek sem rá várnia, mégis elidőzött egy kicsit a bőrét erő cseppek alatt. A nedves törülközőt felakasztotta a szárítóra, ami a falra volt felszerelve, pizsamába is öltözött, megmosta a fogát, és már sietett is barátja szobájába.

- Végeztél is? Ez gyors volt, anyámhoz képest legalábbis mindenképp - mosolygott halványan a fiú, és lélekben vetett egy szaltót, amiért láthatta a lányt pizsamában. Nem tudta eldönteni, hogy frusztrálja-e a tudat, hogy így reagál rá a teste, vagy élvezi, de semmiképp nem akarta mindezt kimutatni, ebben biztos volt.

- Próbáltam nem bent ragadni másfél órára - nevetett a lány, ahogy az aznapi ruháját begyömöszölte a táskájába.- Úgyhogy mehetsz is, ha gondolod.

- Rendben - biccentett a fiú, és kezébe kapva a pizsamáját, indult is kifelé.- Érezd addig is otthon magad nyugodtan - nézett hátra, majd amint biccentett egyet a lány, nyugodt szívvel ment el a fürdőbe. Azt az időt, amit ő bent töltött, [Név] kihasználta arra, hogy jobban megnézhessen mindent a szobájában. Persze fúrta a bűntudat, hogy ennyire kutakodott, de gondolta, biztosan nem zavarná a fiút, úgyhogy nem fogta vissza magát; körbenézett mindenütt. Tetszett neki, amit látott. Rendezett környezetben élt, habár ez nem lepte meg. Minimálisan voltak csak díszek a szobában, azok is leginkább beleolvadtak a környező dologokba, szóval nem mindig volt egyszerű észrevennie egyes elemeket. Már majdnem végig járta az egész szobát, amikor Shota benyitott, az ő arca pedig vörösbe borult, amiért rajtakapták. A fiú meg sem lepődött, teljes mértékben számított erre, így csak vállat vonva sétált be.- Nyugodtan nézelődj, nincs semmi titok itt. Ha érdekel valami, felőlem kézbe is veheted, majd ha nem a helyére teszed vissza, holnap megigazítom - mondta, azzal leült az ágyára.- Mellesleg... Nem szeretnél itt aludni? Elleszek a futonon én.

- Jó nekem a padlón - felelte, miközben az egyik macskáról készült képet fixírozta mosolyogva.

- Biztos? Nekem nem nagy gond, ha felfázok, de te lány vagy, bajod eshet.

- Amilyen meleg az idő, biztosan nem fogok felfázni, ne aggódj. Nem leszek meddő, vagy akármi.

- Nem szeretnél inkább puhán aludni?

- Megegyezünk abban, hogy ha nem fogok tudni elaludni, akkor fekszek majd fel?- pillantott a fiúra, aki addigra már hosszú ideje őt nézte.

- De ha esetleg aludnék addigra, akkor is kelts majd fel, rendben?

- Rendben - mosolygott rá a lány, a fiú pedig egy cseppet megnyugodott.- Na, feküdjünk le aludni, kezdek álmosodni - nyújtózkodott egy nagyot, és lehuppant az addigra már megágyazott futonra. Shota lekapcsolta a villanyt, és betakarózva mászott is az ágyába.- Jó éjszakát, Aizawa.

- Jó éjt. Aludj jól - motyogta csendesen. Nem tetszett neki még mindig, hogy a vendégnek kell a padlón aludnia, de nem tudott nagyon mit tenni, nem tudta meggyőzni őt.

- Te is - mondta egy ásítást követően.

Fáradt volt már a [szín] hajú, és nagyon igyekezett, hogy aludhasson egy nagyot, de valahogy nem jött álom a szemére, és csak forgolódott. Új volt számára a hely, így -hiába volt komfortérzete Shota mellett- nehezen tudott elaludni. Világéletében ilyen volt. A szülei azt hitték, hogy majd ki fogja nőni, de az élet nem ezt a sorsot szánta neki. Reménykedett benne, hogy ezúttal másképp lesz, de képtelen volt szundítani. Nagyot fújtatva feküdt a hátára, majd felült, és az ágyra nézett. Mivel sötét volt, nem tudta megállapítani, hogy ébren van-e a fiú, így inkább halkan odaszólt neki:

- Fent vagy?

- Aha - jött a válasz azonnal.

- Mennyi az idő?

- Öhm..- mormogta álmosan, és a telefonját bekapcsolva megnézte, hogy választ adhasson.- Kettő múlt húsz perccel.

- A kurva életbe...- nyögött idegesen.- Nem tudok elaludni...

- Feljössz? Helyet cserélhetünk.

- Nem az ággyal van a baj. Nem aludtam még itt, ezért nehezen megy. Az ágyadban is csak szenvednék.

- És ha maradnék? Mármint... alhatnánk együtt. Majd az oldalamra fordulok, ha az úgy kényelmesebb lenne neked. Tudod, csak, hogy kicsit jobban érezd magad, és talán így el is tudsz majd lazulni annyira, hogy ne érezd úgy magad, hogy egy teljesen idegen környezetben vagy.

- ... Neked nem lenne gond?- kérdezte kicsit bizonytalanul a lány. Shota válasza erre csak az volt, hogy odébb kúszott az ágyában, megemelte a takaróját, és megpaskolta maga mellett a helyet. Apró mosollyal a száján kelt fel [Név], s be is feküdt az ágyba. A fiú tartotta a szavát, és elfordult, így háttal feküdtek mind a ketten egymásnak.- Akkor jó éjt...

- Álmodj szépeket.

Mindketten igyekeztek elaludni, de túlságosan zavarban voltak. Furcsa volt a másik közelsége, elvégre a talpuk összeért, s a többi testrészük is épphogy nem préselődtek csak egymáshoz. Mikor már jó ideje nem tudott elaludni a lány, inkább fogta magát, megfordult, és óvatosan elvezette egyik karját a fiú derekánál, fejét pedig a hátába fúrta, így magához ölelve őt. Ha odabújhatott valamihez, vagy valakihez, az automatikusan segített neki ilyen helyzetekben, s mivel egy plüssállatát sem hozta magával, rákényszerült erre a megoldásra. Shota már majdnem elszundított, amikor megérezte, hogy mit csinált a lány, és hirtelen a szíve sebes tempót vett fel, és egy pillanatra megmerevedett egész testében. Azonban a lány egyenletes, meleg lélegzete a hátán, és az ölelő karjai valahogy megnyugtatták őt.

A legrémisztőbb valahogy mégis az volt mindkettejük számára, hogy az egész kialakult szituáció, mennyire természetesnek is tűnt számukra. Persze leszámítva a dübörgő szívüket, valahogy olyan érzés kerítette őket hatalmukba, hogy helyes, amit tesznek, és mindennek így kellett történnie.