Azóta a nap óta, amikor elkezdett megolvadni a két fiatal között a jéghegy, egyre jobban engedték el magukat a másik társaságában. Persze ez nem jelentette azt, hogy beszédesebbek lettek, csupán megtanulták élvezni a csendet. Elvégre, ha jó személlyel van az ember, akkor nem az idő közbeni cselekvések számítanak igazán, hanem az, akivel az időt eltölti. Ebbe a fogalomba ők tökéletesen beletartoztak; elvégre idejük nagy részében csak ültek vagy feküdtek egymás mellett, miközben tanultak, rajzoltak vagy játszottak valamivel. Míg a szőkével [Név] inkább csevegett, addig Aizawa mellett kinyílhatott a csendes énjének bimbója. Nem azért, mert Hizashi utálta volna, amikor a barátnője csendben van, s inkább hallgat, mintsem beszél, nemes egyszerűséggel csak nem ment neki az, hogy egyhelyben megüljön a seggén, vagy egyetlen percig is befogja a lepénylesőjét, így [Név] alkalmazkodott hozzá, s belement az értelmetlen beszélgetésekbe is. Elvégre ő is szeretett kommunikálni, csak egyes alkalmakkor nehezére esett megszólalnia, mert nem mindig tudta kifejteni azt, amit mondani akart, ha pedig nézeteltérést tapasztalt, kapásból befogta a száját, mert utálta a vitákat. Még akkor sem szeretett veszekedni, vagy vitatkozni, amikor pontosan tudta, hogy ettől még nem veszít el senkit. Az agya ilyenkor mindig vészjelzést adott le, s inkább beadta a törülközőt, mintsem megvédje a maga igazát, akkor is, amikor tisztában volt vele, hogy a másik hatalmas hülyeséget állít. A megadást jobbnak tartotta, mint a rettegést attól, hogy ettől kevésbé fogják szeretni. Mert rettegett attól, hogy egy napon majd valami apróság miatt buknak el a barátságai, vagy akármilyen kapcsolata.

- Hali! Van kedved átjönni tanulni?- Tért egyből a lényegre a lány a telefonban. Alapvetően kirázta a hideg, ha mobilon keresztül kellett beszélnie másokkal, de ezalól a barátai kivételt képeztek, így volt, hogy szívesebben hívta fel őket, ha akart valamit, mert akkor nagyobb az esélye, hogy azonnali választ kaphat a kérdésre. Elvégre az üzenetet nem feltétlen nézi meg mindenki azonnal, lehet van épp valami olyan dolga, amiért üzeneteket nem tud megnyitni, vagy egyáltalán nincs is internet közelbe, s kitudja mikor ér haza.

- Szia. Most?

- Nem feltétlen. Egy óra múlva? Addigra szerzek valahonnan üdítőt is. Mit kérsz?

- Nekem a csapvíz is jó, tudod..

- Nem azt kérdeztem, hogy mivel éred be, hanem hogy mit szeretnél inni?

- Lehetetlen vagy néha...- mosolyodott el a vonal túlsó felén Aizawa, ahogy a fejét csóválta. Már otthon volt, s épp egy hősmagazint olvasgatott a szobájában, ölében a macskájával, amit még évekkel ezelőtt kapott a tizenkettedik születésnapjára.

- Nem szeretem, ha valaki kedvére akarok tenni, de az illető nem értékeli. Na gyere, vagy áthívom 'Zashit is, és akkor nem lesz nyugtod - sunyin, büszkén mosolyogva forgatta meg bal kezében a kulcsot, hiszen valóban boltba indult volna el, még akkor is, hogyha Aizawa nemet mond a találkozóra. Túlságosan megkívánta a [kedvenc ízű] mochit, és nem tudott várni addig, amíg az anyja is hazaér, bele is őrült volna. Egész nap erre készítette fel magát lelkileg, elvégre hiába volna egy "normális" embernek teljesen természetes, hogy csak úgy elugrik a közértbe, neki ez nem ment olyan egyszerűen a tömegiszonya végett.

- Akkor egy kis tejes tea jó lesz. Csak a kis flakonos elég. Kösz, [Név].

- Kapsz nagy kiszereléseset - bólintott egyet, hogy nyugtázza fejben, mit is adott hozzá a bevásárló listájához.- Akkor egy óra múlva nálam. Szia, Aizawa!

- Szia!

Azzal a lány ki is nyomta a hívást, s zsebébe süllyesztette a telefonját, miközben kilépett az utcára. Hogy a kinti világ zaját ki tudja zárni, mint mindig, ezúttal is bedugta a fülét, s zenét kezdett el hallgatni. Ez volt az egyetlen, ami le tudta nyugtatni, amikor egyedül lépett ki a házból. Aizawa pedig csak fejét rázva kuncogta el magát egy pillanatra. Nem volt túlságosan gyakori számára, hogy jó legyen a kedve, vagy legalábbis kimutassa ezt. De valahogy a lány ebben segített neki, mellette egyszerűbben ment kifejezni az érzelmeit, mivel tisztában volt vele, hogy nem ítélné el a reakciói miatt. A mosolyt sokszor gyengeségnek tartotta, ugyanis amikor az ember boldog, akkor tud a legnagyobbat esni, s megsérülni. Azonban minél több időt töltött el a [szín] hajú lány társaságában, egyre inkább hajlott afelé, hogy néha igenis ki lehet mutatni, ha jól érzi magát és boldog.

Hiába voltak egymáson kívül is barátaik, valahogy ők ketten tudták a legjobban segíteni a másikat. Jobban megértették egymást, mint bárki más eddig. Eleinte kicsit szúrta is [Név] oldalát, hogy milyen rossz barát lehet, ha azt érzi párszor, hogy Aizawa jobban megérti őt, mint Hizashi, de rájött, hogy nem baj az, hogyha ebből a szempontból közelebb volt a fekete hajú fiúhoz. Yamada másokban volt jó; vigaszt adni ő tudott a legjobban számára, s nem volt rest verekedni sem a barátja védelmében, ha [Név]-nek valamilyen problémája volt, esetleg megbántották.

Kicsit többen voltak az üzletben, mint amire [Név] számított, így kicsit több időt töltött bent, mint akart, ugyanis ha állt valaki ott, ahol ő nézelődött volna nasik miatt, inkább tovább állt, nem akart leszólítani egy embert sem, azt kérve tőlük, hogy álljanak arrébb. Hiába tudta, hogy senki nem nézne rá emiatt ferde szemmel, nem küldenék el melegebb éghajlatra magukban, de inkább csendben maradt. Még ha ez azt is jelentette, hogy plusz hét percet odabent kellett töltenie a zsúfolt helyiségben. Mikor végre fizetett, s kiért a friss levegőre, hatalmas sóhaj hagyta el ajkait. Régen érezte ennyire megkönnyebbülve magát, neki ez sok volt már. Ennyi embert nehezen bírt elviselni. Pláne, mivel nem volt sok hely a sorok között, rengetegen nekimentek, vagy hozzá értek, miközben elmentek mellette, s még ha nem is szándékosak voltak ezek az érintések, a hányinger kerülgette tőlük.

Hazafelé sietősen szedte a lábait, minél hamarabb a ház nyugtató falai között akart lenni. Ekkora mennyiségű embert jó ideig nem akart maga körül tudni; már az iskolában lévő diákok is rengetegszer sok volt a számára, nemhogy még teljesen idegen emberek tömkelege. Így hát, amint becsukta maga mögött a bejárati ajtót, s elpakolt a hűtőbe és a szekrényekbe mindent, amit megvett, leállította a zenét, s kiszedte a fülest is a hallójárataiból. Mivel az édesanyja szerdánként mindig túlórázott, nem is számított arra, hogy esetleg meglepné majd őt s a fekete hajú fiút tanulás közben, tekintve, hogy maximum kilencig maradna nála Aizawa, az anyja pedig tízkor végez a munkahelyén. Így hát elkezdte az étkező asztalhoz kipakolni a könyveit és füzeteit, a tolltartóját, színes cetliket a jelölésekhez, illetve már két üvegpoharat is elővett, hogy ne kelljen majd fáradni vele.

Kicsivel kevesebb telt el, mint egy óra, de a fiú már ott állt a kapu előtt, a csengőt nyomkodva. Igazából örült a lány annak, hogy hamarabb érkezett, mint amit megbeszéltek, még ha csak tizenöt perccel érkezett is előbb. A benti papucsát átváltotta a kertben használatosra, mivel nem akart cipőt felvenni ennyire kis távolság miatt, s már nyitotta is a kaput.

- Szia!- Mosolygott a vendégre a lány. Még nem jutottak el odáig, hogy öleléssel indítsanak, ahhoz eleinte mindig túl kínos volt a légkör.

- Hali - intett a fiú köszönésképp.- Meddig maradhatok?- Érdeklődött, ami meglepte [Név]-et, ugyanis eddig mindig legkésőbb kilencig tartózkodott a házukban. De ha megkérdezi, akkor tovább maradna, nem?

- Hát, anyum tízkor indul el nagyjából a munkahelyéről. Felőlem maradhatsz még annál tovább is, amúgy is kedvel téged. De nem leszel fáradt holnap a suliban, ha tovább maradsz, mint a megszokott?

- Amúgy is mindig fáradt vagyok, és éjfél előtt nehezen alszom el mostanában, szóval legalább normális társaságom lesz, nem csak a gondolataim - vonta meg a vállait.- De persze, csak ha nem gond. Nem akarlak én fent tartani téged.

- Maradj csak, amíg jól esik - bökte meg játékosan az oldalát a lány, ahogy elindult befelé, amint bezárta a vaskaput.

A fiú szó nélkül biccentett egyet, majd ahogy beértek mind a ketten a házba, [Név] levette a kerti papucsát, s átcserélte a bent használtra, Aizawa pedig lekapta a cipőit a lábairól, s egy vendégek számára fenntartott papucs készletből vette le azt, amiről tudta, hogy jó lesz a lábára, ugyanis mindig azt használta, amikor abban a házban járt. A házigazda azonnal elkezdte előszedegetni a szerzeményeket, hátha valami megtetszik a fiúnak, s eszik majd belőle. A poharába már kitöltötte a neki szánt innivalót, pont, ahogy magának is, így már csak a szilárd finomságok maradtak hátra.

A tanulás megkezdése előtt természetes módon még beszélgettek egy kicsit. Nem a legkomolyabb témákról, s nem is taglalták hosszasan, hogy mi történt velük, de szokásuk volt megvitatni, hogy kinek milyen volt a napja. [Név] szerette hallgatni, ahogy barátja beszél, imádta a hangját, s ez ugyanúgy elmondható volt a fekete hajú fiúról is. Ugyanis ő is előszeretettel hallgatta a lány beszédhangját, ahogy beleéli magát a szövegelésbe, s egy idő után már arra sem veszi a fáradtságot, hogy cenzúrázza a saját beszédét, így rengeteget káromkodott. Ezt mások szemével nézve gusztustalannak is titulálhatta volna, de Aizawa szemszögéből mindez felüdülés volt. Egyáltalán nem zavarta, hogy az újonnan szerzett barátja ennyire sokat használ szitokszavakat, igazából kicsit különlegesnek is érezte őt emiatt, ugyanis nem sok lányt hallott maga körül addig csúnyán beszélni. Na meg persze magát is különlegesnek érezhette, hogy a lány már nem fogja vissza magát előtte, ha feloldódott kellőképpen.

Amint végeztek a csevegéssel, [Név] elpakolta az addig felgyülemlett szemetet, s újratöltött pár nassolni valós tálat, amiből megették már az odakészített adagot, majd kicsit lepucolta az asztal, s már neki is álltak a tanuláshoz. Csendesen ment közben mellettük a zene, ugyanis felváltva játszhattak le összeállításokat, ez volt az egyezségük; egyik tanuló napon [Név] kapcsolt zenét, a következő alkalommal Aizawa, s így tovább. Ezúttal a fiún volt a sor, de a lány nem bánta, ugyanis nem különbözött drasztikusan a zenei ízlésük, így kellemesnek tartotta a dalok kilencven százalékát. A maradéktól ugyan néha a falat kaparta volna legszívesebben, de nem mutatta ki, nem akart belekötni barátjába. [...]

Este fél tíz előtt pár perccel fejezték be a tanulást. Mindkettőjük számára dolgozatok közeledtek, így arra a tárgyra extra időt és energiát fordítottak. Épphogy összepakoltak mindent, [Név] édesanyja haza is ért. Nagyon fáradtnak látszódott, s az is volt, teljesen kimerültnek érezte magát. Álmosan csoszogott be az étkezőbe, ahol épp a lánya bújt bele szinte a hűtőbe, valami vacsora után kutatva. Ez a látvány pedig megmosolyogtatta.

- Sziasztok fiatalok!- Köszönt jó kedélyűen, mire [Név] felkapta a fejét, de ezzel egyidejűleg be is verte a hűtő tetejébe a kobakját.

- Áh, basszus...- dörzsölte a fájó pontot.- Szia, anya!- Battyogott oda hozzá, hogy megölelje a nőt, majd egy puszit nyomjon az arcára.

- Jó estét!- Biccentett Aizawa a lány anyja irányába.- Elnézést, hogy sokáig maradok ma.

- Ugyan, nem bánom. Legalább jó társasága van a lányomnak - simított [Név] füle mögé mosolyogva egy tincset.- Én nem az apja vagyok, nem zavar, hogy fiúkkal barátkozik. Sokszor valóban egyszerűbb kijönni veletek, mint a többi lánnyal - nevetett fel.- Na, nem is zavarok, csak eszek egy kicsit, és én már dőlök is le aludni. Vigyázz majd magadra hazafelé, Aizawa-kun - mosolygott a fiúra, majd már el is volt foglalva a saját dolgával.

Alapvetően nem így szokott lezajlani az, amikor hazaér, de tekintve, hogy nem kettesben voltak a tinédzser gyerekével, így hagyta őket. Nem szeretett volna az a szülő lenni, aki elvárja, hogy bevonják a csevegésbe, mintha ő is hirtelen tizenéves volna, s nem az egyik édesanyja. Ha viszont nem járt senki a [Vezetéknév] háznál, akkor vacsora közben beszélgetni szokott [Név]-vel. Elpanaszolja neki, hogy mennyire ostoba emberekkel kell együtt dolgoznia, vagy találkoznia, illetve beavatja abba is, hogyha valami jó, vagy vicces dolog történt vele. Megosztja vele a munka közben fejében járó gondolatait, ötleteit, amiket aztán, ha [Név]-nek van beleszólása a dologba, akkor megvitatják azt. Ezután pedig persze a fiatalabb is beszámol neki a napjáról, s hosszas monológokkal traktálja az anyját, aki örömmel hallgatja a lányát. Mindig örül ilyenkor, elvégre olyan részletességgel hallgathatja a lánya napját, hogy tudja, mindent megoszt vele. Ez pedig kellemes érzéssel tölti el, s az ilyen alkalmakkor jön rá arra, hogy igenis jól neveli a gyerekét, ugyanis erős bizalmi kötelék van kettejük között, amire néha rá is csodálkozik, de kincsként őrzi magában.

Végül háromnegyed tizenegykor búcsúzott el a két fiatal egymástól. [Név] kikísérte a kapuig a fiút, ahol egymást megölelve köszöntek el a másiktól, ahogy az megszokott volt. A lány addig kint maradt, amíg a fiú le nem fordult az utcájuk végén, így pedig szem elől tévesztette. Amikor már nem látta őt, becsukta, majd bezárta a kaput, s vissza is ment a házba. Csendesen átöltözött pizsamába, miután vett egy gyors zuhanyt, s befeküdt az ágyába. Az anyjával már Aizawa távozása előtt jó éjszakát kívántak egymásnak, így nem fáradt azzal, hogy benézzen a szülője szobájába, elvégre pontosan jól tudta, hogy az édesanyja már réges-régen ezer méter mélyen alszik, s egy bomba sem tudná őt felébreszteni.

=====

A hét további napjai csak úgy elrepültek a lány számára. A csütörtöki és pénteki napja mind tanulással telt, Hizashival együtt, aki átment hozzá. Hiába ment haza péntek este, szombaton reggel tízkor már ugrott is legjobb barátnőjére, így felriasztva őt az édes álmokból. [Név] édesanyja nem volt otthon, mivel boltba ment el, hogy tudjon ebédet főzni, de ez nem akadályozta meg a fiút, ugyanis volt saját kulcsa a kapuhoz és az ajtóhoz is. Igazi családtagként volt kezelve, aki akkor járt-kelt a házban, amikor csak kedve szottyant. Ezt pedig előszeretettel használta ki, pláne ilyen alkalmakkor.

- Ébresztő!- Vigyorgott a szőke hajú fiú [Név]-re, amint már rajta ült.

- Te világi retardált...- nyöszörögte álmosan, de annál idegesebben a lány. Hiába beszélték meg pénteken, hogy szombaton találkoznak majd reggel, nem hitte volna [Név], hogy az a reggel ennyire korán lesz. A lány számolt azzal, hogy barátja úgyis mindig hajnalban fekszik le csak aludni, ugyanis podcasteket meg zenéket hallgat, arra azonban nem számított, hogy a fiú annyira felpörög majd a gondolattól, miszerint aznap nála alszik majd, hogy inkább hamar lefeküdt aludni, hogy minél több időt tölthessen legjobb barátnőjével.

- Én is nagyon szeretlek, [Név] - kuszálta össze a [hajszín] tincseket, pedig már addig is kócos szénaboglyaként állt a lobonc a lány fején.- Na, kellj fel! Hoztam kávét is nekünk.

- Te meg ne idd, vagy felrobbansz..- ásított egy hatalmasat, majd igyekezett kidörgölni az álmot a szeméből.- Leszállnál rólam, légyszi?

- Ja, bocsi. Fel sem tűnt hirtelen - nevetett a szőke, ahogy barátnője derekáról lecsúszott mellé a matracra.- Szép jó reggelt, korán kelők gyöngye - cukkolta a szoba tulajdonosát, aki morogva ült fel az ágyában.

- Neked is, szadista vekker - boxolt aprót a fiú felkarjába játékosan, aki jajjogva dőlt el, tettetve, hogy fájt neki az a végzetes csapás.- Olyan hülye vagy...- rázta meg a fejét nevetve [Név]. [...]

A kávé valóban segített a fáradtabbik félnek egy cseppet felébredni. Mikor kiürült mindkettőjük papírpohara, akkor futott be Kumi két megtömött bevásárló szatyorral a kezében. Hizashi azonnal fel is kelt, és segédkezni kezdett, amiért a nő igazán hálás volt. Mindig is jó fiúnak tartotta a szőkét, elmondhatatlanul örült annak, hogy az egyszem gyermeke ennyire jó barátot talált maga mellé, mint amilyen ő volt. Lerítt róla, hogy bármire készen áll azért, hogy megvédje [Név]-et, és akármit megtenne érte vagy neki. Igazi eltörhetetlen, hamisítatlan baráti kapcsot vélt felfedezni közöttük, s hálát adott az égnek, hogy a lánya ezt megtapasztalhatta. Neki ennyi idősen nem voltak ennyire jó barátai, inkább csak alkalmi barátai voltak, mert mindig visszahallott dolgokat, hogy mit beszéltek róla. Azonban azt elképzelni nem tudta volna, hogy Hizashi ilyet tenne, így szinte repesett a boldogságtól.

- Segítsünk az ebédben, anyu?- Kérdezett rá [Név], miután adott egy ölelést az anyukájának.

- Hagyjátok csak rám. Ti csináljatok, amit akartok, gyerekek - simított mindkettejük hajára, mire a két fiatal egyszerre bólintott egyet.

- Azért, ha elkéne két kukta, állunk a rendelkezésedre, Kumi - mosolygott Hizashi, ahogy karon ragadta [Név]-et, s elkezdte húzni őt a kertbe.

Odakint leültek a tornácra, s beszélgetni kezdtek. Eleinte az iskola volt a téma, mint mindig, aztán áthajóztak a videójátékok tengerére, s végül ott kötöttek ki, hogy Yamada faggatni kezdte a lányt a saját osztálytársairól; Obororól és Aizawáról.

- Na, de komolyan! Őszinte véleményt kérek róluk, semmi szépítés, csak a kegyetlen igazságot!

- Dehát mondtam, hogy nem rossz fejek!

- Ennél kicsit bővebb véleménykifejtést akarok hallani, ezt te is tudod jól..- vonta fel a szemöldökeit, s kezdett el grimaszolni.

- Jól van, na... Hát már a saját otthonomban sincs nyugtom..- sóhajtott fel.- Tényleg kedvelem őket. Oboro nagyon hasonlít rád személyiségileg. Kicsit talán mondjuk energikusabb, de nem mindig zavaró . Volt, amikor egy hosszú nap után nem tudtam eldönteni, hogy melyikőtöket üssem le, de látszik rajta, hogy nagyon kedves, udvarias és igazi hősnek teremtetett ember. Aizawa pedig... Örülök annak, hogy van még egy csendesebb a csapatban, mert legalább mellette nem kell pörögnöm. Van, hogy csak teljes csendben elvagyunk egymás mellett, s noha egyetlen szó sem hagyja el a szánkat, kellemes a légkör. Még mind a kettejük közelében nehezen oldódom fel, hogyha találkozunk, de tudod milyen vagyok - vont vállat mosolyogva.- Azt hittem, hogy nehezebb lesz összebarátkoznom velük, és megtalálni a közös hangot, de nem volt akkora kihívás, mint azt gondoltam. Oboro is megérti, ha nem vagyok annyira feltöltve energiával, mint ti, pont ahogyan te is, és Aizawa is megérti, hogyha épp csacsogni van kedvem, vagy valahogy le kell vezetnem, ha épp sok lenne az energiám. Őszintén boldog vagyok, hogy behoztad őket az életembe, 'Zashi - nézett a szőkére egy örömteli mosollyal az arcán.

- Tényleg?- Csillantak fel zöld szemei. Elmaradhatatlan narancssárga lencsés szemüvege mögül is jól látszódott a szemein, hogy mennyire feldobta az, amit [Név] mondott neki.- De jó!- Borult a nyakába vidáman, mire a [szín] hajú lány nevetve ölelte őt vissza, miközben majdnem felborultak a székkel, amin ült.- És melyikük a szimpatikusabb?- Kérdezte teljesen felcsigázva, amint elengedte a lányt, s visszatette a seggét a saját székébe.

- Nem is tudom, talán Aizawa - gondolkodott el egy pillanatig.- Vele amúgy is több időt töltök el, mert már van egy Duracell nyuszim - pöckölte meg az orrát vigyorogva.

- Jó hallani, ugyanis látni lehet, hogy ő is örül neked - mosolygott.- Nincs sok barátja neki sem, mi pedig rengetegszer sokak vagyunk neki. Látni, hogy melletted ellazul, mert tudja, hogy te is olyan nyugodt vagy, mint ő. Végre talált egy magához hasonló barátot.

- Nos, állok szolgálatára, mint a "nyugis barát" - döntötte Hizashi vállára a fejét, aki pedig a sajátját [Név]-ére hajtotta.

- De azért nem fogsz majd elhanyagolni, ugye? Mármint, eddig se tetted, de érted.

- A világ összes kincséért sem hanyagolnálak el. Te vagy a legjobb barátom, és mindig az is maradsz. Ezt a helyet teljesen megnyerted magadnak egy egész életre.

- Szeretlek, [Név] - húzódtak felfelé ajkai sarkai, ahogy az öröm langyosan simogató kis sugarai bejárták az egész mellkasát.

- Tudom, én is szeretlek, 'Zashi - hunyta be a szemeit a lány, miközben élvezte a Nap általi kellemesen langymeleg időjárást.

Szerették, hogy úgy mondhatják ki ezt a szót a másiknak, hogy nem kell attól tartaniuk, a másik esetleg máshogyan értené, mint ő maguk. Számukra ez a szó jelképezte azt a csendes ígéretet, hogy mindig egymás életének szerves részét fogják képezni, s soha nem adják fel a másikat, mindig ott lesznek egymásnak, ha szükségük lesz rá a jövőben. Ez az egyetlen szó milliónyi fogadalmat foglalt magába, hogy mire mindet elmondanák a másiknak, reggelből este lenne. A kettejük barátsága volt a legfontosabb a számukra, szinte mindenki és minden, teljesen másodlagossá vált. Természetesen a szülők és testvérek kivételt képeztek, azonban az ő nem vér alapú testvériségük minden mást vert.