– Zayn? – Harry kérdő hangja hozott vissza a valóságba. A múlt emlékei ismét ellepték a gondolataimat.

– Igen? – néztem rá sűrűn pislogva.

Nem válaszolt, helyette elszakította a pillantását az enyémtől, és jelentőségteljesen lejjebb vezette szemeit a lábaira. Először nem esett le, hogy mire akart kilyukadni, de amikor én is lenéztem, rögvest megvilágosodtam.

Annyira elmerültem az emlékeimben, hogy észre sem vettem, hogy az eddig térdén nyugtatott kezem önálló életre kelt, és feljebb araszolt Harry formás és mezítelen combjáig, amit finoman cirógattam még most is. Nem tudom, miért, de nem kaptam el azonnal onnan a tenyeremet. Hihetetlenül puha, selymes és forró volt a bőre. Jó érzés volt simogatni. A fantáziám meglódult, és a fejemben egymást kergették a piszkosabbnál piszkosabb gondolatok, amiket nem tudtam tovább vinni, esetleg a gyakorlatban is alkalmazni őket, mert hirtelen egy reszketeg sóhaj ütötte meg a fülemet, ami Harryből áramlott ki. Egyszerre kaptuk fel rá a fejünket, és az arcunk vészesen közel került egymáshoz. A szívem a torkomban dobogott, a levegőt szaporábban kapkodtam elnyílt ajkaimon keresztül, ahogy mereven bámultam Hazza tökéletes arcvonásait, cseresznyepiros ajkait, göndör fürtjeit és azokat a smaragdzöld színben pompázó szemeit. Istenem, annyira gyönyörű volt. Éreztem, hogy az ő lélegzetvételei is sűrűbbek lettek, mellkasa látványosan mozgott fel és le. Egyik tenyerét óvatosan mellkasomra vezette, és bátortalanul végigsimított rajta, miközben egyre közelebb hajolt hozzám. Halvány lila gőzöm sincs, mire készült Harry, de eszem ágában sem volt megállítani. Nem, amikor szinte már csak pár centi választotta el egymástól az ajkainkat, és a sajátomon éreztem az ő forró leheletét. Harry nyelvét kidugva nedvesítette meg a száját, amit tekintetemmel végigkövettem, és a kezem is feljebb kúszott a combján, egészen a belső részéig. Érezhetően megremegett a teste az ölemben, majd mint aki álomból riadt fel, olyan hirtelen húzódott el tőlem.

– Harry-... – kezdtem, de nem tudtam befejezni, mert mintha csak hangyák lennének a gatyámban, úgy pattant fel az ölemből, aztán mint egy ketrecbe zárt vadállat, elkezdett járkálgatni körbe-körbe a konyhában, párszor beletúrva kócos tincsei közé.

– Ne haragudj, fogalmam sincs mi ütött belém, én... – motyogott összevissza, küzdve a szavakkal.

Sóhajtva álltam fel a székről, és elé lépve fogtam meg a vállait, hogy megállítsam a mászkálásában.

– Hé, nyugi, Hazz. Nem történt semmi baj – azt már nem tettem hozzá, hogy iszonyatosan vágytam arra a csókra, és hogy a csalódottság keserű szájízt hagyott maga után a számban, pedig jobban szerettem volna, ha az ő édeskés íze kavarog benne.

– Annyira sajnálom, Zayn – borult minden előzmény nélkül a nyakamba, karjait a derekam köré fonta, míg arcát a vállgödrömbe fúrta.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem lepett meg a viselkedése. Egyáltalán nem tudtam hova tenni Harry cselekedeteit, és ez feszültté tett. A szó szoros értelmében furán viselkedett. Ilyeneket ezelőtt még nem csinált. Reggelente – ha előző este ájulásig vedelte magába a piát – mindig másnapos volt, alig szólt hozzám, csak a kávét és a fájdalomcsillapítót nyakalta befelé. Ezek elmaradtak, helyettük úgy viselkedett, mint egy éppen menstruáló nő. Az érzelmei csapongtak. Hol sírt, hol magát hibáztatta, hol pedig... majdnem megcsókolt, ami után szintén önostorozásba kezdett. Hogy aggódtam-e érte? Még jó! Csak remélni mertem, hogy a depressziója mellé nem társultak más, egyéb mentális problémák.

– Mi a baj, kedves? – érdeklődtem óvatosan, hangomból minden aggodalmat száműzve. Nem akartam még jobban felzaklatni.

– Nem tudom – sóhajtotta gondterhelten. – Nem érzem jól magam. Nem találom a helyemet sehol, a hangulatom ingadozik. Nem tudom, mit miért csinálok. Rosszul vagyok magamtól...

Harry ködösített, a mondatainak semmi értelme nem volt. Valamit nagyon igyekezett elnyomni magában, és nem akarta a tudtomra adni. Talán nem kéne erőltetnem ezt a beszélgetést, hiába mardosott belülről a kíváncsiság és az aggodalom. Tényleg az lesz a legjobb, ha jegeljük ezt a társalgást.

– Figyelj – toltam el egy kicsit magamtól, hogy a szemeibe tudjak nézni. – Ne agyalj ezen annyit, Hazzy, hisz nem történt meg a dolog. Felejtsük el az egészet. Van épp így is elég bajod, ne gyárts még többet. Inkább fejezzük be a reggelit, jó? – cirógattam meg lágyan az arcélét, amire jólesően és megadóan felsóhajtott, de láttam rajta, hogy nem elégszik meg ennyivel.

– Rendben, de-... – ahogy pillantása a falon lévő órára siklott, a mondatot félbehagyta, és helyette ingerülten felmordult. – Ahj, a fenébe! Alig maradt fél órám összekészülődni a melóba – nyöszörgött, akár egy hétéves kisgyerek, aki nem akar iskolába menni. – Azt hiszem, kihagyom a reggelit, és inkább elkezdek felöltözni – lépett el tőlem, majd megindult az ajtó felé.

Amint hátat fordított nekem, nem bírtam megállni, hogy ne bámuljam meg lágyan ringó csípőjét és kerek fenekét.

Fejemet hevesen megrázva űztem ki onnan az oda nem illő gondolatokat, majd észbekapva Harry után szóltam:

– Elvigyelek kocsival a könyvesboltba?

Harry az ajtóban megtorpanva fordult hirtelen felém, ami miatt nem tudtam időben elkapni a tekintetemet a fenekéről, így láthatta, hogy onnan emeltem fel a szemeimet rá. Hazza alsó ajkát beharapva, kissé elpirulva bámult engem. Zöld íriszeiből különös és számomra érthetetlen csillogások tükröződtek vissza.

– Igen, az jó lenne – válaszolta suttogva, kirántva engem a transzból, amibe néhány percre estem általa.

Egy bólintással nyugtáztam mondanivalóját, és hagytam, hogy kimenjen a konyhából.

Az asztalhoz lépve megfogtam a bögrémet, és egy húzással kiittam belőle a már teljesen kihűlt kávém maradékát, közben a fejemben a gondolataim egymást kergették megvadulva. Nem tetszett, ahogy a dolgok álltak. Egyre nehezebben tudtam visszafogni magam Harry közelében, és már nemcsak a fantáziám lódult meg, hanem a tetteim is. Ráadásul erre még rátett egy lapáttal az ő fura viselkedése is, aminek ha nem is ma, de a napokban a végére szerettem volna járni.

Frusztráltan szívtam be, és fújtam ki a levegőt, majd a bögrémet egy hangos koppanással visszatettem az asztalra, és utamat én is a szobám felé vettem, hogy emberibb külsőt varázsoljak magamra, röpke fél óra alatt.

***

Ma van Harry huszonkettedik születésnapja, amire azt hiszem, kellőképpen felkészültem. Jelenleg a kocsimban ülve vártam, hogy a lámpa végre átváltson zöldre, és eljuthassak a cukrászdába, hogy megvegyem a szülinapos tortáját. Szívesen elkészítettem volna én is, viszont nem lettem volna vele időben kész, hisz a hozzátartozó ünnepi vacsorát össze kellett raknom, míg Harry munkában volt. Én ma kivételesen hamarabb hagytam ott a műhelyt – amiről persze a göndör hajúnak fogalma sem volt, ő úgy tudta, jelenleg is dolgozom, és utána megyek érte, hogy szokásosan együtt érjünk haza –, hogy még a cukrászda előtt el tudjak menni egy másik könyvesboltba, hogy felvegyem az odarendelt könyvet. Harry soha nem szerette a drága ajándékokat, őt az ilyen holmikkal nem lehetett lekenyerezni, szóval olyan apróságokat vettem, amiknek tuti biztos, örülni fog. A könyv, amit rendeltem, Hazza egyik kedvenc romantikus regényének a folytatása, amiről még nem tud, hogy elérhető, de én direkt figyeltem, mikortól lesz az, és azonnal lecsaptam rá, mihelyst azzá vált. Ugyanakkor pár nappal ezelőtt vettem néhány filterrel a kedvenc teáiból, amiket egy dobozba rendezve szépen becsomagoltam. Tényleg apró kis dolgok ezek, de Hazz-t ilyenekkel lehetett igazán boldoggá tenni, és nekem csak ez számított.

Harry fura viselkedése tegnap délután és este is folytatódott. Amikor hazaértünk a melóból, nem az volt az első dolga, hogy a szobájába trappolt, és magára zárva az ajtót ki sem mozdult addig, míg be nem esteledett, hogy aztán bulizni menjen – pontosabban elázni –, hanem a kanapéra vetette magát mosolyogva, és filmnézésre invitált kedvesen. Az Igazából szerelmet néztük meg, isten tudja, hányadik alkalommal. Ez volt Hazza – ahogy ő fogalmazott egyszer – komfort filmje. Soha nem tudta megunni, és minden alkalommal ugyanúgy elbőgte magát a nyálas, szerelmes részeknél, mint amikor először látta. Ő végtelenül romantikus alkat volt, és hitt az igaz, sírig tartó szerelemben, a tökéletes házaséletben, amiben legalább két gyerek, egy kertes ház és egy kutya minimum szerepelt. Amikor ezekről az egyszerű, hétköznapi álmairól beszélt nekem, mindig egy lágy és szeretetteljes mosollyal néztem rá, miközben azt gondoltam, szívesen lennék az a személy, aki megvalósítja ezeket az egyszerűnek tűnő álmait, amik a maguk módján gyönyörűek, idilliek, pláne, ha azzal az emberrel éled át őket, akit tiszta szívedből szeretsz. És én Harryt így szerettem. Ezért sem húztam a számat tegnap este, amikor újra megnézette velem ezt a filmet, amit már kamaszkorunk óta folyton megnéztünk együtt. Hiába láttam körülbelül ugyanannyiszor, mint ő, én sem tudtam soha megunni, viszont nem a filmet. Hanem azt, hogy ilyenkor mindig boldognak, felszabadultnak láttam Harryt, és nekem már ennyi is elég volt a saját boldogságomhoz. Ha ő az, akkor én is az voltam.

Azonban a tegnapi filmnézés kicsit eltért az eddigiektől. Egymás mellett ültünk a kanapén, Harry szokatlanul közelebb fészkelte magát hozzám, és a szokásosnál is bújósabb volt. A romantikus jeleneteknél összekulcsolta a kezeinket, a fejét a vállamra hajtotta, miközben mélyeket lélegzett. Ilyeneket ezelőtt még soha nem csinált, s teljesen összezavart ezekkel a megmozdulásaival. Abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak beleláthattam volna a fejébe, hogy tudjam, mik zajlottak le benne. Rákérdezni nem mertem, mert tuti, megint csak ködösített volna, mint reggel, azzal meg nem lettem volna előrébb. Viszont azt nem tagadom, hogy jólesett a közelsége. Ahj, de még mennyire! Egy kósza gondolat erejéig az is átfutott az agyamon, hogy lehet, Harry is kezd irántam többet érezni, de amilyen hirtelen jött ez a képtelen gondolat, olyan gyorsan hessegettem is el a fejemből. Hisz csupán csak három hónap telt el, mióta Tomlinson elköltözött tőlünk, és Hazza halálosan szerelmes volt belé. Kizárt, hogy ennyi idő alatt elfelejtse valaki a szerelmét. De én lennék a legboldogabb ember a világon, ha ez mégis bekövetkezne.

Merengésemet egy hangos és meglehetősen erőteljes dudálás szakította meg, amitől egy kisebb szívrohamot kaptam. Káromkodva ütöttem egyet a kormányra, amikor láttam, hogy időközben zöldet kaptam, szóval nem húzva az időt – meg a mögöttem állók idegeit – a gázra léptem.

Nagyjából húsz perc alatt sikerült az üzlethez érnem. Parkolóhelyet is szerencsére könnyen találtam, mivel nagyjából fél három felé járhatott az idő, és hétfő lévén az emberek ilyenkor még dolgoztak. Ha nem jöttem volna el előbb a műhelyből, most én is egy kocsi alatt feküdve szerelgetnék, de ez az egyik előnye, ha tiéd volt az egész kóceráj; te magad vagy a főnököd, s akkor lépsz le, amikor akarsz. Jóllehet, ez nem teljesen igaz, hisz az ügyfelek miatt tartani kell egy ütemtervet, ha nem akarod őket elveszíteni, de most még náluk is fontosabb dolgom akadt; tökéletessé és felejthetetlenné tenni az egyetlen angyalkám születésnapját.

Nem vesződtem sokat a torta kiválasztásával. Egy egyszerű, mégis csodaszép epertorta mellett tettem le a voksomat. Harry imádta a gyümölcsöket, és az abszolút kedvencei közé tartozott a banán, a dinnye és az eper, így értelemszerűen a torta ízesítését illetően ez a három opció jöhetett szóba. A cukrászdában éppen fogyóban voltak a gyümölcstorták, de mázlimra ki tudtam fogni az utolsó epreset, amire le is csaptam. Kifizettem, majd lendületes léptekkel igyekeztem vissza az autómhoz, hogy újra nyakamba vehessem a forgalmat hazáig.

Viszonylag korán és időben hazaértem. A tortát egyelőre betettem a hűtőbe. Harry többi ajándéka a ruhásszekrényemben pihent, a ruháim takarásában. Jobb helyet nem tudtam nekik kitalálni, plusz Hazza nem igazán szokott a szekrényemben kotorászni, se ruhát kölcsönkérni, mert egyrészt nem ugyanaz a méretünk, másrészt a stílusunk is nagyon eltért egymástól. Ő pedig különösen kényes volt a divatra, és nem mindegy, miben jelenik meg az utcán. Vannak ilyen és ehhez hasonló szeszélyei, de ezekkel együtt is imádtam.

Az ünnepi vacsorát nem agyaltam túl. Grillezett csirkemellekre, törtkrumplira és némi salátára gondoltam. Harry ha tehette, mindenhez zöldséget vagy gyümölcsöt fogyasztott. Nekem sem volt különösebb bajom velük, bár nem ettem őket kiló számra. Illetve tisztában voltam azzal is, hogy ezeknek az ételeknek az elkészítése nem igényel sok időt, de amíg sül a hús, és fő a krumpli, addig a lakást is rendbe szerettem volna tenni, és így máris el fog telni az idő.

Az ételek valóban gyorsan elkészültek. Háromnegyed óra után már minden ínycsiklandozóan illatozott a konyhában. Az asztalt ízlésesen megterítettem, egy nagyobb tálba pakoltam a krumplit, egy szélesebb tányérba a kisült hússzeleteket, a salátát pedig egy kisebb tálba rendeztem. A tányérjaink mellé egymással párhuzamosan helyeztem el az evőeszközöket, alájuk egy egyszerű fehér szalvétát tettem. Azt hiszem, elégedett voltam a végeredménnyel.

A lakás rendbetétele viszont elég sok időmet felemésztette. Még akkor is pakoltam, takarítottam, mikor már a kaják elkészültek. Alapvetően én és Harry rendszeretők voltunk, és sosem hagytuk, hogy a lakás úgy nézzen ki, akár egy disznóól. De sajnos az utóbbi időben, amikor Harry elkezdte elhagyni magát, nem maradt semmi energiája a takarításra, én pedig őt igyekeztem mindig felkaparni a padlóról, és a munka mellett ez jócskán elvette az időmet. Persze néhanapján takarítottunk, rendbe tettük a környezetünket, de fele annyira se törődtünk a lakással, mint akkor, amikor Harry még kifogástalan állapotban volt. Úgyhogy elég sokáig tartott, mire mindennel végeztem, de legalább kellően tiszta és rendezett lett annyira a lakásunk, hogy nyugodtan tudjunk ünnepelni.

A faliórára nézve realizáltam, hogy ideje lenne elindulni az ünnepeltért, mert hamarosan lejár a munkaideje, és sajnos autóval is egy bő félóra, mire odaérek, ha a forgalmat nem számolom bele.

Egy utolsó, elégedett pillantást vetettem a szépen megterített asztalra, a minden sarkon kisuvickolt helyiségekre, majd az előszobába lépve felvettem a fekete bakancsomat, a kabátomat és a kulcsaimat felkapva kiléptem a hideg, sötét februári időbe.

A forgalmat ezúttal nem úsztam meg – bár őszintén szólva nem is reménykedtem benne –, és ennek hála szinte csak araszolgattam az úton, s nem a megszokott sebességgel hasítottam. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkaimat, mikor végre gond nélkül rá tudtam fordulni az ismerős utcára, amin csak egyenesen kellett végigmennem, hogy elérjem a könyvesboltot, ahol Harry dolgozott.

Ahogy az üzlet elé értem, a kocsi lámpáinak fényében megpillantottam Hazzát, aki elmerengve álldogált az út szélén. Gyorsan lecsekkoltam a karórámon az időt, hogy mennyit késhettem, de mindössze csak tíz perccel csúsztam meg, még úgyis, hogy tyúklépésben haladva értem ide. Tekintetünk egymásba fonódott, amikor felemeltem a fejemet a csuklómról. Harry mosolyogva intett egyet, majd komótos léptekkel a kocsimhoz sétált, és kinyitotta az anyósülés felőli ajtót.

– Szia! – ült be mellém, a hátán lévő hátizsákot lekapva, amit egy laza mozdulattal a hátsó ülésre dobott.

– Szia! Sokat vártál rám? – kérdeztem, miközben indexelve kikanyarodtam az utcából.

– Áh, dehogy. Körülbelül tíz perce zártam be a boltot, de láttam, hogy még nem jöttél, ezért gondoltam kint megvárlak – magyarázta. – Egész nap bent poshadtam a melegben, kicsit levegőzni akartam.

– Azért remélem, nem fáztál meg – tettem hozzá aggódó hangon.

– Jaj, Zayn, felöltöztem rendesen, és nem ácsorogtam olyan sokáig a hidegben – forgatta meg a szemeit, akár egy gyerek, akinek már tele van a hócipője az anyja aggodalmaskodásaival.

– Jó-jó, nyugi – hagytam rá mosolyogva, majd lassítva megálltam egy piros lámpa előtt. – Inkább mesélj, milyen napod volt?

– Tűrhető – támaszkodott lazán az ajtónak. – Ma sem volt túl sok vásárló, könyveket pakolásztam, viszont pár kollégám és néhány törzsvendég, akikkel szoktam beszélgetni, felköszöntöttek születésnapom alkalmából. A monoton, szürke hétköznapok mellett igazán jólestek ezek az apró, figyelmes gesztusok – mosolyodott el halványan, távolba révedő tekintettel.

– Bízom benne, hogy az én meglepetésem is ennyire fog majd tetszeni – simítottam kezemet finoman az övére, amire felfigyelt, s először a kezeinket nézte meg alaposan, utána felvezette rám zöld szemeit, amikben ismét ott volt az a megmagyarázhatatlan csillogás, amit tegnap is felfedeztem.

– Izgatottan várom, hogy ezúttal mivel készültél, Zaynie. Már nagyon vártam a délutánt, hogy végre ismét kettesben lehessünk otthon – fűzte össze az ujjainkat, amitől nyelnem kellett egy nagyot. – És nemcsak a szülinapom miatt, hanem mert szeretek veled lenni, s a tegnapi filmnézős este is nagyszerűen sikerült. Hiányzott már az az otthonos, meghitt hangulat, ami mindig körbelengett minket, amikor együtt csináltunk valamit – suttogta, miközben beharapta az alsó ajkát, tekintetét el nem szakítva az arcomról. Harry most tisztára úgy viselkedett, mint aki el akar csábítani, és ettől a gondolattól izgatott lettem. Az én pillantásom is lejjebb vándorolt, egészen Hazza dús ajkaira, amit pont akkor nedvesített meg a nyelvével. Alig láthatóan összerezzentem.

– Zayn... – lehelte a nevemet. Két tenyerével finoman közrefogta az arcomat, majd lassan közelebb hajolt hozzám. A szívem torkomban dobogott, egyik kezemmel görcsösen markoltam a kormányt, míg a másikat szorosan magam mellett tartottam. Nem mertem hozzáérni Harryhez, nem akartam, hogy ismét meghátráljon, mint tegnap reggel. Az életemet is odaadnám azért, hogy végre megcsókoljon, annyira vágytam rá.

Ajkainkat mindössze pár centi távolság választotta el. A számon éreztem a belőle kiáramló levegőt, és éppen azon voltam, hogy a tarkójánál megragadva szüntessem meg a maradék távolságot, amikor hátulról felhangzott egy hangos dudaszó.

Mindketten megugrottunk ijedtünkben a váratlan hangra, és rögvest szét is rebbentünk, mint a rajtakapott tinédzserek.

– Bassza meg! – sziszegtem dühösen a zöld lámpára pillantva. Feszülten a gázra léptem.

Harryvel egészen hazáig nem szóltunk egymáshoz. Szemem sarkából néha rásandítottam, de ő csak az ablakon bámult kifelé megrögzötten, és idegesen tördelte az ujjait az ölében. Mondani akartam valamit, de akárhányszor szólásra nyitottam a számat, azzal a lendülettel csuktam is be. Egyszerűen nem találtam a szavakat, vagy ha mégis, akkor nem tudtam őket úgy összerakni a fejemben, hogy értelmes mondatokat kreáljak belőlük. Így inkább én is csendben maradtam, és miközben az utat figyeltem, gondolkoztam.

Harry megpróbált másodjára is megcsókolni, vagyis nem vagyok neki közömbös ezek szerint. Legalábbis nagyon szerettem volna ezt hinni. Olyan opciókba nem szívesen gondoltam bele, hogy csak hiánya van, és a felgyülemlett vágyait rajtam akarta levezetni. Sok mindent hajlandó vagyok megtenni érte, de ezt nem vállalnám be, hiába kívánja minden egyes porcikám. Én vagy mindenestül szerettem volna Harryt, vagy sehogy. Nekem a teste mellett a szerelme is kellett. De az nagyon.

Viszont ettől a felfedezéstől, hogy talán ő is szeret engem, nem igazán voltam boldog, csak részben. Nem tudtam ennek felhőtlenül örülni, mert rengeteg megválaszolatlan kérdés kavargott bennem. Mióta jelentek ennyit Harrynek? Mikor felejtette el Tomlinsont? – ha elfelejtette egyáltalán. Mi ez a hirtelen pálfordulás? És miért nem mond semmit, miért nem ad valami magyarázatot a cselekedeteire? Istenem, Hazza, miért vagy ennyire bonyolult?!

Idegesen, összepréselt ajkakkal szorítottam rá a kormányra, de a vonásaim azonnal ellágyultak, amikor a kocsim által nyújtott gyér megvilágításban megpillantottam az ismerős társasházat. A lakásunkat gyönyörűen előkészítettem Harry születésnapjára, az étel is bent illatozott az eldugott ajándékok társaságában. Nem lehetek pont most ilyen állapotban, mikor hamarosan az angyalkám elé fog mindez tárulni. Három hónapnyi szenvedés után legalább a születésnapján legyen boldog. Látni akartam azokat az édes kis gödröcskéket az arcán, amik akkor jelentek meg, mikor a boldogság átjárta az egész lényét, és a mosolya olyan ragyogó volt, akár az égen terpeszkedő napsugarak fénye. Szerelmes voltam ebbe a mosolyába, és a tudat, hogy hamarosan talán újra előhozhatom, melegséggel töltötte el a szívemet.

Széles vigyorral az arcomon kanyarodtam a megfelelő irányba, majd az autót leállítva Harry felé fordultam.

– Hazzy – szólítottam meg lágy, nyugodt hangon, amire picit összerezzent, de rám nézett, és minden figyelmét nekem szentelte. – Tudom, vagy legalábbis érzem, hogy kicsit zaklatott vagy, viszont arra kérlek, hogy próbálj meg megnyugodni, és ne idegeskedj a születésnapodon. Most csak légy boldog – mosolyogtam rá szelíden, ujjaimmal megcirógatva a kézfejét. Az ő arcán is megjelent egy halvány mosoly. – És ne miattam, hanem legelső sorban magadért. Hisz megérdemled a boldogságot.

– Rendben – suttogta, miközben íriszeit lassan kinyitotta. Pillantásunk egymásba fonódott. Elvesztem az ő meseszép, igéző zöldjeiben. Olyan hatással volt rám, mintha csak egy gyönyörű, zöldellő erdőben sétálnék, ahol körülvesz a csend, a béke és a nyugalom. A kapcsolatunk is ilyen lenne Harryvel. Ennyire tökéletesen harmonikus.

– Gyere, menjünk be – szakítottam meg a szemkontaktust, és gyorsan kiszálltam a kocsiból, majd Harry oldalára siettem. Udvariasan kinyitottam neki az ajtót, amitől kicsit elpirult. Hihetetlenül aranyos volt.

Együtt közelítettük meg a társasházat, és ahogy beléptünk, előhalásztam a zsebemből a lakáskulcsot, de mielőtt a zárba illesztettem volna, jelentőségteljesen Harryhez fordultam.

– Hunyd be a szemed – kértem tőle. – És ne izgulj, nem fogsz orra esni – kuncogtam, mikor láttam, hogy kétkedve felhúzta az egyik szemöldökét. – Segítek, hogy biztonságosan betalálj.

Harry mosolyogva megingatta a fejét, de szó nélkül teljesítette a kérésemet. A kulccsal sietősen kinyitottam az ajtót, majd ugyanilyen sebességgel léptem Harry mögé, és mindkét tenyeremet finoman a szemhéjaira helyeztem. Biztos, ami biztos alapon, hogy még véletlenül se leskelődjön.

– Megindulhatsz – adtam ki az utasítást. Amint megemelte a lábait, én is vele együtt léptem át a küszöböt. Egyik lábammal egy határozott mozdulattal behajtottam az ajtót.

Óvatosan navigáltam Harryt a konyha felé, és amikor odaértünk, lassan elvettem a kezeimet a szemeiről. Nem bírtam megállni, hogy ne simítsak végig kecses, hosszú nyakának két oldalán, bár legszívesebben inkább belecsókoltam volna, miközben mélyet szippantok mámorító illatából. Helyettük a füléhez hajolva suttogtam a következő szavakat:

– Kinyithatod őket – hintettem apró puszit a fülkagylójára, amitől megborzongott. Bárcsak más helyzetekben is elő tudnám csalogatni ezeket a finom remegéseket. Mondjuk egy gyengéd, szenvedélyes csókolózás közben, ahogy ujjaimmal végigcirógatom testének minden egyes vonalát, felfedezve ezzel a legérzékenyebb pontjait, amitől élvezettel teli hangon sóhajtozna, engem az őrület határára sodorva. Rettenetesen kívántam Harryt, és kezdtem elveszíteni a fejemet. Már egyáltalán nem tudtam visszafogni magam a közelében. Teljesen, visszavonhatatlanul az ujja köré csavart, a rabjává váltam, még ha ő ezzel nem is volt tisztában.

– Zayn, hiszen ez csodálatos! – megint magukkal ragadtak a gondolataim, és messzire elkalauzoltak a jelentől, de szerencsére Hazzuskám örömteli hangját hallva visszataláltam ide.

– Ennek nagyon örülök, hogy ennyire tetszik. Üljünk is akkor az asztalhoz – léptem előre, és előzékenyen kihúztam neki az egyik széket. Harry szemlesütve foglalt helyet. Szemeivel végigpásztázta a megterített asztalt, majd pillantása megakadt a salátával teli tálon. Egy széles, meleg mosoly futott végig az arcán, és megjelentek két oldalt az imádnivaló gödröcskéi is. Mióta vártam már, hogy végre láthassam ezt a mosolyát. A szívem megdobbant a látványára.

– Oh, és még salátát is készítettél – vette kezébe a tálat, és egy jókora adagot szórt a tányérjába.

– És ha tudnád, mi lapul még a hűtőben... – somolyogtam, miközben én is megpakoltam a tányéromat hússal és krumplival.

– Van egy sejtésem, de nem akarom tönkretenni a meglepetésed, így inkább csendben maradok, és kivárom – adta át nekem a salátás tálat.

– Azt jól teszed, Hazzuska.

A vacsora kellemes hangulatban telt. Igaz, nem beszélgettünk sokat, ha mégis, akkor csak semleges témák jöttek fel, mint a munka, az időjárás és a tegnapi film kibeszélése. A lagymatag témák ellenére egyáltalán nem éreztem magam kényelmetlenül, még akkor sem, amikor beállt közénk a csend, és csak komótosan falatozgattunk. Láttam Harryn, hogy őszintén boldog volt, nem játszotta meg magát a kedvemért. Tényleg örült ennek az apró ajándékomnak. Szinte minden falat után megdicsérte a főztömet, és az ízlésesen megterített asztal is nagyon tetszett neki. A mosolyom egész vacsora alatt levakarhatatlan volt. Gyönyörködtem benne, a reakcióiban, a gödröcskés mosolyában, amit többször is megvillantott. Elbűvölő volt.

– Kívánj valamit! – gyújtottam meg a gyertyákat a tortán.

Harry becsukta a szemeit, pár percig gondolkodott, majd egyetlen egy fújással elfújta az összes gyertyát.

– Nem kérdezem meg, mit kívántál, mert úgysem mondanád el – jegyeztem meg, miközben a fiókban kotorászva próbáltam megkeresni a kést a torta felvágásához.

– Mert nem is szabad, különben nem teljesül.

Fejemet ingatva léptem vissza az asztalhoz két kis tányérral, két villával és a megtalált késsel a kezemben. A tányérokat és a villákat magunk elé raktam.

– Mekkora szeletet szeretnél? – vettem ki a gyertyákat a tortából, és a kést a közepébe illesztve néztem várakozóan Harryre.

– Nem túl nagyot, tudod, hogy késő délután már nem szoktam semmi olyat enni, ami hizlal.

– De most szülinapod van, és ennek alkalmából bűnözhetnél egy kicsit, nem gondolod? – kérdeztem kedvesen. Válaszát meg sem várva vágtam neki egy közepes nagyságú szeletet. – Különben is – helyeztem a tányérjára az édességet –, csodásan nézel ki.

Harry fülig elvörösödve hajtotta le a fejét. Remegő kézzel fogta meg a villáját, amit a tortaszeletbe szúrt, de mielőtt elkezdte volna enni, halkan megszólalt:

– Köszönöm.

Nem tudtam pontosan, hogy mit köszönt meg. A tortát, vagy a bókomat, de elkönyveltem magamban, hogy esetleg mindkettőt.

A zöld szemű szépségemnek nagyon ízlett a sütemény, és nem bírta megállni, hogy ne kérjen még egy – ezúttal sokkal nagyobb – szeletet az előző után. Én természetesen serényen adagoltam neki az epres finomságot, és szavakkal aligha tudtam volna kifejezni, mennyire boldog voltam. Bár egy picit szomorú is, amiért Harry láthatóan jóízűen falatozta az édességet, de a buta szabályai miatt korlátok közé szorította magát, és csak akkor engedett a csábításnak, ha valami különleges, rendhagyó esemény volt.

Hazza régebben nem volt ilyen, aki mániákusan ügyelt arra, hogy milyen ételeket visz be a szervezetébe, és hogy azokban mennyi kalória van. Kamaszkorában imádta az édességeket, rengeteget nassoltunk éjszakánként filmnézés közben, vagy éppen ultra egészségtelen dobozos üdítőket szürcsöltünk hazafele sétálva. Ezek a szokásaink akkor kezdtek elmúlni, amikor Harryt rendszeresen elkezdték piszkálni a súlya, és a kinézete miatt. Nyilván móresre tanítottam ezeket az idiótákat, de sajnos nem eléggé ahhoz, hogy Harryben ne okoztak volna maradandó sérülést. Az önbizalma a béka feneke alá süllyedt, utálta a külsejét, és mindent megtett annak érdekében, hogy egy plusz kilója se legyen. Lemondott a kedvenc ételeiről, az édességekről és a sportolást is komolyabban vette. Mindennap eljárt futni és kondizni. De még így sem érezte magát jól a bőrében, hiába bizonygattam a szüleivel együtt, hogy kifogástalan a külseje. Nem hitt nekünk. Pedig ha tudná, hogy az én bókjaim nem holmi légből kapott üres szavak voltak, hanem őszinte, vegytiszta megnyilvánulások, amik a szívemből jöttek, akkor talán egy picit meglepődne. Mindig is lélegzetelállítóan gyönyörűnek tartottam Harryt. Az önsanyargatása előtt és után is. Nála szebb fiút életemben nem láttam még, minden elfogultság nélkül. Egyszerűen tökéletes volt mindene, akár egy műalkotásnak, amit a múzeumokban állítanak ki, és amihez nem szabad nyúlni, csak csodálni. Ilyen volt ő is. Egy csodálatos teremtés, kívül-belül.