A zene már-már fülsüketítően hangosan dübörgött a hangfalakból, a fények vakulásig cikáztak összevissza mindenhol, de leginkább csak a táncparketten, ahol megannyi ember járatta fáradhatatlanul a lábait, miközben erotikusnak szánt mozdulatokkal simogatták egymást, vagy éppen dörgölőztek a másikhoz. A levegőben állott izzadságszag terjengett, keverve töménytelen mennyiségű alkohol- és dohányszaggal. Gyomorforgató kombináció volt, meg kellett hagyni...

A bárpult előtt ültem, egy magasított széken, kezemben a kevert italommal és teljes testtel a táncparkett felé fordulva, hogy nagy, sötétbarna íriszeimmel szemmel tudjak tartani egy bizonyos göndör hajú srácot.

Harry alig pár méterre tőlem táncolt egy nála legalább tíz évvel idősebb férfi előtt, aki derekát átkarolva, fejét nyakhajlatába fúrva simult össze vele. A látvány miatt kicsit erősebben szorítottam rá a pohárra, míg ajkaimat egy vonallá préselve figyeltem megrögzötten a táncoló párost. Jobban mondva csak a csávó táncolt, vagyis próbálgatta vezetni Harryt, aki csak lehunyt szemekkel, jobbra-balra dülöngélt, a zene ritmusából teljesen kiesve. Tudtam, hogy már nincs magánál, és csak idő kérdése volt, hogy mikor fog tovább állni, én pedig akkor fogok akcióba lendülni, és segíteni neki, mint ahogy azt már számtalan éjjel végigzongoráztuk az elmúlt hónapokban.

Sejtéseim beigazolódtak. Harry minden erejét összeszedve eltávolodott a táncpartnerétől, aki először csak értetlen pillantásokat vetett rá, aztán vállat vonva bevetette magát a tömegbe.

A még ki sem ürült poharamat gyorsan letettem a pultra, majd a székemről felállva azonnal Harry felé siettem, aki már alig állt a lábán, és mindenkinek nekiütközött, aki csak szembejött vele.

– Harry, gyere – léptem oda mellé, egyik kezemmel derekát átfogva, míg másikkal a nyakamba akasztottam a hozzám közel eső karját, és határozott léptekkel megcéloztam a kijáratot.

– Z-Zayn? – lehelte erőtlenül, miközben szemeit összeszűkítve próbált fókuszálni, és behatárolni engem.

– Igen, én vagyok. Mindjárt hazaérünk – húztam még közelebb magamhoz, oldalára aprót rászorítva. Jóformán csak én mozogtam, és vonszoltam a karjaim közt lévő göndör fiút. De nem érdekelt. Ő az életemnél is fontosabb a számomra, ezért mindenemmel azon vagyok, hogy ott segítsek neki, ahol csak tudok. Bárcsak többet is tehetnék érte, és sikerülne értelmet vernem a fejébe, hogy hagyja abba ezt a hónapok óta tartó romboló életmódot, és szedje össze magát. Hisz egy férfi, egy szerelem sem ér annyit, hogy ennyire tönkrevágja az életét.

Harry nem mondott erre semmit. Fejét ráhajtotta a vállamra, és szemeit lehunyva hagyta, hogy kivezessem a bárból.

Lépteimet picit megszaporázva igyekeztem a bárban biztosított tárolók felé, ahol fél kézzel próbáltam megkeresni a kabátjainkat. Amint megtaláltam őket, hanyagul a szabadon lévő vállamra dobtam őket, majd a kijárat felé araszoltam. Nem pazaroltam arra az időt, hogy felöltöztessem magunkat, hisz kocsival jöttem, a parkoló meg csak néhány méterre volt az épülettől. Azalatt a pár lépésnyi távolság alatt csak nem fogunk halálra fagyni.

Ahogy kiértünk a levegőre, megcsapott a január végi dermesztő hideg. Tekintve, hogy rajtam és Harryn is csak egy hosszú ujjú ing feszült, ez nem volt meglepő. Szerencsére legalább hó nem takarta az utakat, így az nem tudott minket akadályozni semmiben, leginkább engem a vezetésben, mivel terveim szerint alaposan meg szerettem volna nyomni a gázt, hogy minél előbb hazaérhessünk Harryvel.

Egy örökkévalóságnak tűnt, míg megtettem a göndörrel azt a kevéske métert, ami a kocsimig vezetett, de legalább épségben ideértünk, mégha Harry alig volt magánál, ami nem kis aggodalommal töltött el. Szabad kezemmel nagy nehezen kinyitottam az anyósülés felőli ajtót, majd óvatosan beültettem a szinte öntudatlan fiút az autóba. Vetettem rá egy kétségbeesett pillantást, ajkaimat egy fájdalmas sóhaj is elhagyta, ahogy a teljesen szétcsúszott alakját szuggeráltam. Vajon meddig fogja még ezt csinálni? Mikor lesz ennek a rémálomnak vége? Mikor kapom végre vissza az én mosolygós, örök vidám és optimista legjobb barátomat?

Fejemet lemondóan megrázva zártam Harryre az ajtót. A kocsit megkerülve elfoglaltam helyemet a vezetőülésnél, kabátjainkat egy laza mozdulattal a hátsó ülésre dobtam. Harryvel ellentétben én teljesen józan voltam, sőt, szinte alig vittem a szervezetembe alkoholt, csak pár kortyot ittam abból a kevert löttyből is, szóval nyugodt szívvel ragadtam kormányt. Soha nem szoktam sokat inni, mikor Harryvel vagyok ilyen helyeken, mivel szüksége volt rám minden tekintetben.

Nem vesztegetve az időt azonnal gyújtást adtam az autónak, felkapcsoltam a fényszórókat, és a parkolóból kitolatva magunk mögött hagytam a bárt, ki tudja, hányadik alkalommal...

***

Az utat szerencsére tizenöt perc alatt megtettük, pedig a szórakozóhely és a lakásunk közti táv autóval is nagyjából fél óra, de ennek sikeresen le tudtam faragni a felét balesetmentesen.

Kipattantam a járműből, és Harryhez vettem az irányt sietősen. Nehézkesen kihalásztam az ülésből, a kabátjainkkal együtt, majd a kocsimat lezárva megindultam a társasház felé, ahol a közös lakásunkat béreltük. A kódot beütve löktem be az ajtót nagy elánnal, s ilyenkor mindig áldom az eget, hogy a földszinten volt a lakásunk, így megúszva a lépcsőzést, mert hát sajnos az egyetlen lift, ami megtalálható ezen a helyen, az is napok óta üzemképtelen volt.

Kulcsomat szenvedve elővarázsoltam a zsebemből, aztán a zárba illesztve kinyitottam a bejárati ajtót. A lakásban teljes sötétség uralkodott, ezért vakon megpróbáltam kitapogatni a villanykapcsolót, ami csak a kis előszobát világította meg, de nekem épp ennyi is elég volt. Amint beborította a világosság a kis helyiséget, lábammal berúgtam az eddig tárva nyitva hagyott ajtót. Gyorsan ráfordítottam a kulcsot, amit a mellettem lévő komódra dobtam a kabátjainkkal együtt, majd Harryt egyszerűen az ölembe kaptam, és komótosan elsétáltam vele a szobámig. Itt nem kapcsoltam villanyt, mert egyrészt a szemem hozzászokott a sötéthez, másrészt telihold volt, így a holdnak a fénye szinte bevilágította az egész szobát.

A fiút finoman lefektettem az ágyra, és a cipőjétől kezdve a nadrágján át egészen a felsőtestét borító ruhadarabjáig levetkőztettem, és csak az alsónadrágját hagytam meg rajta. Erre sem reagált, sőt, mióta erőtlenül legördültek ajkairól a nevemet tartalmazó betűk, azóta nem szólalt–, vagy mozdult volna meg. Nagyon aggódtam érte, mert sajnos nem ez volt az első eset, hogy ennyit ivott, és hogy ennyire kiütötte magát.

Egy fáradt sóhajt megeresztve én is levettem magamról a ruháimat, majd Harry alól óvatosan kihúztam a takarót, amit magunkra terítettem, mihelyst helyet foglaltam mellette, és hosszú, göndör fürtökkel keretezett fejét a mellkasomra húztam, s lágyan elkezdtem cirógatni selymes haját.

Az érintéseim hatására Harry elkezdett mocorogni. Fejét megemelte egy picit, és rám vezette fátyolos smaragdzöld íriszeit. Ahogy tekintete találkozott az enyémmel, nyelnem kellett egy nagyot, de nem szakítottam el pillantásomat az övétől.

– Zayn... – motyogta alig hallhatóan.

– Igen?

– Köszönöm – bújt a nyakhajlatomba mélyeket lélegezve, és éreztem a bőrömön végigfolyni a könnycseppjeit, amitől megborzongtam.

– Érted bármit – suttogtam elszoruló torokkal.

Harry némán zokogott a nyakamba hajolva, vállai meg-megrázkódtak, ahogy a könnyeivel küszködött. A szoba csendjét csak az ő halk szipogásai törték meg. Én nem szóltam semmit, csak védelmezően átkaroltam, és simogattam megállás nélkül. Hol a haján, hol a karján, hol pedig a hátán simítottam végig lágy mozdulatokkal. Ezek a finom érintések, és az, ha éreztettem vele a jelenlétemmel, hogy nincs egyedül, s úgy öleltem magamhoz, mintha az életem múlna rajta, hamarabb megnyugtatták, mint az üres szavak, amiket ilyen állapotban fel sem tudott fogni.

Hazza mindig is ilyen érzékeny, esetlen teremtés volt, aki mások védelmére szorult. A legelső találkozásunk is úgy zajlott, hogy ő alig töltötte be az ötöt, én a hatodik évemet tapostam, amikor az utcájukban baktattam, és észrevettem az út szélén kuporgó kis alakját, ahogy könnyes szemekkel a sebes térdét fájlalta. Azonnal odarohantam hozzá, és kérdésekkel bombáztam, amikre ő hüppögve azt válaszolta, hogy elesett, és beütötte a térdét. Eléggé szívszorító látványt nyújtott a hatalmas, könnyektől csillogó zöld szemeivel, ahogy sírástól akadozó hangon próbálta elmesélni, mi történt vele. Tagadhatatlanul elindított bennem valami védelmező ösztön féleséget. Nem teketóriáztam, azonnal a tettek mezejére léptem. Hiába, hogy akkor még nem ismertük egymást, sőt, mondhatni idegenek voltunk, én már akkor eldöntöttem, hogy segíteni fogok neki. A karjaim közé kaptam az idegen kisfiút, és egészen hazáig sétáltam vele, ahol gondosan lekezeltem a sebét. Időközben természetesen bemutatkoztunk egymásnak, és az is kiderült, hogy csak egy utcányira laktunk egymástól. Azon a napon kezdődött minden. Egy elszakíthatatlan kötelék alakult ki közöttünk, és sokáig úgy tekintettünk a másikra, mintha az a vérszerinti testvérünk lenne. És persze én töltöttem be a védelmező nagytesó szerepet, mert sajnos Harryt vagy betalálták a velünk egykorú renitens gyerekek, vagy éppen az esetlensége miatt folyton lesérült, és én ápoltam mindig odaadóan.

Az általánost és a középsulit is együtt vészeltük át. A barátságunk, ahogy kamaszodtunk, csak még erősebbé, és legyőzhetetlenné vált. Rengeteget járkáltunk át egymáshoz tanulni, suli után szórakozni, nagyokat sétálni a parkokban, vagy éppen Harry kísért el mindig valami elhagyatott és lepukkant helyre, hogy a kopott falakon ki tudjam élni a graffitifestészet iránti szenvedélyemet. Harry is festegetett velem az elején, de hamar megunta, mikor látta, hogy nem megy olyan jól neki, mint nekem, ezért utána csak a társaságával tisztelt meg, akárhányszor graffitizni volt kedvem. És én egyáltalán nem bántam. Jólesett minden alkalommal, amikor velem volt.

Sajnos az atrocitások a gimiben sem kerülték el Hazzát, pláne, amikor kiderült, hogy biszexuális. A végzős srácok előszeretettel szólogattak be neki, vagy éppen piszkálták, amiket soha nem hagytam szó nélkül, és mindig elkentem az ilyen véglények száját, akárhányszor csak kikezdték az én legjobb barátomat. Volt egy alkalom, mikor eldurvultak mindkét oldalról a dolgok. Harry bőgve szaladt át hozzám egy délután, piszkosan, véresen és teli zúzódásokkal. Nagy nehezen kiszedtem belőle, hogy azok a mocskok kihasználták, hogy nem tudtam vele aznap hazajönni, és suli után megverték. Az agyamra azonnal rászállt a vörös köd, éktelen haragra gerjedtem, amiért bántották Harryt, és nem tudtam megvédeni őt ezektől a szemetektől. Azonban nem hagytam megtorlatlanul az ügyet. Alaposan helyben hagytam őket, talán jobban, mint amennyire ők Hazzát, de abban a pillanatban ez nem érdekelt. Csak az járt a fejemben, hogy fájdalmat okoztak Harrynek, és ezért meg kellett fizetniük.

Az eset persze nem maradt titokban az igazgatóság előtt, hiába sulin kívül történt az egész. Kirúgással fenyegettek, de amint felvázoltam az igazgatónak, hogy miért vertem szét azokat a degeneráltakat, enyhítettek a büntetésemen, és csak felfüggesztettet kaptam egy hétre, ahogy azok a nyomorultak is, aminek nagyon örültem, hisz ez a legkevesebb, amit kaphattak.

Harry természetesen nem volt elragadtatva, amikor elmeséltem neki, hogy felfüggesztettek egy hétre. Alaposan le is teremtett, és legalább százszor megígértette velem, hogy többet nem csinálok ilyet. Szájhúzogatva, de beleegyeztem, viszont hozzátettem, hogy amint letelik a felfüggesztésem, mindenhova árnyékként fogom követni, és nem engedem, hogy akárcsak egy rossz szót is szóljanak hozzá. Harry ezen kijelentésem után csak mosolyogva megrázta a fejét, és szorosan magához ölelt, miközben a fülemhez hajolva elsuttogott egy köszönömöt. Karjaimat dereka köré fontam, és ajkaimmal finom puszit nyomtam halántékára. A szoros barátságunk alatt nem voltak ritkák az ilyen alkalmak, amikor az ölelések mellé puszit is adtunk a másiknak, hiába, hogy már nem voltunk kisgyerekek. A kapcsolatunk ettől csak még bensőségesebbé vált.

A középsuli befejezése után egyikünk sem ment egyetemre. Én úgy terveztem, hogy elfoglalom a helyemet a Londonban kialakított kis műhelyben, mint autószerelő, és amit apámtól örököltem meg. Harrynek nem voltak konkrét tervei a jövőjét illetően, ezért azonnal felajánlottam neki, hogy költözzünk együtt a fővárosba, és béreljünk ketten egy lakást. Hazza kitörő örömmel fogadta a javaslatomat, bár az ő szülei nem éppen voltak elragadtatva a ténytől, hogy egyszem fiuk nem akar tovább tanulni, de végül beleegyeztek a közös lakhatásunkba, amit már jóval derűsebben fogadtak. Hisz pontosan tudták, hogy mellettem van a legnagyobb biztonságban, és százszázalékosan megbíztak bennem. Mondhatni második fiukként tekintettek rám.

Tizennyolc évesek voltunk, mikor izgatottan a nyakunkba vettük a várost, és viszonylag gyorsan sikerült találnunk egy háromszobás lakást. Én szinte azonnal munkába tudtam állni a műhelyben, Harrynek viszont hetekbe telt, mire talált melót, és egy kisebb könyvesboltban el tudott helyezkedni.

Onnantól kezdve próbáltuk kiélvezni a munka mellett a nagyvárosi életet, és a függetlenséget a szülőktől. Rengeteget voltunk együtt, és mégsem untunk rá egymásra, sőt, rendesen rosszul éreztük magunkat abban a néhány órában, míg távol kellett lennünk a másiktól. Hihetetlen szoros lett a kötelék, ami összetartott minket, és már el sem tudtam képzelni az életem Harry nélkül, ahogy ő sem a sajátját nélkülem.

Nem tudom, mikor történt meg az a fordulópont az életemben, amikor elkezdtem más szemmel nézni Hazzára. Mindig is tudtam, hogy nagyon fontos a számomra, hogy meg kell védenem mindentől és mindenkitől, de őszintén szólva eléggé lehetetlennek tartottam azt, hogy még ennél is jobban kötődjek hozzá. De mégsem volt lehetetlen. Sokáig nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet, mert természetesnek hatott az, ha megöleltük egymást, együtt aludtunk, megpusziltuk a másikat, vagy éppen végignéztük, ahogy egyikünk végigcaplat az egész lakáson egy szál alsónadrágban. Mégis egy idő után azt éreztem, hogy többet szeretnék Harryből. Vágytam rá, és már nem úgy tekintettem rá, mint egy fiúra, aki gyerekkorom óta a legjobb barátom, hanem mint egy férfira, akit csókolni, kényeztetni, szeretni akartam. Azt hiszem, beleszerettem a legjobb barátomba.

Hosszas merengésemből Harry alig hallható, édes szuszogása rántott ki. Észre sem vettem, hogy mennyire belemerültem a gondolataimba, és közben tovább cirógattam puha fürtjeit. Ajkaimat halvány mosolyra húzva fordultam felé, és egy apró csókot leheltem a homlokára. Hazza mintha csak megérezte volna a mozdulatomat, még közelebb fészkelte magát hozzám, miközben ajkai közül egy sóhaj tört fel.

– Álmodj szépeket, gyönyörűm – suttogtam a fülébe, majd a lecsúszott takarót kicsit feljebb húztam magunkon, aztán én is becsuktam a szemeimet, hogy minél előbb az álmok birodalmában találjam magam.

***

A konyhában ülve, egyik kezemben a telefonomat nyomkodva kómásan kortyolgattam a kávémat, és vártam, hogy Harry felébredjen. Időközben elkészítettem a kedvenc reggelijét, ami pár darab pirítós kenyérből és egy tál avokádókrémből állt. Nem szoktam előre megkenni neki a kenyereket, mert soha nem tudom eltalálni a mennyiséget. Természetesen kávét és gyógyszert is tettem az ennivaló mellé, hisz a kínzó fejfájás őt sem kerüli el, ami a másnapossággal jár. Minden ilyen alkalommal szívesen vinném neki ágyba a reggelit, de egyszer kategorikusan kijelentette, hogy nem szeret ágyban enni, ezért bármennyire is ramaty állapotban van, akkor is ki fog csoszogni a konyhába, hogy ott fogyassza el a reggelijét.

Szemem sarkából mozgást érzékeltem, így fejemet azonnal felkapva irányítottam tekintetemet a konyhaajtóra, ahol hamarosan meg is jelent Harry, egy szál zöld köntösben. Hosszú haja a szélrózsa minden irányába meredezett, járása kissé ingatag és lassú volt. A lábaival inkább csoszogott, mint lépegetett. Jobb kezével beletúrt göndör fürtjeibe, kicsit megzabolázta azokat, majd oldalra pillantva tekintetét rám vezette. Szemei vörösek és kialvatlanok voltak, arca sápadt és nyúzott, vöröslő ajkai pedig ki voltak száradva, és egy kicsit kicserepesedve is. Harry nyelvét kidugva picit megnyalta őket, mielőtt szólásra nyitotta volna a száját. Szemeimmel óvatosan végigkövettem az ösztönös mozdulatot, amire nyelnem kellett egy aprót.

– Jobb reggelt – szólalt meg Harry a szokásosnál is mélyebb, rekedtesebb hangon. Fejét lehajtva, torkát megköszörülve húzta ki a székét, és helyet foglalt velem szemben.

– Jó reggelt – viszonoztam a köszönését, sötétbarna íriszeimet le nem véve róla.

A fiú egy pillanatra maga elé meredve bámult a semmibe, mintha még nem ebben a dimenzióban járna, aztán a tányéron lévő késért nyúlt, majd azt belemártva a zöldes krémbe, elkezdte finom mozdulatokkal megkenni az előtte sorakozó friss és ropogós kenyereket. Amint elegendőnek érezte az adagot, ujjaival közre fogott egy szeletet, ajkaihoz vezette, és lassan enni kezdett. Tekintete továbbra is kifejezéstelen, érzelemmentes maradt.

Két kezemen se tudom megszámolni, hányszor ültünk így egymással szemben szótlanul a gondolatainkba mélyedve. Pedig régen alig, hogy kivetett minket az ágy, be sem állt a szánk. Mindig volt miről beszélgetnünk evés és készülődés közben. Hiányoztak ezek a pillanatok.

Hirtelen egy tompa koppanásra lettem figyelmes. Harry a félig megevett kenyerét a tányérba ejtette, arcát kezei közé rejtette, és fojtott hangon elkezdett zokogni. Azonnal felpattantam, és szapora léptekkel odamentem hozzá. Leguggoltam elé, tenyeremet finoman rásimítottam térdére, némán kérve, hogy figyeljen rám.

– Harry, mi a baj? – kérdeztem kétségbeesetten. Ilyet még nem csinált, és ez megijesztett.

– Annyira szörnyű vagyok, Zayn – suttogta szipogva, a levegőt szaggatottan kapkodta, miközben arca még mindig a két tenyere között pihent.

A szívem összeszorult a szavaitól, a torkomban egy gombóc növekedett, ami kissé megnehezítette a nyelést és a normális lélegzetvételt. Legszívesebben én is elsírtam volna magam, olyan szörnyű volt így látni őt, aki a világot jelentette nekem. Akinek akár a csillagos eget is lehoztam volna, csak hogy újra lássam önfeledten mosolyogni, és hogy azokat a gyönyörű smaragdzöld íriszeket ne a könnyek homályosítsák el, hanem a boldogságtól ragyogjanak, akár a legfényesebb, legértékesebb drágakövek.

– Miért gondolod így? – vettem én is suttogásra a hangomat, és igyekeztem, hogy ne hallja ki belőle, hogy én is már a sírás határán egyensúlyozok. Muszáj volt továbbra is nekem maradnom kettőnk közül a legerősebbnek, hisz Harrynek támasz kell, segítség, akire minden körülmények közt számíthat, és aki mindig ott van neki. Tudom, hogy soha nem kérte, hogy ezt a szerepet én töltsem be az életében. Mondhatni én jelöltem ki magam önként erre, még akkor, mikor csak barátok voltunk. Amióta jóval többet érzek iránta, azóta sokkal komolyabban veszem ezt a szerepemet. Ezért sem omolhatok össze, és hagyjam, hogy az én szemeimet is ellepjék a sós könnycseppek. Nem törhetek meg, amíg a szerelmem ilyen állapotban van...

Mielőtt Harry válaszolhatott volna, felálltam a földről, majd óvatosan megfogtam a kezét, és szelíden kértem, hogy álljon fel. Hazza a könnyeit nyelve eleget tett a néma kérésemnek, és alig, hogy elemelte magát a széktől, én azzal a lendülettel foglaltam rajta helyet, őt pedig finoman az ölembe húztam féloldalasan. Többször ült már az ölemben, pláne az utóbbi időben. Szerette a közelségemet, megnyugtatólag hatott rá. Fejét nyakamba fúrva lélegzett mélyeket, miközben egyik karját átvetette a vállamon. Tenyeremmel elkezdtem szigorúan csak a térdét lágyan cirógatni. Tekintve, hogy Harry csak egy köntöst viselt alsóval együtt, és így a formás lábai fedetlenül lógtak le, nem éppen lett volna szerencsés helyzet az, hogy amíg ő az érzéseivel küszködött, a vérem lentebb vándorol, amit elrejteni se tudnék, hisz ha nem is pontosan ott ült, azért jócskán közel volt hozzá. Szóval mindkettőnk érdekében megtartottam a tisztes távolságot a combjai és a kezeim között, s csak a térdét simogattam.

– Miért vagy velem ilyen kedves és türelmes? – törte meg a pár percre beálló csendet Harry.

Mert szerelmes vagyok beléd.

– Gyerekkorunk óta sokat jelentesz nekem, Hazz. Azt hittem, az évek alatt ez már számodra is nyilvánvalóvá vált – simítottam a füle mögé egy elkószált tincset.

– Látod, épp ez az – emelte rám tekintetét, amiben már nemcsak a könnyek fénylettek, hanem a keserűség és az önutálat szikrái is. – Sokat jelentek neked, és emiatt vagyok a legszörnyűbb ember a világon, mert hónapok óta csak sebeimet nyalogatom, ájulásig leiszom magam majdnem minden este, és miért? Mert elkövettem azt a hibát, hogy beleszerettem egy hetero srácba – fúlt el a végére a hangja, arcát újra beletemette a nyakamba, s kezeivel görcsösen szorított magához. – Te pedig időt, energiát nem sajnálva kaparsz fel mindig a földről, és ott vagy mindig mellettem. Nem ítélkezel, nem tartasz nekem hegyi beszédet, csak... támaszt nyújtasz. Én pedig olyan szörnyű vagyok, hogy ezt már-már természetesnek veszem. Pedig nem kéne így éreznem. Hisz nem ezt érdemled, Zayn. Pontosabban... én nem érdemellek meg, ahogy a barátságodat sem. Egy utolsó féreg vagyok, aki csak kihasznál téged – zokogta keservesen.

– Ne mondj ilyeneket! – öleltem magamhoz szorosan. – Egyáltalán nem használsz ki – nyúltam az álla alá, hogy felém fordítsam az arcát, hogy mélyen bele tudjak nézni a szemeibe, érzékeltetve vele, hogy minden egyes szavamat komolyan gondolom. – Amikor azt mondom, fontos vagy nekem, az nem csak egy légből kapott üres gondolat, ami aztán semmissé válik a levegőmmel együtt, amivel kísérem azokat a szavakat. Én tettekkel is bizonyítom ezt, Harry. És nemcsak a boldog, felhőtlen pillanatokban akarok melletted lenni, hanem akkor is, mikor szomorú, megtört, elesett vagy. Hisz ez egy legjobb barát feladata... – sütöttem le a pillantásomat, ahogy elsuttogtam az utolsó mondatot. – Csak engedd, hogy törődjek veled – kulcsoltam össze a kezeinket, és picit meg is szorítottam az övét, ezzel is megerősítve az elhatározásomat.

– De-...

– Shhh... – tettem a mutatóujjamat telt ajkaira, megelőzve a tiltakozó szavait. – Ne mondj semmit.

Harry megadóan felsóhajtott. A belőle kiáramló forró levegő végigszánkázott az ujjamon, amitől kellemes bizsergés futott végig a testemen, amire még rátett egy lapáttal a mocorgása is az ölemben. Lehet, mégsem volt túl jó ötlet a részemről, hogy magamra ültettem Harryt. Mélyeket lélegezve próbáltam lecsillapítani a bennem rohamtempóban gyülekező vágyat, több-kevesebb sikerrel.

– Igyekszem összeszedni magam, és abbahagyni ezt a nevetséges önsajnáltatást, csak... – döntötte fejét a vállamra, miközben üres, távolba révedő tekintettel bámulta a szemközti falat, mint aki nagyon elmerült a gondolataiban. – Olyan nehéz elfelejtenem Louis-t.

Louis... igen. A srác, aki tudtán kívül mélyen megsebezte Hazzát, és akit nem tudtam emiatt se megverni, se számonkérni. Általa sikerült megkóstolnom a tehetetlenség keserű zamatát, ami Harry miatt duplán rosszul esett. Alapvetően is utáltam magam tehetetlennek érezni, de ha egy olyan személy felé irányult ez az undorító érzés, aki fontos nekem, akkor eléggé meg tudott viselni.

Dehát sajnos ez egy olyan eset volt, ahol konkrétan senki sem hibázott, csak Harry érzései voltak túl plátóiak és egyoldalúak. Elvakította a szerelem és a rózsaszín köd, amiken nem látott túl, s talán ezek miatt érte tőrdöfésként a tudat, hogy egy olyan srácba szeretett bele, aki soha nem fogja viszonozni a szerelmét.

Louis Tomlinson amilyen hirtelen toppant be az életünkbe, olyan gyorsan lépett is ki onnan.

Harry a munkahelyén ismerte meg az egyetemista fiút, aki éppen egy könyvet szeretett volna megvenni. Pontosan már nem emlékszem, hogy hogyan elegyedtek szóba, de talán a megvásárolni kívánt könyv hozta meg a közös témát. Hazz imád olvasni. Szóval valahogy így indult meg a beszélgetésük, aztán Louis benyögte, hogy éppen albérlet keresésben van, és eddig nem igazán járt sikerrel. Harry már akkor teljesen el volt varázsolva a fiútól, mondhatni első látásra belé zúgott, s talán ez, meg az a hatalmas önzetlen szíve adta meg a löketet, hogy kapásból felajánlja neki a harmadik üres szobánkat a lakásunkban. Amikor utólag ezt megemlítette nekem, kicsit mérges voltam rá, amiért a megkérdezésem nélkül határozottan megígérte Louis-nak, hogy nálunk tuti biztosan ellakhat. Azért annyit elvártam volna tőle, hogy legalább megbeszéli velem előtte a dolgot, és utána diskurál a sráccal, mert tudtommal én is a lakásban tartózkodok. Ezt mind a fejéhez vágtam, amit már akkor megbántam, mikor megpillantottam a bűnbánó szemeit, és ahogy zavartan tekergette az ujjára az egyik göndörödő hajtincsét. Nem tudtam rá sokáig haragudni. Harryre egyszerűen képtelen vagyok mai napig...

Végül amint átbeszéltük a dolgokat, alig pislogtam kettőt, és Louis be is költözött hozzánk. Az, hogy féltékeny voltam rá, enyhe kifejezés. Belülről majd' felzabált a féltékenység, amikor először találkoztunk, aztán ez az érzés nem, hogy elmúlt volna, inkább csak még jobban elburjánzott bennem, mint valami kiirthatatlan gaz. A külseje egyenesen lélegzetelállító volt, hiába volt mindössze százhetven valahány centi, ezt az apróságot bőszen ellensúlyozták a tengerkék íriszei, a kócos, világosbarna haja, az enyhe borostája, ami gyönyörűen keretezte karakteres arcvonásait és a vékony ajkai, amik mindig csibészes mosolyba húzódtak. Nem csodálom, hogy Hazzát egyből levette a lábáról, egy igazi főnyereménynek számított, ha csak a külsejét vettük számításba. De neki nem csak a lehengerlő kinézet adatott meg! Kommunikáció és média szakosként az egyetemen eléggé értett a társalgáshoz, vagyis a beszélőkéje kimagasló volt, ami mellé még párosult a kiváló humora is. Louis mellett nagyon sokszor a béka feneke alá csökkent az önbizalmam. Hisz okos volt, művelt, egyetemre járt, jól nézett ki, értett az emberi kapcsolatokhoz, önzetlen és segítőkész volt, mindig ott segített, ahol csak tudott. Nem is hittem volna, hogy létezik egyáltalán ilyen ember a világon. Ez a srác minden szempontból tökéletes volt, ami miatt rettenetesen haragudtam rá, de a haragom akkor hágott a tetőfokára, mikor elvette tőlem Harryt, a legjobb barátomat, akibe akkorra már fülig szerelmes voltam.

Nagy nehezen lenyeltem, hogy nagyjából mindenben felettem állt, de azt már nem igazán vette be a gyomrom, hogy Harry minden szabad percében vele volt, engem totálisan elhanyagolva. Annyira rosszul esett, hogy a sok együtt töltött idő után hirtelen a második helyre szorultam az életében. Rengeteg érzés kavargott bennem azokban az időkben. A mérhetetlen féltékenység mellé társult a szerelem, a vágyakozás édeskés íze is, ahogy gondolatban számtalanszor eljátszottam, hogy hogyan vallanék neki szerelmet, aztán ezt a gondolatot tovább vittem az első csóktól, az első együttlétig. Csak ezeknek a fantáziálásoknak köszönhettem azt, hogy nem bolondultam meg, és hogy nem estem neki Tomlinsonnak akárhányszor megölelte Harryt, vagy éppen karolta át, mikor a zöld szemű angyalom hozzábújt a kanapén filmnézés közben.

Mégis az igazi tőrdöfést Harry okozta a szívemben, amit aztán jól meg is forgatott bennem, amikor egy este áthívott a szobájába, és pironkodva bevallotta nekem, hogy beleszeretett Louis-ba. Sejtettem egy ideje, hogy nem közömbös a számára, de ezt igyekeztem mindig elhessegetni, és nem gondolni rá. De sajnos amint kimondta Hazza azokat a számomra fájdalmas szavakat, ott azt hiszem meghalt bennem valami. Persze minden erőmmel azon voltam, hogy elrejtsem a kínjaimat, és próbáltam jó képet vágni a dologhoz, ami nem kicsit esett nehezemre. Az a bizonyos pohár kezdett megtelni, és nem sok hiányzott ahhoz, hogy kiboruljon. Abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak kijött volna belőlem minden feszültség, minden elnyomott érzés, amiket csakis Harry miatt száműztem magamban olyan mélyre. Mert én akkor is csak őt és a boldogságát helyeztem előtérbe. Fittyet hányva a saját érzéseimre, amik, mint egy lassan ölő méreg, folyamatosan gyengítettek belül, míg kívül igyekeztem azt a látszatot kelteni, hogy minden rendben, csak hogy a szerelmem ne aggódjon értem, és hogy maradjon minden olyan, mint régen. Pedig semmi sem volt rendben és semmi sem volt már olyan, mint régen. Én halálosan szerelmes és féltékeny voltam, míg Harry eltávolodott tőlem, s a szívében már nem létezett senki más, csak Louis. Kegyetlenül fájt a lelkem, és sokszor eljátszottam a gondolattal néhány dühtől túlfűtött perceimben, hogy önző leszek, és mindent Hazza nyakába zúdítok, mert ennyit igazán megérdemelnék azok után, hogy annyit szenvedtem, még ha ő ebből nem is vett észre semmit. De természetesen nem tettem meg. Hogy miért? Nem tudom. Talán gyávaságból, vagy mert Harry mentális épsége még a sajátoménál is fontosabb volt. Gáz és szánalmas voltam? Az nem kifejezés.

A nagy bejelentés után Harry állandóan a megfelelő alkalmat kereste, hogy szerelmet valljon Louis-nak. Addig húzta az időt, míg az alkalom végül váratlanul bekopogtatott hozzá, csak nem olyan formában, mint ahogy azt ő szerette volna.

Egy esős októberi délutánon történt az ominózus eset. Akkorra már én is beletörődtem nagyjából a sorsomba, ami annyit jelentett, hogy nem akartam minden második percben kiugrani az ablakon, vagy éppen szimpatikusnak találni a síneket fekvő pozícióban, miközben éppen akkor halad át egy vonat. Szóval többé-kevésbé megvoltam. Amit Harryről nem éppen lehetett elmondani, mikor szembesült egy igencsak megrázó és fájdalmas ténnyel. Ugyanis Louis azt az esős délutánt választotta arra, hogy a hármunk által bérelt lakásba felhozza és bemutassa a barátnőjét, akivel a diplomaosztója után kezdett el kavarni. Vagyis konkrétan nyár óta. Emlékszem, hogy én csak álltam a nappali közepén, mint valami faszent, annyira leblokkoltam a hír hallatán, nem kevésbé Harry, akire mikor felvezettem a tekintetemet, rá sem ismertem. Pillanatok alatt elsápadt. Az arcára fagyott mosoly fokozatosan kezdett elhalványulni, és csak az ajkai remegéséből tudtam megállapítani, hogy a sírást próbálta visszafojtani. De a legszívszorítóbb látványt a szemei nyújtották. Azok a gyönyörű, drágakőként fénylő íriszek lassan, de biztosan kezdték elveszíteni a fényüket, és a rájuk telepedő könnyfátyolon keresztül megannyi fájdalmas érzelem tükröződött vissza; csalódottság, kiábrándultság, düh, féltékenység, reményvesztettség. A torkomban egy fojtogató gombóc kezdett el növekedni, és nem sok tartott vissza attól, hogy én is elsírjam magam.

Már éppen azon voltam, hogy mellé lépve megnyugtassam, amikor Harry kipislogta a zöld szemeibe tévedő könnyeket, és magára erőltette a világ leghamisabb mosolyát. Louis-t persze nem tudta megtéveszteni, hisz az esze a helyén volt, na meg hiába, hogy nem töltött annyi időt Harryvel, mint én, de ez alatt a néhány hónap alatt eléggé egymásra voltak gyógyulva, így mondhatni ismerte Hazza majdnem minden rezdülését. És a hangsúly a majdnemen volt.

Louis aggódva közelítette meg a göndör hajú fiút, közben kérdezgette, hogy mi a baja, miért viselkedik így, de Harry amint látta, hogy a másik hozzá akar érni, úgy lépett egyet hátra, mintha Louis fertőző beteg lenne. Egyre gyanúsabb és értelmezhetetlen reakciókat produkált – legalábbis az utóbbi csak Lou-nak és a barátnőjének volt az –, szóval nem tétováztam, azonnal a segítségére siettem, és próbáltam kimenteni ebből a nagyon kínos szituációból. Az arcomra varázsoltam én is egy hamis mosolyt, majd elkezdtem a konyha irányába terelgetni a párt, míg a továbbra is a nappali közepén szobrozó Hazzát nyomatékosan megkértem, hogy menjen el a fürdőbe, és szedje össze magát. Szó nélkül teljesítette a kérésemet. Aztán én is bementem a konyhába, és minden erőmmel azon voltam, hogy megnyugtassam a zaklatott Louis-t, akit láthatólag eléggé felkavart a barátja viselkedése, ráadásul aggódott is érte. Na, pontosan ezért nem rendeztem át egyszer sem az arcát, hiába okozott Harry szívében egy mély sebet. Louis odaadó és rendes legjobb barát volt, aki még a barátnőjéről is képes volt megfeledkezni, mikor látta, hogy Harry nincs rendben, és akkor is csak vele foglalkozott, mikor a göndör kicsit felfrissülve csatlakozott hozzánk a konyhában. Hazzának nagyon jólesett Lou figyelme, de én pontosan tudtam és láttam is, hogy mindez kevés volt a számára. Ő több akart lenni egy szimpla barátnál. Hisz halálosan szerelmes volt belé. De ezt igyekezte elfojtani magában, és próbált jó képet vágni, hogy Louis ne aggódjon érte feleslegesen. Hm, nem is tudom, honnan ismerős ez az egész elcseszett szituáció.

A beszélgetésből őszintén szólva nem sok minden maradt meg, de az tisztán, mikor Louis a társalgás végén benyögte, hogy a napokban el fog költözni a barátnőjével Amerikába, mert a csaj apjának van ott egy menő kis cége, ahol újságíróként tudnak majd tevékenykedni. Hozzátette még azt is, hogy online szívesen tartaná velünk a kapcsolatot, mert megkedvelt minket, főleg Harryt. Szemem sarkából a mellettem ülő göndörre pillantottam, akinek remegtek a kezei, de aztán sikerült kipréselnie magából egy perszét. Én is beleegyezően bólintottam, amit Louis mosolyogva nyugtázott, majd kézen ragadta a barátnőjét, és kiléptek az ajtónkon, amin már csak akkor tette be Lou a lábát, mikor a költözésre került a sor.

Ahogy Louis-ék elhagyták a lakást, Harry nem tudta tovább tartani magát, és összeomlott. Sírt, tombolt, és dühös volt az egész világra, az univerzumra, amiért olyan emberért epekedett hónapokon keresztül, aki nem vonzódott sehogy se a saját neméhez, és csak egy erős barátság fűzte őket össze, semmi több.

Aznap este Hazza a karjaimban megállás nélkül zokogott, míg végül annyira kimerült, hogy szó szerint álomba sírta magát. Az ő ágyában feküdtünk, egymással szemben. Mindketten átkaroltuk a másik derekát, a lábaink összegabalyodva pihentek az ágy végében, míg én az egyik kezemmel finoman cirógattam Harry oldalát, akinek arca a nyakamban foglalt helyet, amire rászáradtak a könnycseppjei. Az enyhe kifejezés, hogy a szívem szakadt meg érte. Egyenesen véreztem belülről, a lelkem ezermillió darabjaira tört a látványától, és hogy mennyire tönkretették a saját érzései. Pedig ő csak szerelmes akart lenni. Fogalmam sincs, én hogy reagálnék, ha egyszer bevallanám neki az érzéseimet, és nem viszonozná őket. Valószínűleg még ennél is jobban összetörnék. De tudtam, hogy ez nem a megfelelő pillanat, hogy szembesítsem ezekkel Hazzát. Hisz most rettenetesen megtört, nem tud józanul gondolkodni, és csak a negatív érzelmek uralják a belsőjét. Talán ha egyszer sikerül kilábalnia ebből az egészből, akkor elé tudok állni, és megmondani neki, hogy évek óta menthetetlenül szerelmes vagyok belé.

És akkor még nem is sejtettem, hogy erre az alkalomra több mint három hónapot kell várnom.