Jiang klánvezér szomorúan figyelte ahogy a tavirózsák lágyan ringtak a hűs vízen. Gondolatai a rég múlt idők körül jártak. Lótusz Rév csupa emlék. Bárhova néz, a családját látja. Képtelen felejteni, megbocsájtani. Megszegte az ígéretét. Azt mondta a jobb keze lesz, hogy soha nem hagyja cserben. Mégis megtette. Először a Teknőc barlangban mikor megmentette az ifjabb Lan úrfit. Később mikor a védelme alá vette a Wen klán túlélőit. Idegeneket választott a családja helyet.

- Miért?! Wei Wuxian!

Ütött keményen a mólóba. Lilás íriszeit könnyek mardosták. A fivére volt és hátat fordított neki. Hirtelen két erős kezet érzett maga körül.

- A-Cheng, semmi baj.

Az ifjú klánvezér hisztérikusan felnevetett majd akár egy gyermek vigasztalhatatlanul sírt.

- Hátat fordítottam neki, én is hibás vagyok Lan Xichen.

Az idősebb Lan nem felelt csak ölelte az a szeretet személyt. Akác lila íriszei lopva körbe kémleltek, nehogy bárki meglássa őket. Bajok lehetnének a kapcsolatukból.

- A-Cheng, mindenki hibás. Ne akard egyedül cipelni ezt a terhet.

- Ha időben teszek valamit, akkor talán Jin Ling nem lenne árva. Ha nem engedem el soha se született volna meg Yiling Patriaca.

- A nővéretek miatt adta fel Wei úrfi, Jiang kisasszony érted is pont ugyan úgy feláldozta volna magát.

- De együtt túlélhettük volna. Apánknak volt igaza, Ő már réges rég megértette a klánunk mottóját. Majdnem mindenem elvesztettem mire én magam is megértettem.

Jiang Cheng megfordult és belebújt a meleg ölelésbe. Kicsit szipogott még, de szerelme jelenléte alatt pillanatok alatt megnyugodott.

- Túl szigorú vagy magadhoz.

Lan Xichen lehajolt a rózsás ajkakra és puhán becézte azt. A lótusz virágok bódító illata járta be az egész kikötött. Az idősebb Lan amilyen gyorsan megjelent olyan hamar el is tűnt, de nyugodt szível. Hiszen tudta szerelme kissé nyugodtabb.