//Sziasztok! Meghoztam az új fejezetet, ahogy ígértem, ha rengeteg időbe telt is. Mivel közeledik az első egyetemi évem, nem ígérem, hogy gyakran hozok részeket, de nagyon igyekszem! Tudjátok, mivel tudtok ösztönözöni: kommentek, vélemények, ilyen sorrendben :D

Jó olvasást,

Love ya :*//

(Rebecca)

Mire a fiúk felébredtek, én már régóta kint ültem a fámon a Dumbledore professzor által adott pálca nélküli varázslásról szóló könyvvel a combomon. Teljesen belemerültem, elnyeltek a sorok, az ábrák, és a magyarázatok arról, milyen pálca nélkül is végrehajtható varázslatok vannak, illetve hogy milyen esetek voltak, mikor az adott boszorkány vagy varázsló képtelen volt a pálcahasználatra.

Egyik esetben például egy nyolc éves kislány elvette az anyja pálcáját, és az nem fogadta el, mikor meglendítette, visszafelé sült el, és azután egy pálca sem fogadta el. Egy kép a szöveg mellett azt mutatta, hogy a kislány milyen koordinálhatatlanná vált, amiért nem tudta egy pontba összpontosítani a mágiáját, s hirtelen meg is rettentem, hogy vajon belőlem is ilyen gyerek vált volna e, ha az ikertestvérem miatt nem figyel fel ránk Dumbledore.

Éppen arról olvastam, hogyan lehet pálcás varázslatokat kézzel elvégezni, mikor hangos csapódás következtében kinyílt a ház ajtaja és megjelent egy dühöngő James Potter, aki egyenesen a fámról lógó hinták felé sietett. Ökölbe szorított kezében tartott galacsint egy artikulátlan üvöltéssel kísérelve elhajított a dombról le, a falu felé. Megjegyezve hányadik oldalon tartottam, becsuktam a könyvet, és egy vastag, biztosan tartó ágra helyeztem, ahonnan nem eshet le, majd a hintákat tartó ágra másztam négykézláb.

James még mindig tombolt, fel-alá járkált, és olyan obszcén szavakat használt, amit én még senkitől nem hallottam, majd egy pillanattal később a galacsin után nézett megadóan, mintha csak vele vitatkozott volna, s beletörődött volna veszteségébe. Lement a pergamendarabért, majd visszabaktatott a dombra, és leroskadt a fához közelebbi hintába, amin nem is olyan régen még Sirius ült. Fejét bágyadtan az egyik láncnak döntötte, szemét behunyta, s a pergament kezdte vakon kihajtogatni.

Óvatosan, háttal a falunak leültem az ágra, majd lassan leereszkedtem hátra, így James mellett lógott az én fejem is, hajam a hinta padját súrolta.

- Hadd találgassak: egy lány miatt vagy ilyen szarul - néztem rá, ő meg szívinfarktust kapott kis híján, s tágra nyílt szemmel ugrott fel a hintáról.

- Merlin kénköves gyűrűjére! - kiáltott fel. - Merlinre, Rebecca, iszonyatosan megijesztettél, basszus!

- Bocsi - vontam vállat.

- Nem gáz - ült vissza megnyugodva a srác, s ismét sóhajtott egy nagyot. - És igen, egy lány miatt...

És akkor kiöntötte a lelkét nekem, ahogy ott lógtam mellette. Elmesélte, hogy már évek óta teper a gyönyörűséges, vörös hajú, smaragdzöld szemű, karcsú, okos prefektuslány, Lily Evans után. Elregélte az összes - sikertelen - próbálkozását, a baglyokat, amikkel bombázta a csajt, a csokrokat és édességeket, amiket küldött neki, mindent megosztott velem. Én meg egyre csak lógtam ott az ágon, és egy idő után elvesztettem a fonalat - azt hiszem, valahol egy bók és egy visszautasítás között -, s csak két dolog járt a fejemben. Az egyik az volt, hogy ez a Lily mekkora egy barom, hogy nem veszi észre, mennyire oda meg vissza van érte ez a srác, és milyen idióta, ha elszalasztja a lehetőséget. A másik pedig az a felismerés volt, hogy mennyire sóvárgok egy ilyen srácra. Mármint nem olyanra, mint James, hanem olyanra, aki ennyire szeret, küzd értem, és nem adja fel soha. Azt akartam, hogy a regényeim romantikus, szerelmes hőse kilépjen az ajtón, s egyenesen felém induljon széles vállmozdulatokkal, csibészes félmosollyal.

Reménykedve hajlítottam meg testemet fájdalmas ívben, hogy házunk ajtaja felé nézzek, s én lepődtem meg a legjobban, mikor a kilincs lenyomódott, lassan kinyílt az ajtó, miközben hallgattam szívem heves szívverésemet.

Az ajtón Sirius Black lépett ki, mire egy enyhe csalódáshullám vonult végig testemen.

- Jön a haverod - szóltam Jamesnek, majd hasizomból felhúztam magam a fára, és visszakúsztam a könyvemhez.

Mindent megtettem azért, hogy kizárjam a két fiú hangját, de nem tudtam elengedni a fülem mellett az információt, miszerint a faluba mennek. Már majdnem megkérdeztem, hogy magukkal vinnének e, de mikor eljutott tudatomig, hogy "csajozni" vonulnak le, gyomrom eddig ismeretlen görcsbe szorult össze, nyeltem egyet, s visszatértem a könyvhöz.

* * * * *

Egész nap az adatáramlatot szívtam magamba, mint egy szivacs, le sem ereszkedtem a fáról, az étkezéseket is kihagytam, s csak sötétedéskor döbbentem rá, hogy elment az idő. Feleszmélve az olvasásból, feltűnt, a srácok nélkül milyen csendes minden. Csupán pár napja vannak itt, mégis milyen könnyedén hozzá tudtam szokni a hangoskodásukhoz, a jelenlétükhöz, s most mennyire hiányoztak! Lenyeltem a torkomban gyűlő keserű gombócot, majd leugrottam a fámról.

A vacsorát is elmulasztottam, inkább letusoltam, majd bezárkóztam a szobámba. Mikor az ablakon át megpillantottam a holdat, ahogy körülveszi magát milliónyi csillaggal, felvettem egy szürke shortot, amiből jócskán kilátszódott a fenekem, ha leguggoltam, és egy laza, fehér ujjatlant. Szokásomhoz híven némán osontam végig az emeleti folyosón, le a lépcsőn, a konyhában magamhoz vettem egy tábla csokit, s kisomfordáltam a kertbe megcélozva a hintámat.

A faluban még jócskán égtek a házak lámpái, majd sorban aludtak el, szeretett csillagaim pedig egyre fényesebben égtek fölöttem, míg a csokoládé olvadt a számban édes, száraz ízt hagyva maga után. Sorra kerestem meg a csillagképeket: Cygnus, Lyra és Aquira, a három kedvencem.

Éreztem a közeledtét, mégsem foglalkoztam vele, s mire mellém ért, el is feledtem megérzésemet. Leült mellém a másik hintára, és huncut hangon, köszönés nélkül megszólalt.

- Nassolgatunk?

- Kérsz? - vigyorodtam el, és felé fordítottam a maradék, fél tábla csokit. Éreztem, ahogy kuncogva letör egy kockát és nyammogni kedte.

- Minden este itt lopod az estét? - kérdezte.

- Igen, a csillagokat nézem. Megunhatatlan. Az ég minden éjjel más, nézd csak, az ott a Tejútrendszer - mutattam felfelé a halvány foltra az égbolton. - És azok ott a csillagképek - magyaráztam, s sorra vettem a csillagokat.

- Ahham - hümmögött egyetértően. - És azzal ott mi van, az milyen csillagkép?

- Melyik? - értetlenkedtem, hiszen mindegyiket megmutattam, amelyeket ebből a szögből láthattuk.

- Hát, az ott!

- Nincs is ott semmi! - nevettem fel, s kezemből kiesett az üres csokipapír, ami puhán a füvön landolt.

- De, hát nem látod? - felkelt a hintájáról, mögém állt, lehajolt, hogy a fejünk egyenlő magasságban legyen, s előre szegezett tekintettel mutatott fel az égre határozottan. - Ott van, ni! Félig a Tejútban úszik.

Akaratlanul is elnevettem magam. Sirius két csillagkép szélét mosta össze, ezzel újat alkotva - legalábbis a maga számára.

- Az nem csillagkép - nevettem még mindig, kezemet számra szorítottam, mintha ezzel bent tudnám tartani a kacaj éles hangjait. A nagy nevetés közepette észre sem vettem, hogy elvesztve egyensúlyomat hátradőlök a vállának, csak mikor már haja orromat csiklandozza. Mikor kicsit lenyugodtam, magyarázni kezdtem, mennyire mellényúlt.

- De hát... - hökkent meg.

- De, ha ennyire szeretnéd, az a mi csillagképünk lesz - nevettem, persze csak poénnak szántam.

- Jó, de akkor Sirca lesz a neve - mondta, s visszaült a hintájába. Hogy micsoda?

- Hogy micsoda? - Nem bírtam nem magamban tartani a kérdésemet.

- Hát, a Sirius és a Rebecca névből - vigyorgott, s kihangsúlyozta a szótagokat.

Nem bírtam tovább. Teljesen, visszavonhatatlanul, hangosan robbant ki belőlem a vihogás, s szememet groteszk kis csillagképünkre szegeztem.

Sirca