Sziasztok! Rekordgyorsasággal meghoztam az újabb fejezetet, ami eeeeextra hosszúságúra sikeredett, szerintem eddig egyik történetem egy fejezete sem volt ennyire hosszú, de ne feledjétek: a visszaszámlálás végén járunk már, ezután csak egy fejezet lesz, majd az epilógus.

Jó olvasást.

Love ya :*

(Rebecca)

Dumbledore rég nem látott, kedves ismerősként fogadott, s a diákok felé Ms. Rebecca Lupinként mutatott be, ugyanis így volt biztonságosabb. Így azt sem rakták össze a diákok, hogy Liz és Nate anyja vagyok, ami prioritás látszatát keltette volna, valamint megelőzte a további balhékat, ugyanis az igazgató úr azzal a munkával bízott meg, hogy felügyeljem a büntetőmunkákat.

Láttam, sőt hallottam, hogy a diákok rólam susmorognak, hogy vajon ki lehetek és miért vagyok itt, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni a dolgot. A napok ugyanúgy teltek. Reggel ébredés után magamra öltöttem egyik sötét taláromat, ami kihangsúlyozta világos, díszes copfba kötött hajamat, és szememet, majd együtt reggeliztem Remusszal és Dumbledore-ral a tanári asztalnál, néha Minerva McGalagony, az idős, de tiszteletre méltó Átváltoztatástan tanár, aki elmondása szerint már olyan sokat hallott rólam az igazgató úrtól. Ezután Dumbledore-ral tartottam az irodájába, ahol terápia jellegű beszélgetéseket folytattunk Blackről és a múltról. Ebédnél találkoztam újra bátyámmal, aki ekkor elmesélte, hogy mik történtek az első óráin - nagyon sokat beszélt arról, hogy mennyire hasonlít jellemileg Harry az apjára, de közben mennyire tükrözi Lily személyiségét is minden döntésében és mozdulatában. Délután a birtokon sétáltam, néha egy könyvet lebegtetve magam előtt, hogy olvashassak, majd ha éppen ráértek, Lizzel vagy Nate-tel találkoztam, beszélgettünk.

Liz  tökéletes helyen volt a Mardekárban, bár ugyan Voldemort miatt azt a "gonoszok házának" könyvelték el, valójában oda ravasz, agyafúrt, okos, vagány gyerekek jártak, akik nem rettentek vissza egy kis csínytevéstől. Valójában szerintem, ha Voldemort miatti előítélet nem lenne a mardekárosokkal szemben, akik így persze automatikus elindultak a lejtőn a köznép szemében (Hiszen miért legyenek jók, ha pont az ellenkezőjét várják el tőlük kvázi?), akkor a Griffendél és a Mardekár között alig lenne különbség. Mindkét ház tagjai bátrak, eszesek, és büszkék saját magukra és a házukra - csak, hogy a legfelszínesebb tulajdonságokat említsük.

Elizabeth mióta csak járni tudott, ment és kereste a kalandot, mindig valami bajba keveredett, csínytevésen törte a fejét, s mikor bekerült a Roxfortba, csak örült, hogy végre nem kell elviselnie, hogy színes ruhákat erőltetek rá, mert az egyenruhája nagy részét képezte a fekete, ami mindig is a kedvenc színe volt.

Nathaniel éve sokkal nehezebb volt tekintve, hogy neki voltak emlékei az apjáról, és bár csak az újságból, de Sirius Black töltötte ki az egész tanévet, így soha nem volt nyugta. Mióta Black kiszabadult, a gyerekeknek nincs nyugta. Otthon együtt idegeskedtünk a lehetséges felbukkanása miatt, a Roxfortban pedig mások piszkálták őket. Valakik csak suttogtak róluk, mások viszont nyíltan kiabáltak gyűlölködő és fenyegető dolgokat. Dumbledore egyik reggel a kérésemre, s a gyerekek panaszkodásának következtében minden diáknak elmagyarázta, hogy a gyerekek nem vétkesek apjuk bűnében, s biztosított mindenkit, hogy aki bántani meri fizikálisan vagy verbálisan a Black testvéreket, annak komoly büntetésben lesz része.

A napok hetekké, majd hónapokká serdültek, s megnyugodva tapasztaltam, hogy az újságokat leszámítva egy hangot sem hallottunk Blackről.

- Ezt nem fogod elhinni - lépett be a szobába Remus egyik éjjel. Mióta pár napja rémálmom volt, amiben Sirius Black hirtelen visszatért, s lemészárolt mindannyiunkat és a saját izzadtságomban fetrengve, sírva ébredtem, azóta nem bírok egyedül aludni, s mivel Lyndy nem volt ott, így megkértem Remust, hadd aludjak vele. Tudom, nem túl felnőttes dolog egy rémálom miatt testvéri oltalmat kérni, s éjjelre ölelő karokat, hogy tudjam, mi valóság és mi álom, de szükségem volt rá.

- Mi történt? - néztem fel bátyámra éppen aktuális könyvemből, amit már pizsamában olvastam az ablakpárkányon.

- Ezt vettem el Harrytől - mondta mérgesen, és lábamhoz dobta a pergamen darabot.

- Mi ez?

- Emlékszel, hogy mikor még én voltam diák, mi, a Tekergők csináltunk egy térképet a Roxfortról...?

- Ami mutatott mindenkit a birtokon, hogy hol és kivel van - bólintottam, hiszen jól emlékeztem rá, mennyire büszke volt magukra, mikor mesélte, hogy elkészülte a csodatérkép, de még élőben nem láttam soha. Egy régi pergamendarab volt, tele kacskaringós tintával, s mozgó alakokkal.

- Én még nem találtam meg, de... Harry tudod, kit látott rajta állítólag? - tajtékzott, s már idegességében fel-alá járkált a szobában.

- Kit?

- Pedig nem lehetne rajta...! - vakarta idegesen tarkóját.

- Ki volt rajta? - álltam fel hol a pergament böngészve, hol Remust bámulva.

- Lehetetlen, hiszen... Hiszen... Hiszen...

- Remus, ki volt az?! - kiáltottam rá. Láttam rajta, hogy kezd pánikba esni.

- Peter Pettigrew - ejtette le kezeit, s meredten, kiguvadt szemekkel nézett vissza rám.

Azóta az este óta a szabad perceimet azzal töltöttem, hogy a szobámban elvonulva kerestem a térképen Peter pöttyét, de nem találtam. Gondolataimat káosz váltotta fel, már önmagamnak sem hittem. Hiszen Black elárulta Potteréket Voldemortnak, majd Peterrel is végzett, ahogy egy tucat muglival is az utcán. De akkor hogyan tűnhetett fel a Roxfort térképén valaki, aki már elvileg halott?

Hol vagy, Peter?

Peter nem mutatta magát többször, de a térkép mindig leolvasásra készen feküdt az asztalon. A gondolataim nem csillapodtak, de az állandósulásuk miatt már fel sem tűnt, ha zaklatott voltam, vagy káosz volt a fejemben, így éltem meg a napokat egymás után.

Szinte szélsebesen múltam a napok, s jött el az a sorsfordító éjjel.

Éppen Lizt kérdeztem ki számmisztikából, hogy majd jól sikerüljön a vizsgája, Remus pedig az íróasztalánál ülve javította a házi dolgozatokat, mellette szokás szerint ott feküdt a Tekergők Térképe, mikor Remus hirtelen felállt.

- Hova mész? - néztem fel a számmisztika tankönyvből, amit reméltem, hogy lányom ugyanúgy köp vissza, mint ahogy le van írva, mert felőlem sellő nyelven is íródhatott volna, pont ugyanannyit értettem volna belőle, mint így.

- Csak el kell intéznem valamit Dumbledore-nál - mosolygott, s már be is csukódott az ajtó mögötte.

- Szerintem nem hozzá megy - szólalt meg pár pillanatnyi néma csend és ajtóbámulás után Liz, mire ránéztem.

- Igen, szerintem sem - húztam el a számat. - Na, jó. Megtanultad az anyagot, ugye? - kérdeztem, s tudtam, hogy megtanulta, hiszen eddig is tökéletesen mondta fel a tételeket.

Miután bólintott, visszaadtam neki a könyvét, és a térképhez léptem. Ahogy sejtettük, bátyám nem a professzorhoz igyekezett, hanem le a Nagykapuhoz, majd ott ki a fúriafűz irányába, ahol aztán eltűnt, ugyanis véget ért a birtokhatár. Határozottan nem Dumbledore-hoz ment, és miért lenne oka hazudni?

Rászóltam Elizabethre, hogy menjen vissza a hálókörletébe, én pedig magamra öltve vörös taláromat, csukját a fejembe húzva követtem Remust. Könnyen átjutottam a fa csapkodó ágai között, hiszen gyermekkorunkban bátyám olyan elképesztőnek találta ezt a fát, hogy mindent elmesélt róla, s így nem volt nehéz megtalálni a merevedést beállító göcsörtöt.

Az alagút szűk volt és sötét, de egy könnyed csuklómozdulattal előreküldtem egy fénycsóvát, hogy mutassa az utat, aminek végén egy rozoga házban kötöttem ki. A padlót beterítette a por, de azon meg jól látszódtak a lábnyomok, melyek a lépcsőn vezettek fel. Sikerült hang nélkül feljutnom, de belépni nem mertem a szobába.

- Ha nem segített neki - hallottam meg Harry hangját. - Akkor honnan tudta, hogy itt van?

Nem mertem belegondolni, kiről beszélhet a fiú, de szavait egyértelműen bátyámhoz intézte.

- A térkép árulta el - felelte Remus, ahogyan vártam. - A Tekergők Térképe. Az irodámban voltam, és elővettem, hogy megnézzem...

- Tudja, hogyan működik? - döbbent le Harry.

- Még szép, hogy tudom. Részt vettem az elkészítésében. Én vagyok Holdsáp... A barátaim így szólítottak az iskolában.

- Maga rajzolta...

- Igen, de most nem ez a lényeg. Elővettem az este, mert volt egy olyan gyanúm, hogy te, Ron és Hermione megpróbáltok kiszökni az épületből, hogy meglátogassátok Hagridot a hippogriff kivégzése előtt. És nem is tévedtem, igaz? - Ezzel sikerült néhány másik lábnyomhoz is gazdát csatolnom: bent volt a három jó barát, a bátyám, és... és... - Arra is gondoltam, Harry, hogy talán apád régi köpenye alá bújtok...

- Honnan tud maga a köpenyről?

- Milliószor láttam Jamest eltűnni alatta - felelte könnyeden Remus, s szinte láttam magam előtt, ahogy legyint jelezve, hogy nem ez a lényeg. - A Tekergők Térképe azonban a láthatatlanná tévő köpenybe burkolózott embert is megmutatja. Láttam, hogyan vágtok át a parkon, és mentek be Hagrid kunyhójába. Húsz perccel később kijöttetek, és elindultatok a kastély felé. Akkor azonban már valaki más is volt veletek.

- Dehogyis! Magunk voltunk!

Heves szívveréssel hallgattam a beszélgetést, és Remus beszámolóját.

- Alig mertem hinni a szememnek... Azt hittem, elromlott a térkép. Fel sem tudtam fogni, hogyan kerülhet közétek...

- Senki nem volt ott rajtunk kívül! - kántálta Harry.

- Azután megpillantottam még egy pöttyöt. Sirius Black volt az. Gyorsan közeledett felétek, majd összeütköztetek. Láttam, hogy két pöttyöt levonszol a fúriafűz alá...

- Csak egyet!- szólalt meg a Weasley fiú is.

Ők még nem értették, nem érthették, de én már igen. Tudtam a fiúk animágus alakjáról, és hogy mire képesek. Black kutya alakban vonszolt le valakit, a pötty, akit a gyerekek nem láttak pedig nem más volt, mint Peter Pettigrew patkány formájában. Csak azt nem értettem, hogy vajon hogy lehet életben...

- Nem - felelt bátyám Ronnak. - Kettőt vonszolt le. Vethetnék egy pillantást a patkányodra?

- Miért? Mi köze van ehhez Makesznak?

- Nagyon is sok. Megengeded, hogy megnézzem?

- Mit akar tőle? Mi köze ezekhez a dolgokhoz a patkányomnak?

- Ez nem egy patkány - szólalt meg rekedten egy újabb hang.

Tizenkét és fél, hosszú év után ez volt az első alkalom, hogy hallottam a férjem, Sirius Orion Black hangját. Hátamat a falnak vetettem, s behunyt szemmel élveztem a rég nem érzett boldog, gyomorgörcsös bizsergést, mely hangja nyomán végigfutott testemen.

- Hogyhogy nem egy... Már hogyne volna patkány?

- Nem, nem az. Ez egy varázsló - helyeselt Remus.

- Egy animágus - pontosított Black. - A neve Peter Pettigrew.

Sejtésem beigazolódott, s pár pillanatig a szobát is betöltötte a fájdalmas csend, amit végül Ron Weasley tört meg.

- Maguk megőrültek.

- Ez nevetséges! - kontrázott rá Hermione is.

- Peter Pettigrew meghalt! Ő ölte meg, tizenkét évvel ezelőtt! - ordított Harry.

- Meg akartam ölni - bólogatott Black, mire újra megdobbant a szívem. Talán majd mos össze fog állni a kép, végre megtudom a teljes igazságot. - De a kis Peter kifogott rajtam... De most nem menekül!

Dulakodás hangja töltötte meg a szobát, én pedig a szám elé kaptam a kezem, nehogy felkiáltsak ijedtemben, s berontsak. Nem avatkozhattam közbe, majd a bátyám megoldja.

- Sirius, ne! - kiáltott Remus. - Várj! Nem ölheted meg csak így! Meg kell érteniük... Meg kell magyaráznunk!

- Majd elmagyarázzuk utána! - hörögte Black, s ebben a pillanatban, ahogy hallgattam hangját, kicsit magam elé tudtam képzelni az őrült, őrjöngő férfit.

- Joguk van megtudni az igazságot... - zihált bátyám. - Peter évekig Ron patkánya volt! Vannak részletek, amiket én sem értek! És Harrynek... Harrynek tartozol az igazsággal, Sirius!

Igen, voltak olyan részletek, amiket én magam sem értettem, és muszáj volt tudnom.

- Kérlek - leheltem magam elé úgy, hogy odabent senki ne hallja, s behunyt szemmel nyakamban lógó nyakláncomhoz kaptam, amin a gyűrűm lógott, s azt kívántam, bárcsak valaki mindent elmagyarázna itt és most.

Még jó néhány kísérletet tett rá mind a két Tekergő, mind a három gyerek, hogy megértessék a másik féllel, hogy miben hisznek, hogy a patkány vajon animágus-e vagy sem

- Képtelenség, hogy Makesz lenne Peter Pettigrew, hiszen látták meghalni...

(meglepetés: Sirius szemszöge)

Fortyogott bennem a düh és a gyűlölet. Az azkabani évek alatt csak az a tudat segített megőrizni ép elmémet, hogy van egy gyönyörű feleségem, egy szép fiam, és hogy ártatlan vagyok.

- Miért volna képtelenség? - kérdezte Remus. Nem hittem, hogy van bárki a bolygón, aki hinne nekem, az én történetemnek, még Becka utolsó pillantása is arról árulkodott, hogy hisz benne, én vagyok a bűnös. Bár, nem csodálkoztam rajta, ezt csak az másíthatta volna meg, ha tudja, Peter volt a titokgazda. De nem árultam el neki.

Ezután Hermione, aki személyiségileg és tudásilag is félelmetesen hasonlított Lily Evansre, magyarázni kezdett arról, hogy minden animágus be van jegyezve a Mágiaügyi Minisztériumban, így tudták volna, ha Peter az. Remus úgy beszélt, mintha órán lenne: megdicsérte a kis boszorkányt az eszéért, majd felvilágosította a három Tekergő animágusról.

- Térj a lényegre, Remus - mordultam fel türelmetlenül, már alig tudtam türtőztetni magam, s ezt a többiek tudtára adtam. - Tizenkét évig vártam, de most már fogytán a türelmem.

- Rendben - bólintott Holdsáp. - De segítened kell, Sirius. Én csak a történet elejét tudom.

Remus elmesélt mindent. Mesélt Fenrir Greybackről, aki farkassá tette őt, majd Dumbledore intézkedéseiről, hogy járhasson a Roxfortba úgy, hogy mások biztonságban legyenek. Elmesélte, hogyan jöttünk rá a titkára mi többiek, majd hogyan váltunk animágussá a kedvéért, hogy mellette lehessünk teliholdkor. Beszélt arról, hogy idén is megőrizte a Tekergők titkát, miszerint animágusok vagyunk, s rátért arra a kis majdnem-balesetre, mikor Piton meglátta Remust átváltozáskor. Ekkor tudtam meg, hogy most is tanár a Roxfortban a kis kígyó.

A kis történelemóra után Peterről beszélt, hogy miért is lehet ő a Weasley fiú kezében kuporgó Makesz. A hiányzó ujj nekem már minden kétséget félre söpört.

Majd én következtem. Remusnál sokkal tömörebben mondtam el, hogyan nyertem el a Granger lány macskájának, Csámpásnak a bizalmát, s hogyan próbálta meg elhozni nekem a patkányt.

- Hát, még mindig nem érted? - kérdezte Remus Harryéket. - Végig azt gondoltuk, hogy Sirius elárulta a szüleidet, és Peter felkutatta őt - pedig ennek az ellenkezője történt: Peter árulta el anyádat és apádat, és ő menekült Sirius elől.

- Ez nem igaz! Ő volt a titkogazdájuk! Mielőtt maga ideért, be is ismerte, hogy megölte őket!

- Harry - szólaltam meg. - Azt ismertem be, hogy miattam haltak meg. Rábeszéltem Lilyt és Jamest, hogy Petert válasszák helyettem titokgazdának. Aznap este, amikor a szüleid meghaltak, elmentem Peterhez, hogy megnézzem, biztonságban van-e. De a búvóhelyét üresen találtam, dulakodásnak nem volt nyoma. Azonnal tudtam, hogy valamin nincs rendjén, s rögtön hozzátok siettem, de csak a romba dőlt házat találtam, és a két holttestet. Rögtön tudtam, hogy ez Peter műve és az enyém, amiért javasoltam őt.

Ezután az események felgyorsultak.

Remus határozott mozdulattal kérte, majd vette el a patkányt a vörös hajútól, majd háromra visszaváltoztató bűbájt küldtünk rá, azonban Peter gyorsabb volt, s még állat formájában kiiszkolt egy  apró lyukon az ajtón.

Már éppen léptünk volna az ajtó irányába, mikor hangos puffanások után az kinyílt, s egy emberi alakot felvett Peter Pettigrew esett be.

- Ne hidd, hogy ezt megúszod ilyen könnyen - sziszegte a mögötte álló nő.

Egy pillanatig nem akartam hinni a szememnek. Rebecca állt mögötte, ő állította meg az árulót - biztos végighallgatta a történetet a titokgazdáról. Fekete nadrágot viselt, ugyanilyen színű felsővel, magassarkú csizmával és egy piros utazótalár pihent vállán, s ért földig, míg csukjáját fejébe húzta. Haja hullámozva omlott derekáig aranyszín fürtökben, szeme csillogott a visszatartott, dühös könnyektől.

Remus pálcát szegezett Peterre, de én hirtelen elfeledkeztem róla.

- Becka - léptem felé egyet.

- Úgy sajnálom - sírta el magát, bár nem tudtam, miért kér bocsánatot, nem is érdekelt, álltam és bámultam őt, ahogy lehullajt egy könnycseppet. Még mindig elképesztően gyönyörű volt, szinte ragyogott.

Ekkor jöttem rá, hogy nem érdekel, Peter él-e vagy hal, csak a családomat akarom visszakapni.

- Bocs, nem tudtam, hogy még találkozunk, nem igazán csinosítottam ki magam - szóltam lányos zavaromban, mire aprót kacagott.

Talán tévedek, vagy régimódi vagyok, de jó dolog, ha van egy ember, aki nem akar tőled semmi mást, csak szeret, és úgy gondolja, te vagy a legcsodálatosabb az egész világon. Eddig a bosszú hajtott, de akkor ott, az a fél pillanat, amit Becka csodaszép szemeibe nézve töltöttem, ráébresztett, hogy nem érdekel mi lesz, ameddig ő és a fiam mellettem van, mert nélkülük csak fél ember vagyok, ők tesznek teljessé.