Sziasztok! Egy hosszabb fejezettel jelentkezem most, hamarabb az ígért időpontnál, mert jelenleg van négy teljesen szabad napom, szóval van időm írni és az ihlet is jön.

Várom a kommenteket, jó olvasást.

Love ya :*

(Sirius)

Változott a terv: Peter lett a titokgazda, mert biztos voltam benne, hogy Voldemort nem keresné nála a bűbáj kulcsát, hiszen arra következtetne, hogy társaságunk erősebb tagja őrzi azt. Így hát, Peter elméjében rejtettük el Potterék pontos címét.

Mióta kiszórtuk a bűbájt, álmatlan éjszakák gyötörtek, forgolódtam, nyugtalan voltam, s reggel remegő kézzel olvastam az újságot remélve, hogy nem látom legjobb barátomat a címlapon. Rettegtem. Életemben először rettegtem, s úgy féltettem embereket, ahogy azelőtt soha.

- Gyere hozzám - suttogtam rekedten egyik éjjel az ágyban fekve, Beckát karolva, miközben átölelt bennünket a vaksötét csend.

- Micsoda? - kapta fel a fejét hirtelen, s ha nem lett volna teljes feketeség a szobában, egészen biztosan csodálkozva nézett volna a szemembe.

- Komolyan - suttogtam, s a takaró alatt, derekánál fogva még közelebb húztam magamhoz. - Borzalmas dolgok történnek az országban most, emberek halnak meg, és már mi is mindannyian veszélyben vagyunk a hülye jóslat miatt. Szeretlek, és tudom, hogy te is szeretsz, van egy gyönyörű kisfiúnk... Gyere hozzám. Egyszer élünk, tegyük meg, amit akarunk, mert lehet, hogy az élet rövid, és nincs elég időnk... Nincs elég időnk együtt... Nem kell nagy esküvő, csak menjünk el a Minisztériumba, és jegyeztessük be magunkat...

- Sirius...

- Vagy, ha te lagzit akarsz, az is lehet, nem érdekel. Csak azt akarom, hogy mindenki tudja, hogy összetartozunk.

- Rendben...

- Rendben?

- Igen - nevetett fel, s megcsókolt. Olyan régen hallottam már önfeledt kacagását, hogy már majdnem el is felejtettem. Ahogy felcsilingelt hangja, egy pillanatra el is felejtettem a sötét időket, melyek egyre csak teltek, s ránk telepedtek.

Nathaniel második, s Harry első születésnapja között tartottuk 1981. július 21-én a házunk hátsó kertjében, egy fehér rózsakapu előtt, Potterék, Lupinék, Lyndy és Peter jelenlétében egy hivatalos személy szentesítésével. Csupán pár perc volt, de az a vékony, fehér nyári ruha, ami Beckán volt, örökké elmémbe égett. Gyönyörű volt, elképesztő, perzselő. Soha nem feledem.

Igen, siettünk vele, nem volt nagy esküvő, és a halál ott lihegett a nyakunkban, de nekünk tökéletes volt. Teljessé váltunk, igazi családdá, s hirtelen a rettegéssel teli napokat felváltotta az aggodalommal vegyített boldogság.

Voldemort miatt meghúztuk magunkat, így nászútra, vagy csak egy hétvégi kirándulásra sem mentünk: magunkra zártuk kis házunk ajtaját, s hármasban töltöttük a mindennapokat, miután hazaértem a munkából. Nate úgy nőtt, mintha növesztőbűbáj hatása alatt állna. Haja egyre hosszabb lett, aranybarna tincsekkel meredezett már az ég felé dúsan, szemei karamell színűek voltak, akárcsak anyjának a vérfarkas harapás előtt, s mosolya bármikor ránk is átragadt, már akkor tudtam, hogy milyen sok lányt fog levenni a lábáról.

1981. október 31-ét írtunk, Halloween estéjét, mikor valami borzalmas előérzetem támadt. Készült valami, valami nagy, egyre csak Peter járt a fejemben, hogy biztonságban van-e ő és a titok, s tudtam, csak egy megoldás lehetséges: meg kell látogatnom Petert.

- Becka, nemsokára jövök! - kiáltottam el magam, miközben felvettem a kabátomat az előszobában.

- Hova mész? - jelent meg összeráncolt szemöldökökkel drága feleségem és fiam, aki kétmarokra fogta a csokikat, s Becka derekán ült.

- Csak átugrom Peterhez valamiért, nemsokára jövök - mosolyogtam, s igyekeztem nyugodtnak tűnni, hogy ne idegeskedjen feleslegesen. - Sietek - nyomtam gyors csókot ajkaira.

- Rendben - mosolygott, s utamra engedett. - Menj a motorral, úgy gyorsabb, és tudod: jobb most nem hoppanálni - utalt az állítólagos hírre, miszerint Voldemort megérzi bizonyos emberek hoppanálásának mágiáját, s Becka úgy tudta, én vagyok a titokgazda, így duplán nem akart kockáztatni.

- Tudom - mosolyogtam.

Hideg volt már, de nem érdekelt a fülem mellett elzúgó jeges szél, mert nem tudtam nem arra figyelni, hogy az a borzalmas balsejtelem egyre csak nő bennem. Mikor Peter gondosan elrejtett búvóhelyére értem, üresen találtam. Szívem kihagyott egy ütemet, nem kaptam levegőt, el is botlottam valamiben, mert nem láttam semmit, csak Potterék holttestét, mert Petert biztos megtalálta Voldemort.

- Nem... nem... - lihegtem, s egy pillanatra elvesztettem a kontrollt testem és gondolataim felett.

Nem tudom, hogyan voltam képes visszamászni, de a következő pillanatban arra lettem figyelmes, hogy motorommal ismét a sötét égboltot szeltem át Godrick's Hollowba tartva. Nem éreztem a félelmen kívül semmit. Tudtam, mi vár majd ott, de képtelen voltam elfogadni a gondolatot, hogy... Hogy...

NEM!

Sötét volt, az orromig is alig láttam, de akkor ott minden egyes téglát tisztán láttam. A tetőnek egyszerűen nyoma veszett, a por még finoman szállt körülöttem, a falak fele a földön feküdt. Szinte lassítva láttam, ahogy lépkedtem be a törmelékek között a nemrég még ép házba, ahol most csak pár villany pislákolt, a bútorok vagy darabjaikra hullottak, vagy fejük tetejére álltak, és akkor megláttam...

James élettelenül feküdt a lépcső első pár fokán, végtagjai természetellenes pózba csavarodtak ki, szemüvege lecsúszott orráról. Artikulátlan üvöltés hagyta el a számat, miközben térdre omlottam mellette. Úgy éreztem, mintha tőrt szúrtak volna szívembe, s még meg is forgatták volna azt, majd kihúzva újabb csapásokat mérnének bordáim közé. James arcára hullottak könnyeim. Fulladoztam. Fulladoztam a könnyektől, a dühtől, a bosszúvágytól, az ürességtől, még a levegőtől is, melyet mintha elfelejtettem volna, hogyan kell bejuttatnom tüdőmbe.

Üvöltöttem, egyre csak üvöltöttem, nem bírtam abbahagyni, mert James gondolata, létének vége a szívemet markolászta, s egyre erősebben szorította.

Egy sikeres levegővétel alkalmával hallottam meg a gyermeksírást.

- Harry - nyögtem ki elfúló hangon, s az emelet felé kaptam a fejem.

Legszívesebben saját magamat ütöttem volna meg érte, de muszáj volt átlépnem Ágas holttestén, hogy gyors sprinttel a gyerekszobába teremjek, ahol egy betört ablak, helyéről kiszakadt ajtó, leomlott vakolat és... és Lily holtteste fogadott. Hason feküdt, elterült a padlón.

Összeszorítottam szemeimet, hogy ne lássam, mert ha nem látom, nem igaz! 

Harry az rácsos ágyában ült sírva, ordítva, mintha csak én lennék kicsiben, homlokán vérző seb, Voldemort pedig sehol, ahogy Peter sem. Biztos végzett már vele, hiszen haszontalanná vált, miután kiszedte belőle az információt.

Nem tudtam gondolkodni, felemésztett az üresség, így szinte automatikusan indultam meg keresztfiam felé, s mintha csak sajátom volna, kiemeltem, majd csípőmre ültettem, hogy aztán elhagyjam a házat.

- Semmi baj - hallottam meg saját, alig élő hangomat, miközben igyekeztem nem elsírni magam, ahogy átléptem két barátom testén. - Hagrid?

A félóriást már régóta nem láttam, de bármikor felismertem volna. Ott állt a motorom mellett az utcán, könnyáztatta szemekkel és szakállal.

- Sirius...

- Meghaltak...

- El kell vinnem Harryt. Dumbledore parancsa - igyekezett összeszedni magát.

- De hát... Én vagyok a keresztapja, majd én vigyázok rá! - Újabb képzeletbeli kés fúródott belém Hagrid szavainak hallatán.

- Nem lehet, Sirius, sajnálom. Vinnem kell.

- De...

- Majd, ha Dumbledore professzor úgy dönt, magaddal viheted szerintem - dörmögte, és kezét nyújtotta a gyerekért.

Végül feladtam a harcot, s átadtam a kisfiút Hagridnak a motorommal együtt, hiszen azt sem értettem, hogy Harry hogyan lehet életben, s hova tűnt Voldemort, nem arról híres, hogy félbehagyna egy ilyen "munkát", ami az életét fenyegeti.

A motorral biztonságosabb volt Harry szállítása, s nekem már nem volt szükségem rá, hiszen hova mennék? Remuson és rajtam kívül az összes Tekergő halott, akit meglátogathatnék vele, s nekik most nagyobb szükségük van rá, mint nekem.

Már alkonyodott, én pedig nem tudtam, hova mehetnék: haza nem bírtam menni, így csak bóklásztam, bandukoltam az utcákon, míg fel nem jött a nap. Emberek jelentek meg körülöttem, csacsogás, madárcsicsergés, kutyaugatás töltötte meg a levegőt, de valahogy egyik sem ért el hozzám igazán, csak Jamest és Lilyt láttam magam előtt, ahogy fekszenek a földön.

Zsebre dugott kézzel baktattam, mikor hirtelen figyelmes lettem valamire: nem messze tőlem, akárcsak én, lehajtott fejjel bandukolt egy alacsony, szürke ruhás, piszkos szőke hajú, fiatal férfi.

- Peter? - döbbentem meg.

Mikor felnézett, és bizonyosságot szereztem róla, hogy valóban Féregfark áll előttem, először megkönnyebbültem, amiért túlélte, de aztán a fejemben helyére került a kirakós minden darabja.

Potterék halottak, és csak Peter tudta, hol rejtőznek, ő viszont sértetlen.

- Áruló.

Elöntött a gyűlölet és a düh. Ez a mocskos féreg kiadta minden idők leghatalmasabb sötét mágusának a legjobb barátait úgy, hogy tudta, meg fogja ölni őket! Miatta haltak meg!

Vicsorogva a falnak szorítottam egykori barátomat, s már én sem tudom, mik hagyták el a számat, de azt felfogtam, hogy ő rettegve, magát összehúzva mentegetőzött, én pedig teli torokból üvöltöttem az arcába.

Hirtelen robbanás töltötte be az utcát, Pettigrew összezsugorogott patkány formájába, s a csatornába mászott, én pedig egy néma percig ott álltam az utcán egyedül, körülöttem megannyi sebesült és halott, lábamnál egy testét elhagyó ujjdarab feküdt.

Ezután minden olyan gyorsan történt.

Teljesen elvesztve az irányítást magam felett visszafoghatatlan hahotába törtem ki, ahogy összeraktam az információmorzsákat: Peter Pettigrew most kente rám a Potter-gyilkosságot és egy utcai mészárlást, valamint az ő halálának is az oka én lettem a köznép szemébe. Egy pillanattal később pálcás aurorok hoppanáltak a térre, s közrefogtak, arról beszéltek, hogy most az elmúlt órák eseményéért Azkabanba kerülök, s mielőtt el tudtak volna vinni, az utolsó, amit láttam, Becka volt.

Ott állt egy halott mellett megannyi körénk gyűlt emberrel. Derekán ott ült az ujját szopó Nathaniel, ő maga pedig azt az elképesztő vörös kabátot viselte, amin fekete gombok voltak, s leért a combjáig, fején fekete sapka díszelgett. Arcán patakzottak le a könnyek megállíthatatlanul. Nem indult meg felém, csak nézett ott lefagyva, s tudtam: viaskodik.

Tudtam, hogy szeret, de jelenleg csak arra tud gondolni, hogy én voltam a titokgazda, Potterék halottak, én, a férje pedig hullákkal és aurorokkal körbevéve kacag egy téren.

Ez volt egymásról az utolsó képünk.