Sziiiasztok! Ahogy ígértem mára, megszültem nagy nehezen ezt a fejezetet is. Tudom, semmi extrás nincs benne, de ettől függetlenül tetszik Nektek, és megszántok egy-két kommenttel.

A következő fejezetben találkozunk, jó olvasást.

Love ya :*

(Sirius)

Miután Becka újra birtokba vette a varázserejét, kaján vigyorral hozzám fordulva kérdezte, hogy van-e kedvem utazni kicsit. Nem tudom, hogyan és mikor tanult meg hoppanálni, de beleegyezésem után nem sokkal már egy szürke sikátorban álltunk.

Becka hatalmas, izgatott vigyort villantott rám, majd kezemet megfogva húzni kezdett a sikátor vége felé, ahol napsütés fogadott minket. Elképesztő volt: Hatalmas, több emeletes, világos házak magasodtak fölénk, az utcán végig boltok, butikok sorakoztak, az emberek pedig önfeledten nevettek, beszélgettek. Roxforti egyenruhámmal kívülállónak éreztem magam a sok bikini, nyári ruha, rövidnadrág és napszemüveg között.

A nap szinte égette a bőrömet, olyan meleg volt az utcán. A sikátorból kilépve szinte megcsapott a hangzavar, bár értelmes mondatokká nem álltak össze a szavak fejembe, s egy idő után rá kellett jönnöm, hogy a szavakat sem értem - biztos elhagytuk az Egyesült Királyságot.

- Gyere - mosolygott rám biztatóan a kezemet szorongató lány, s határozott léptekkel elindult az utcán. Legalább egyikünk tudta, miért és hol vagyunk.

Ahogy haladtunk, egyre sűrűbb lett a tömeg, ezért gondoltam, hogy a városközpont felé tartunk, de ez csak akkor vált biztossá, mikor kiértünk egy nagy körtérre. A tér közepén egy szökőkút állt, mely szélén pizzát majszoltak emberek, körben pedig mindenféle kajálda és kocsma helyezkedett el.

Elképesztő volt a nyüzsgés, a pörgés, az illatok, minden egyszerűen csodálatos volt. Mintha egy teljesen más világba csöppentünk volna az esős, szürke Britannia után, ahol már kezdtek egyre gyakoribbakká válni a szürke napok, egy Lord Voldemort nevű sötét mágus hatalomra jutásának köszönhetően, bár ezt nem igazán érzékelhettük a Roxfortban. De itt - akárhol voltunk -, mintha hírből sem hallottak volna a szörnyűségekről.

Rövid habozás után Becka újra nekiiramodott és egy La Bella nevű, neon feliratú kocsma felé vette az irányt, én pedig mint valami hűséges eb, követtem. Ahhoz képest, hogy még csak délután közepén jártunk, a hely tömve volt mulatozó fiatalokkal, férfiakkal és nőkkel. Láttam egy társaságot, akik mozdulatlanul ülve, tekintetükkel irányítva a lapokat, kártyáztak, ami csak azt jelenthette, hogy ez a hely amolyan Foltozott Üst 2.0, vagy ilyesmi.

- Mario! - szólalt meg hirtelen, a sikátor óta először Becka, aki még mindig görcsösen fogta kezemet. A szólításra egy pultnál ülő, húszas évei közepén járó srác fordult meg. Amint megpillantotta a lényt, elvigyorodott, és hatalmasra tárva karjait, ölelésre invitálta Beckát. Az én Beckámat! Mit ölelgeti? Ki ez??

- Ragazza*! - örvendezett a pasas, miközben jól megszorongatta Beckát. Féltékeny voltam, bár ne volt mire, hiszen Becka nemrég még az én kezemet fogta, s engem csókolt, még a bátyjával is összeveszett miattam, miattunk. Bárki lehet féltékeny. Mindannyiunkban benne van. De le kell győzni a féltékenység démonát, vagy elszakítja tőlünk a másikat, és azt nem hagyhatom, hogy ismét nélkülöznöm kelljen Őt. - Che cosa succede?**

- Semmi különös, Mario - mosolygott Becka. Na, ezt már értettem legalább.

- Azt hittem, nem jössz vissza - váltott Mario is erős akcentusú angolra. - Mi járatban?

- Ő itt Sirius, tudod, akiről meséltem - Szóval beszélt rólam! Ez mondjuk egy kicsit megnyugtatott.

- Mario de Vito - nyújtott kezet a férfi, én pedig elfogadtam, és viszonoztam a bemutatkozást. Kézfogása erős, határozott volt. Sötétbarna, bongyor haja, ugyanilyen színű szeme volt, fehér atlétával kockás inget viselt és fekete nadrágot. - Akkor gondolom, megint kellene szállás - vigyorgott visszafordulva Beckához.

Alig vártam, hogy végre kettesbe lehessek a lánnyal, hiszen megannyi kérdés kavargott bennem, amit alig vártam, hogy feltegyek neki.

Mario végül egy sokemeletes házhoz vezetett bennünket, ahol egy harmadik emeleti lakás kulcsát nyújtotta át azzal a mondattal, hogy még nem volt ideje rendet rakni, mióta Rebecca itt hagyta a szobákat.

A lakás elképesztő volt. Egy hangyányi előszoba után balra állt egy kis konyha, jobbra egy nagyobbacska nappali kanapéval és terasszal, majd a folyosón tovább haladva találtunk még egy fürdőszobát és két hálószobát gardróbbal. Cuccainkat eredeti méretre varázsoltuk, majd azokat a folyosón hagyva, megnéztük a kilátást a teraszról.

A város mélyen alattunk terült el, s utcák sora után ott feküdt előttünk a tenger. Ahogy a sárga homok és a kék víz találkozott, lágyan egybeolvadtak, egyszerűen elképesztő volt, még soha nem láttam ilyet. Gyönyörű volt, s ahogy lenéztem Beckára, szinte sugárzott az arca - boldog volt, láttam rajta.

- Ki ez a Mario gyerek? - csúszott ki a számon.

- Két hónapot töltöttem ebben a városban - mesélte azonnal rám sem pillantva, tekintetét mosolyogva a partot nyaldosó hullámokra szegezve. - Imádtam itt lenni. Lent voltam a parton, bejártam a város minden zeg-zugát. Mario volt, aki lakást adott, míg itt voltam, s segített a kezdetekben, nehogy elvesszek. Olyan szuper ez a város, teljesen beleszerelmesedtem, komolyan mondom! Olaszország egyik legnagyobb varázslóvárosában vagyunk éppen - fordult felém. - Itt mindenki boszorkány vagy varázsló, és az éjszakai élet pedig a mágia feléledését jelenti, életre kelnek a feliratok, a kirakatok, egyszerűen elképesztő, majd meglátod! - lelkesedett.

Hát, én leragadtam annál a résznél, hogy álmaim nőjével éppen Olaszország egy varázslóvárosában vagyok.

- Gyere, menjünk le a partra! - szólt izgatottan hirtelen.

Nem számított, hogy még megannyi kérdést akartam feltenni, hogy idegen helyen vagyok, vagy hogy semmilyen fürdőzéshez alkalmas ruhám nincsen, csak az számított, hogy vele lehetek ott, azon a csodálatos helyen, és egy elképesztő kaland előtt álltunk.

Olyan tökéletes volt.

------------

Ragazza (olasz) = Lány (itt: csajszi)

Che cosa succede? (olasz) = Mizu? Hogy vagy?