Sziasztok! Ismét egy újabb, ezúttal EXTRA HOSSZÚ fejezettel jelentkezem, igen, ennyivel hamarabb a megszokottnál, remélem, tetszeni fog Nektek.

Jó olvasást.

Lova ya :*

(Rebecca)

Elképesztő volt az utazás, Európa minden zugát bejártam, amiről valaha olvastam, de a nagy kedvencem Olaszország volt. Olyan élénkek voltak ott az illatok, a színek és az emberek, mint sehol máshol. Talán itt töltöttem a legtöbb időt: a teljes áprilisi és májusi hónapot.

Az elmúlt hét hónapot azzal töltöttem, hogy kitaláljam, ki is vagyok én valójában. Az, hogy elnyomtuk a mágiámat, furcsa volt, idegen tőlem, de ezzel együtt egy új világ ajtaját nyitotta meg nekem, mely aztán segített elindulni egy úton. Ennek az útnak a végén születtem meg én ténylegesen. Végre döntéseket hoztam, emberek között voltam, beszélgettem, nevettem, világot láttam, amiről mindig is csak álmodozni tudtam, s nem hittem, hogy valaha valósággá fog válni, de ami a legfontosabb, hogy tudtam, ki vagyok.

Ahogy terveztem is, pár nappal azelőtt hazamentem, hogy a Roxfort véget ért volna. Persze anyáéknak több órás beszámolót tartottam a különböző helyekről, mugli fényképeket mutogattam, amik nem mozogtak, meséltem a kalandokról. Anyunak ajándékba szakácskönyveket hoztam, mert tudtam, hogy imád főzni, s így Európa bármely tájáról megeleveníthet egy-egy fogást, apunak pedig mágikus karórát, melynek három mutatója különböző irányba jár, s az idő mellett így leolvasható róla a hőmérséklet, és megkergül, ha valami rossz dolog fog történni az elkövetkezendő pár percben.

Az elején féltem nagyon, amiért egyedül kell boldogulnom, de bíztam benne, hogy ha követem a tervemet, akkor nem történhet semmi baj.

Végül júniusban pár otthon töltött nap után, s miután bebizonyítottam szüleimnek, hogy én is meg tudok állni a saját lábamon, bár még nem tudtam, onnan hogyan tovább, de összecsomagoltam pár holmit, majd kimentem a King's Cross pályaudvarra pontban a Roxfort Expressz érkezésének idejében.

Ahogy átfutottam a falon a kilences és a tízes vágány között, pár pillanatnyi keresgélés után megpillantottam azt, akinek a nyakláncától ez elmúlt hónapokban egy pillanatra sem váltam meg, aki miatt ma ide jöttem és akiért a szívem dobog már oly régóta.

- Szabad? - szólaltam meg halkan, mikor mellé értem, s csak remélni mertem, hogy nem tűnt fel neki, hogy megremegett a hangom, úgy izgultam. Sejtettem, hogy nem lesz barátságos azok után, hogy utoljára októberben találkoztunk, és bár alig láthattuk volna egymást év közben, itt hagytam. De arra nem számítottam, hogy rám se néz, hozzám se szól. - Sirius... - próbálkoztam volna, de félbeszakított.

- Hol voltál?

Hangja kicsit mélyebb volt, mint amire emlékeztem, s akkorát dobbant a szívem, mikor meghallottam, mintha azt kérdezte volna, hozzá megyek-e feleségül.

- Én... - Elöntött az öröm, hirtelen mindent el akartam mesélni neki, de nem tudtam, mivel kezdjem. - Mindenhol - nevettem fel röviden-zavartan.

Hirtelen olyan gyűlölettől izzó arccal nézett rám, hogy belém forrt a szó, lefagyott a mosoly az arcomról, majdhogy nem ijesztő volt - vérbeli Black nézés volt ez, ahogy szürke szemeit rám meresztette.

- Nem tudok neked mit mondani - szólalt meg hirtelen selymes, szinte lemondóan csengő hangon, amitől összeszorult a szívem. S ez volt talán az első pillanat, mikor az a mondat tolult elmémbe, hogy "Talán nem kellett volna elmennem..."

- Megértem. Régen volt...

Még folytattam volna, de hirtelen meghallottam Remus hangját, aki a nevemet kiáltotta, s hirtelen kitépett a burokból, melyben csak Sirius és én léteztünk. Mindketten felálltunk, hogy az érkező nagy csapat részesei legyünk, de valahogy nem éreztem odavalónak magam.

Az elmúlt hónapokban megannyi emberrel találkoztam, ismerkedtem meg, nagy társaságokban vagy épp magányosan voltam, mégis ez valahogy teljesen más volt. Ott megtaláltam a helyemet, hiszen bárki lehettem, de itt... Ismét Remus titkolt kishúgává váltam.

Végre megismerhettem Lyndyt, akiről levélben Remus már annyit mesélt. Valóban olyan gyönyörű volt, mint ahogy leírta: mogyoróbarna haja enyhe hullámokban omlott le hátán derekáig, kék szeme olyan mély és világos volt egyszerre, hogy alig bírtam rájuk nézni, szinte zavarban voltam. Szempilláit és szemhéját feketére festette, ami illett mugli szereléséhez: fekete farmernadrágot viselt magassarkú bokacsizmával és fehér, lenge ujjatlant, ami olyan vékony volt, hogy átlátszott az alatta lévő fekete melltartó. Igazi vagány csajnak látszott, kedveltem őt. Másik ismeretlen Lily Evans volt, a zöld szemű, vörös hajú szépség, aki immár végre valahára James mellett feszített nagy mosollyal arcán - boldognak tűntek, igazán boldognak, ami kicsit elszomorított tekintve, hogy Sirius mennyire nyíltan elutasító velem szemben.

Kiderült, hogy mindegyikük lelevelezte a szüleivel, hogy ne jöjjenek ki az állomásra, s most mennek megünnepelni a felnőtté válásukat.

- Még szép, hogy te is jössz, Becky - karolt át Remus.

- Tuti? - húztam el a számat. - Nem akarok hívatlan vendégként betolakodni a társaságba...

- Egyrészt most hívtalak meg, másrészt az én kishúgom soha nem tolakodó - mosolygott Remus, s hirtelen úgy éreztem, minden a régi. Úgy éreztem, nincsen feszültség, újra nyár van, nem telt el kilenc hónap, s minden olyan, mint régen.

Persze észben kellett tartanom, hogy már más évet írunk, minden más, így körbenéztem, hogy mit szólnak ehhez a többiek. Mindenki biztatóan mosolygott. Utoljára hagytam Sirius, akinek az arca kifejezéstelennek tűnt. Végül behunyta gyönyörű, szürke szemeit, s egy erősen erőltetett mosoly terült szét hamis arcán.

- Te is a csapathoz tartozol, Rebecca.

Azt mondta, Rebecca. Semmi Becka... Újra Rebecca lettem, s ez valahol mélyen nagyon rosszul érintett - úgy éreztem, meghasad a szívem, de le kellett nyelnem a könnyeimet és a keserűséget, mert nem tudhatták meg a titkunkat. Meg aztán... Ezek szerint most már mindegy volt...

Igyekeztem agyban is jelen lenni, mikor társas hoppanálással egy általam ismeretlen útra kerültünk, a cuccait mindenki apróra zsugorította, hogy aztán a csendes kis kocsmába elférjünk, ahova érkeztünk.

A mozgó képekről és a csapos egyetlen meglévő szeméről könnyen kitalálhattam, hogy egy varázsló kocsmában sikerült helyet foglalnunk. Első körben Lángnyelv whiskeyvel koccintottunk a nagykorúságra és arra, hogy kiléphetnek végre ők is a nagyvilágba. Ezelőtt csak párszor ittam alkoholt márciusi nagykorúvá válásom óta, a többséget Olaszországban, ahol egy Lignano Sabbiadoro nevű kis közösségről kiderült, hogy varázsló-közösség lakja. Sok időt töltöttem itt, rövid idő alatt az egyik kedvenc helyemmé vált egész Európában.

Sirius velem szemben ült, s mikor azt hitte, senki nem látja, szempillái alól mereven bámult rám. Szinte éreztem perzselő tekintetét, mely miatt nem tudtam koncentrálni a beszélgetésre.

- Pillanat, és jövök - mosolyogtam a többiekre, majd mélyen Sirius szemébe néztem nyomatékosan úgy, hogy a többiek ne lássák.

Ahogy hirtelen felálltam, megéreztem kicsit az elfogyasztott alkoholmennyiséget, ahogy zúg az ereimben, de igyekeztem józanul sétálni a mosdó felé, s reménykedtem benne, hogy Sirius vette a lapot és követ.

Lepukkant kocsmáról lévén szó, egy koedukált mosdóhelyiséget találtam csak, ahol türelmesen vártam a Black fiúra.

Nyílt az ajtó, én pedig az alkoholtól felbátorodva néztem szembe Siriusszal.

- Megértem, hogy nagyon haragszol rám. Nem tudnám megindokolni a haragod, de megértem, én is így éreznék, de az hogy ilyen "eszelősen" bámulsz, nem old meg semmit - szegeztem neki azonnal.

- Nem, nem érted! - vágott vissza dühösen, s átszelte a kettőnk közti távolságot, így már alig volt köztünk pár centiméter, mire én a mögöttem lévő mosdókagylókba ütköztem. - Nem értheted! Nem tudhatod, mit éreztem és érzek, mert én magam sem értem!

Elvesztettem a fonalat és szerintem ő is.

- Én csak... - lépett egyet hátra, s a plafonra emelve tekintetét, mindkét kezével hajába túrt zavartan. - Elegem van.

- De miből? - Tényleg nem értettem.

- Talán nem ez a megfelelő mód, hely és idő, de egyszerűen nem bírom tovább - folytatta, majd egyenesen a szemeimbe nézett. - Remus biztos mesélt a múltamról, a roxforti viselkedésemről, hogy lányt lány után hajtottam, de amit senki nem tud, hogy nyáron... Mikor nálatok voltunk, életemben először szerelmes lettem! Megértettem, mit érez James Evans iránt. És mikor elmentél, megértettem, mivel jár a szerelem, hogy mi az a szorító érzés a mellkasomban, miért vagyok lehangolt és miért nem tudok másra nézni anélkül, hogy hozzád hasonlítanám. - Közelebb lépett, s két tenyere közé vette az arcomat, hangja alig volt több suttogásnál. - Soha nem fogok még egy olyan lányt találni, mint amilyen te vagy. Nem tudom, mi lett volna más, ha maradsz, vagy ha hosszabb a nyár, de azt tudom, hogy haragszom, amiért elmentél, s mégsem tudnálak még egyszer elengedni, a tudat pedig, hogy mással lennél esetleg... Teljesen kicsinál.

Csak álltam előtte szótlanul, s bámultam szürke szemeibe. Egy egészen új Sirius állt előttem, s nem tudtam, mit mondjak neki - teljesen lefagytam, nem tudtam reagálni.