//Sziasztok! A kéthetes kihagyás után úgy gondoltam, egy hosszabb, extrásabb fejezettel kárpótollak benneteket. Pörög az életem, alakul, tervezgetem az első, saját könyvemet, és egy komolyabb, hosszú fejezetes, befejezett történetet is írok ide wattpadre - csak győzzük mindannyian kivárni! ;)

Kommenteket várom a poszt alatt, vote-olni továbbra is szabad, ahogy terjeszteni is az igét :D

Jók legyetek, love ya :*//

(Sirius)

Hevesen dobogó szívvel, lehunyt szemmel idéztem fel Rebecca meztelen testét, ahogy lebeg a tó felszínén nyugodtan, mozdulatlanul, s teljesen megbabonázott. Egy baj volt ezzel csak: ennek a képnek hatására nem férfiasságom mozdult meg, hanem valami az agyam egy eldugott zugában, melyről eddig nem volt tudomásom, hogy létezik, s mely szétáradt egész testemben meleg, bizsergető hullámként, s mikor teljesen betöltött... Megdobbant a szívem.

Ez lenne a szerelem? Ez az, amit James érez Lily iránt, s ami miatt annyit cukkoltam Jamest?

A felismerésem óta szép lassan elteltek az órák, napok, melyek hetekbe fordultak, s arra eszméltem fel, hogy már augusztus tizenkettőre rakta a kis jelzőt Mrs. Lupin a naptárban. Az elmúlt időszakban szokásommá vált sokáig aludni, ugyanis minden estét kint töltöttem a kertben Rebeccával a hintán ülve, az eget kémlelve. Már kívülről fújtam az összes csillagképet és a fontosabb csillagok neveit. A fontos alatt természetesen azt értettem, hogy Rebecca kedvenceit.

A napokat általában - amikor nem aludtam - a srácokkal kviddicseztem, dobálgattuk a labdát, lejártunk a faluba. Kicsit rosszul is éreztem magam, mert nem mondtam el nekik, hogy olyan érzésem van, mintha kettős ügynököt játszanék. Szia, Remus, csak azt akartam mondani, hogy éjjelente a húgodat próbálom lenyűgözni, ezért nem vagyok veletek délelőtt, és ezért érezzük mindannyian kicsit azt, hogy eltávolodtam. Amúgy mizujs?

Egyik este, mikor már úgy tűnt, elaludt mindenki, szokás szerint ki akartam lopózni a szobából, mikor egy bagoly landolt hirtelen az ablakpárkányon, s csőrével hevesen kopogtatott az üvegen.

- Csss! Shhh! Kussoljál már, hülye madár! Sssh! - ijedtem meg azonnal, de késő volt. James, mint akiben villám csapott, úgy ugrott fel, s engem figyelembe se véve rohant ablakot nyitni a madárnak. - Merlinre, mi ütött beléd?

Ágas szó nélkül lekötözte a levelet az állat lábáról, majd lehuppant az ágyra, s mint az őrült, úgy bontotta fel. Kezdett gyanús lenni. Összeráncolt szemöldökkel gondolkoztam, vajon kitől kaphat levelet, aztán valami beugrott. Csak nem...?

Közelebb sétáltam, de állva maradtam. Barátom egy rövidke válaszlevelet tartott a kezében szépen ívelt betűkkel, gondos sorvezetéssel. Sejtettem, kitől érkezhetett az üzenet - bár teljességgel lehetetlennek tartottam, ha józanul akartam gondolkodni -, de csak akkor bizonyosodtam meg igazamról, mikor James hatalmas üdvrivalgások közepette vetődött hátra az ágyra, majd visszagördül ülő helyzetbe, s újra elolvasta a levelet.

- Hihetetlen - lehelte döbbenten, de levakarhatatlan vigyorral.

- El is mondod, vagy megtartod magadnak? - próbáltam lazára venni a figurát, de nem igazán sikerült.

Bármennyire is örültem, hogy Lily Evans végre válaszra méltatta Ágast, egyre csak az járt a fejemben, hogy kint a hold már magasan jár a Hold, s a hintán ülve egy lány vár rám, akibe halálosan szerelmes vagyok, s aki...

A HOLD!

Ahogy eljutott a tudatomig, ijedten az ablakhoz rohantam, s nehogy összerogyjak, a párkány belső felébe kapaszkodtam, miközben farkasszemet néztem a teliholddal. Remus "állapotára" való tekintettel egészen biztosan jót szórakoztam volna ezen a farkasszemezős dolgon, pedig már kismilliószor elsütöttük, de csak az lebegett a szemem előtt, hogy Rebecca kint ücsörög a hintán - mert megnéztem, ott volt! -, s nem messze egy fiatal, fékezhetetlen vérfarkas kóvályog. Nem hiányzik sok, hogy Remus-farkas kiszimatolja a könnyű zsákmányt.

Nem volt időm azzal foglalkozni, hogy James örömködik, mielőtt mennénk Remushoz animágus alakban, sem arra nem volt időm, hogy elgondolkozzak, Rebecca miért ücsörög kint, miközben tudja jól, hogy bátyja vérfarkas, és amennyire ismerem, az eget kémleli most is, s látja, hogy "havibaj" van.

Mint az őrült, úgy rohantam le az emeletről - meg is botlottam a lépcsőn -, szívem rendellenesen sokat vert, fülem süket lett, szinte testen kívüli élményem volt. Az adrenalin olyan sebesen száguldott bennem, hogy tudtam, James kiabál utánam, a lépcsőn pedig dübörög minden léptem, de nem hallottam semmit, lábam automatikusan száguldott végig a házon, fel sem fogtam, merre járok, mit lökök félre, csak Rebecca alakja lebegett szemeim előtt.

A ajtót szinte leszakítva rontottam ki a kertbe, ahol álmaim tárgya ott ült a szokásos pózban, a szokásos helyen.

- Rebecca! - kiáltottam el magam, de nem tudom, el is ért-e hozzá a hangom a nagy széllökés miatt, ami szinte a semmiből jött hirtelen.

A lány hátra nézett, onnan, az ajtóból is láttam csillogni szemeit. Felállt, s felém fordult, ajkai apró mosolyra húzódtak, de ezzel egy időben az egész telket, a falut is betöltötte a mély, gyomorból jövő farkasüvöltés, melybe ennyi év után is beleborzongtam. Mindketten a hang irányában kaptuk fejünket. Még láttam Rebeccát elsápadni a félelemtől, majd kikerülve a hintát - az oly szeretett hintánkat! -, s teljes erejéből nekiiramodott, mint az üldözött vad, préda rohant a ház felé. Mert így is volt. A szerelmem abban a pillanatban a saját ikerbátyja prédájává vált, s ennek mindannyian tudatában voltunk. Kivéve Remust...

Lassítva láttam a jelenetet, ahogy Rebecca felém fut, én pedig őfelé, de valamiért Remus mozgás nem lassult le annyira, amennyire kellett volna. Rohamosan közeledett felénk, s akkor már tudtam, tudtuk, hogy a futáson kívül valami mást is tennünk kell, mert így prédából áldozatokká válunk.

Izmaim megfeszültek, s mikor már majdnem összeértünk mindhárman, elrugaszkodtam a földtől, hogy aztán a levegőben vetődve nyúljanak, s keskenyedjenek meg végtagjaim, kinőtt a fekete bunda is, s a következő pillanatban már egy kiéhezett vérfarkas, és egy hanyatt homlok menekülő lány között álltam morogva, egy kutya képében.

Arra viszont nem számítottam, hogy Remus közvetlenül előtt megtorpant, majd nagyot ugorva, már mögöttem is termett.

Szívet- és lelket összeroppantó sikoly rázta meg a vidéket, ami egyértelműen Rebeccától származott.

A vérfarkas rajta landolt, leteperte a földre, de nem hagytam, hogy megbénítson a jeges félelem, s nekirontottam a fenevadnak. Mert igen, jelenleg fenevad, tényleges szörnyeteg volt, olyan amilyenné soha nem akart válni...

A szarvas hirtelen felbukkanása mentett meg, hiszen egyedül, a farkashoz képest feleakkora teremtménykén nem nyerhetek vele szemben. James érkezésére örökké hálásan fogok visszaemlékezni, ő tette lehetővé, hogy visszatereljük Remust az erdőbe, majd mint egy versenyző agár, úgy sprinteltem vissza Rebeccához, aki... nem kelt fel.

Már emberként, lihegve, csúszva térdeltem le mellé. Egy fehér, lenge, blúzszerű ujjatlant viselt, fekete cicanadrággal, hosszú, szőke haja szétterült a fűben és a fekete éjszakában. Mindkét kezét az oldalára szorította, ahol a fehér felsője az oldalára tapadt, s ujjai közül és alól sötét folyadék hömpölygött. Vérzett. Ömlött belőle a vér.

Elvesztettem a kontrollt a testem fölött, s bármennyire is taszít a vér ilyen mennyiségben, apró kezeire tettem hozzá képest hatalmas tenyeremet, s rászorítottam kicsit, hogy ne veszítsen annyi vért, másik tenyeremet pedig tarkója alá csúsztattam, s kis masszírozó mozdulatokat végeztem, mintha ez megnyugtatná valamelyikünket. Könnyáztatta arca eltorzult a sírástól és a fájdalomtól.

- Min-Minden rendben lesz! - én is sírtam.

Összeszorította száját, de miközben megcsóválta a fejét, kirobbant belőle az elfojtani kívánt zokogás, melybe egész teste beleremegett, ezzel valószínűleg még nagyobb fájdalmat okozva neki.

Ez pillanatok alatt zajlott le, s csak mikor már ott voltak, akkor vettem észre, hogy a sikolyra az egész ház felkelt, s a Lupin-szülők néhány másodpercen belül már ott térdeltek mellettünk köntösben, James pedig a hátamat lapogatta. Mindenki üvöltözött, sietett, rohant, csinálni próbált valamit, én viszont egy percnek éreztem egy másodpercet, smikor rászorított kezemre, könnyekben úszva szólásra nyitottam a számat, de csak suttogás jött ki rajta, azt se tudom, hallott-e.

Talán nem ez volt a megfelelő pillanat, de nem tudtam másra gondolni, csak hogy lehet, nem lesz már másik pillanat.

- Szeretlek!